A Serengeti oroszlánjai

Fotó: dreamstime

Ráadásul azok az emberek, akik odahaza szívesen eldicsekednek oroszlánvadászi vakmerőségükkel, csakhamar hírét is terjesztették, hogy a Serengeti a világ legcsodásabb oroszlánparadicsoma.

Az első világháború után, amikor Tanganyika angol fennhatóság alá került, a szomszédos Kenyából seregestül rohanták meg a vadászok Banagi vidékét. Mivel a Serengeti épp ennek a régi angol gyarmatnak a határán fekszik, nem kellett hosszú szafarikat rendezni. Minden aggály nélkül lőtték halomra az oroszlánokat, hiszen ők annak idején kártékony ragadozóknak számítottak. Nem egy vadász úgy tért vissza, hogy egyetlen szafarin száz oroszlánt terített le. A bőröket már nem is győzték magukkal hurcolni, megelégedtek azzal, hogy csupán az oroszlán farkát vágták le, trófeának.
1929-ben végre kijelöltek egy 250 négyzetkilométeres védett területet a nyílt Serengeti-síkságtól a Viktória-tóig, ahol véglegesen betiltották a vadászatot. Akkor építettek egy kis házat is Banagiban, s 1931-ben beköltözött Monty Moore, az első vadfelügyelő, s azóta mind a mai napig egyre rózsásabb idők köszöntenek az oroszlánokra.

Montynak még jócskán akadt gondja. Hamar rájött, hogy szükségtelen éjszaka, villanófénynél fényképezni az oroszlánokat, holmi állathullák mellett, mint Schilling és Maxwell idejében volt szokás, hisz nappal éppen olyan jól megteheti ugyanezt. A harmincas években divatba jött, hogy lelőttek egy zebrát, vontatókötéllel az autóhoz kötözték, és az oroszlánok közelében fel-alá furikáztak vele. A ragadozók persze előjöttek, és széttépték a dögöt, miközben az autóból nyugodtan fényképezhették őket, bármely oldalról. Végül aztán az oroszlánok már úgy megszokták ezt a játékot, hogy amint motorpöfögést hallottak, menten előkocogtak a száraz folyómedret szegélyező bokrok árnyékából. Montynak és feleségének ez rengeteg gondot okozott, mert kedvenc oroszlánjaik – amelyek mindegyikének külön beceneve volt –  nemegyszer elkódorogtak a védett területről és kitévedtek a szomszédos vidékekre, ahol még nem volt tilos vadászni. A vadfelügyelő és felesége csalétkekkel igyekezett visszaédesgetni kedvenceiket a biztonságba, de gyakran megesett, hogy valamelyik visszaérkező vadásztársaság büszkén hajította oda házuk kapujába a frissen lenyúzott oroszlánbőrt – „Simonnak” vagy „Őszszakállúnak”, a házaspár régóta oltalmazott valamelyik kedvencének bőrét. Ráadásul, a vendégek cipőjének állapotából ítélve, az állatokat kényelmesen, autóból lőtték le. A fogukat csikorgató Montyéknak, nyájas házigazdavigyorral az arcukon még azt is végig kellett hallgatniuk, hogy micsoda fáradalmakat, milyen vérfagyasztó kalandokat éltek át a vadászvendégek e rettentő szörnyetegek elejtésekor.

Ma már az egész vidék a nemzeti park területéhez tartozik, s az oroszlánoknak voltaképpen aligha akadhat még valami kívánnivalójuk.

Forrás: