Budapesten a patkányok veszítenek

Fotó: dreamstime

A mindent megrágó, elpusztító élősdi közegészségügyi veszélyt is jelent, és dollár milliárdokra rugó károkat okoz. Számítások szerint a világon termő gabona közel 20 százalékát patkányok milliói falják fel, évente.
Külön tudomány, a deratizáció veszi fel a „patkány rágta” kesztyűt, hogy megoldást találjon e veszedelemre, de egyelőre hiába – mondja a biológus végzettségű Bajomi Dániel, a Bábolna Bio igazgatója, aki szerint a „hathatós patkányirtáshoz folyamatosan összetett feladatsort kell elvégezni.”

Budapesten a 60-as évek végén kétmillióra becsülték a raktárakban, pincékben megbújó, a lakóházak felsőbb emeleti konyháiban is fel-fel bukkanó patkányok számát. Az igazgató visszaemlékezése szerint ekkor a Fővárosi Tanács megbízta a Bábolnai Fertőtlenítő Állomást, hogy teremtsen rendet.
Korábban egy-egy budapesti kerületben vagy raktárban végeztek időnként vegyszeres irtást. Volt, hogy a rágcsálók elűzésére vadászgörényekkel próbálkoztak, ám a szomszédos területekről, a kanálisokból percek alatt visszaözönlöttek a népes patkánykolóniák.

A bábolnai társaság viszont nagyszabású, az egész fővárosra egyszerre kiterjedő támadást indított. Mérgező csalétket helyezett el a patkányok fő útvonalát jelentő csatornákba, a kikötők, piacok, élelmiszerüzemek, vágóhidak környékén. Az átfogó sikeres hadműveletet az állatorvos végzettségű Csalava István irányította, Bajomi Dániel az utódszervezet, a Bábolna Bio vezetőjeként pedig 1972 óta máig fenntartja Budapest patkánymentességét. E bravúrt ismerte el a WHO, amikor a legjobban szervezett hosszú távú patkánymentesítő programért méltatta Budapestet és a bábolnai céget.
Az elismerés értéke a történelmi visszatekintés tükrében még értékesebb lehet. A patkány ugyanis – ahogy Varga Benedektől, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum történész végzettségű főigazgatójától megtudtuk – népek pusztulását idézte elő, háborúk kimenetelét döntötte el; éhínség, kínszenvedés és halál járt a nyomában. A kis, intelligens, gyorsan szaporodó állathoz köthető a fekete halál, a pestis elterjedése.

A rettegést keltő első európai járvány a Krím-félszigeten fekvő Kaffa – ma Feodoszija – város nevéhez fűződik, ahol a 12. században itáliai hódítók vetették meg a lábukat. A tatárok 1346-ban megostromolták az erődítményt, pestisben meghalt katonáik, lovaik holttestét kőhajító gépekkel repítették a védőfalak mögé. Az elsőként alkalmazott biológiai fegyver bevált, a védők elmenekültek. Ám mire hajóik visszavergődtek Velencébe, alig maradt élő ember a fedélzeten. A betegek és a patkányon megtelepülő, a pestis baktériumát hordozó bolhák viszont partot értek, és terjeszteni kezdték az akkor még ismeretlen kórt.
Évszázadokon át több hullámban kontinensszerte aratott a fekete halál. Becslések szerint legalább 100 millió áldozat írható a számlájára. Nevét onnan kapta, hogy a megbetegedett ember bőrének oxigénellátása elakadt, amitől a végtagjai sötét színűvé váltak, és a fertőzés néhány nap alatt végzett az emberrel.
A kór ellenszerét nem ismerték, azt sem tudták, hogyan védekezzenek ellene, ami csak fokozta rettegést a dögvésztől. Amint valahol – főként zsúfolt városokban – felütötte fejét a járvány, aki tehette, menekült a környékről. Sokan a feslett erkölcsű társadalmakra mért isteni büntetésként fogták fel a sorscsapást.
Pestisben halt meg például a nándorfehérvári diadal hőse, Hunyadi János és Kapisztrán János. A Rákóczi-szabadságharc bukása is részben a dögvész számlájára írható. Az 1708-tól az országon végigsöprő, patkányok terjesztette félelmetes betegség a katonai táborokban még gyorsabban pusztított, ezért a fejedelem fegyverbe hívó szava süket fülekre talált, a betegségtől való félelem lehűtötte a szabadságért való lelkesedést.
Érsekújvár felszabadítása például azért hiúsult meg, mert Rákóczi 16 ezres seregéből a pestis miatt csupán 3000 katona maradt hadra fogható, ami kevésnek bizonyult.
A járvány Budán és Pesten is gyakran tombolt, a halottakat csónakokon a mai műegyetem helyén kialakított pestistemetőbe hordták, elhantolták őket, majd a temetőt lezárták.

A dögvész lecsillapodását a harmincéves háború hozta meg Európában. Gusztáv Adolf svéd király 1630-ban a német protestánsok támogatására felvonult seregeivel a Habsburgok ellen, a társzekereken a gabona között megbújva magukkal hozták a vándorpatkányt. Ez a fajta rágcsáló erősebb a pestisbolhát hordozó, kisebb testű házi patkánynál. A két faj egymás ellen vívott külön „háborúját” a vándorpatkány nyerte meg, aminek eredményeként lassan a pestis visszavonult. „Az utolsó magyarországi megbetegedések az 1700-as évek közepén fordultak elő” – idézi fel a múzeum igazgatója.   
Az utókor azonban ma is harcban áll a pestist tovaűző vándorpatkánnyal. Persze ez a fajta rágcsáló sem ártatlan, hozzávetően 40 féle más betegség terjesztője lehet, mint például a szalmonelláé, a kiütéses tífuszé vagy a veszettségé.

A patkányok irtása az idén is mintegy 200 millió forinttal terheli a főváros költségvetését. A Bábolna Bio szakemerei a város 17 ezer pontján helyeznek el mérgezett csalival kis ládákat, oldalfalukba apró lyukkal, amelybe csak a patkány tud bebújni. Mivel igen óvatos kis állatról van szó, késleltetett hatású mérget kell bevetni ellene. A patkányok ugyanis elővigyázatosságból egyik társukat előkóstolónak kiválasztják, és csak akkor esznek a gyanús ételből, ha meggyőződtek róla, hogy a kísérleti alany egészséges marad. A szer ezért csak 3-4 nap elmúltával öl, amikorra már az egész gyanútlan kolónia belakmározott belőle.

Abszolút patkánymentesség persze így sem létezik, mert a fővárosba érkező áruk révén, az agglomeráció településeiről folyamatos az utánpótlás, és egyetlen patkánypár után évi 600-800 utód is keserítheti az emberek életét, de lakossági bejelentésre az irtó gárda azonnal a helyszínen terem, újabb csapdákat állít, és megfigyelés alatt tartja a környéket. A központban Budapest óriási térképén bejelölik, hol bukkant fel egy-egy példány. „Ilyenkor tovább dúl az ember és a rémisztő kártevő közötti örök küzdelem, amelyben azonban továbbra is Budapest áll győzelemre” – szögezi le Bajomi Dániel.

Forrás: MTI/ Kruppa Géza