Az utolsó magyar polihisztor

A magyar tudománytörténet krónikájának egyik legszínesebb alakjáról, Kitaibel Pálról legtöbb honfitársunknak inkább csak a botanikai kutatásai jutnak eszébe. Kétségtelen, hogy a ma Ausztria területén fekvő Nagymartonban, 1757. február 3-án született tudós munkásságának java részét a növényvilág kutatása töltötte ki, ám figyelme koránt sem kizárólag e tudományterületre korlátozódott.

A tehetős paraszti családba született Kitaibel a budai Királyi Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban, majd Győrben tanult, és a székesfővárosban szerzett orvosi diplomát.

Figyelme már ekkor a botanika felé fordult, amely tudomány akkoriban javarészt azonos volt a mai gyógyszertannal, ezért sok szállal kötődött a kémiához. Negyedéves medikusként Winterl Jakab professzor tanársegédje, nem sokkal később adjunktusa volt a vegytani-botanikai tanszéken. 1802-ben kapta meg professzori kinevezését I. Ferenc császártól, öt évvel később pedig ő lett az egyetemi Füvészkert igazgatója.

Kitaibel Pál a történelmi Magyarország szinte minden táját bejárta, hogy leírja a Kárpát-medence növényvilágát. Hatalmas gyűjteményt hagyott hátra, közben elkészítette Magyarország növényvilágának első, valóban tudományos igényű leírását. A feljegyzésekből kiderül, hogy több mint ezerkétszáz napot töltött terepen, jó 20 ezer kilométert járt be, és összesen csaknem másfélszáz új növényfajt írt le a tudomány számára, amire a növények latin nevének végén a „Kit.” jelzés utal. Három kötetes, rengeteg színes metszettel kiegészített összefoglaló monográfiája Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (Magyarország ritka növényeinek leírása és képei) címmel 1799 és 1812 között Bécsben jelent meg, latin nyelven. Mintegy 15 000 lapos növénytani gyűjteményét halála után József nádor vásárolta meg, majd a Nemzeti Múzeumnak adományozta – ezt a herbáriumot utóbb a világhírű botanikus, Jávorka Sándor dolgozta fel.

Ám ez még koránt sem minden!

Leírta Magyarország kőzeteit és ásványait, és tudományos rendszerbe foglalta ásványvizeinket, összeállította a Kárpát-medence első földrengéstani monográfiáját. Mindeközben több különleges kémiai analitikai eljárást is kifejlesztett, a világon először állított elő klóros meszet, és részt vett a hazai répacukor-gyártási technológia kidolgozásában is.

Botanikai munkásságán túl talán legismertebb eredménye az 52-es rendszámú elem, a tellúr (Tellurium) felfedezéséhez kapcsolódik. A tudománytörténet eme, máig vitatott epizódja többszörösen is magyar vonatkozású. A tellúrt először Müller Ferenc József von Reichenstein erdélyi bányamérnök-mineralógus írta le 1782-ben, majd tőle függetlenül Kitaibel Pál, 1789-ben. E felfedezések ismeretében aztán Martin Heinrich Klaproth német kémikus 1798-ban újra „leírta” az elemet, és ő nevezte el tellúrnak. Az utóbb kialakult nemzetközi elsőbbségi vitában Kitaibel elismerte Müller elsőségét, így végül az ő neve kimaradt a krónikákból: ma a tellúr felfedezőjeként Müllert, névadójaként pedig Klaprothot tünteti fel a szakirodalom.

1987-ben, Kitaibel Pál emlékének adózva, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Ásványtani Tanszékén, a világon egyedülálló, különleges szobrot készítettek. Egy újonnan kifejlesztett, a vulkáni tevékenységet utánzó technológia segítségével, szilikát kőzetet megolvasztva öntötték ki a nagy tudós mellszobrának másolatát, amelyet a Füvészkertben állítottak fel. Ma az ELTE Lágymányosi Campusának déli tömbjében a 0-823 számú előadóterem viseli a nevét. Róla nevezték el a Balaton-felvidéken, Vonyarcvashegy mellett található Vas-hegyi kilátót, Budapesten és országszerte pedig több utca neve is segít megőrizni Kitaibel Pál, a talán utolsó magyar polihisztor emlékezetét.

Írta: Horváth Árpád