Az év élőlényei – 2012

Tavaszi hérics                                                                                                    

Fotó: evvadviraga.hu 

Az Év Madarát 2010 óta a lakosság választja öt-hat faj közül, melynek listáját a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) állítja össze. 2012 madara az egerészölyv (Buteo buteo), amiről az MME munkatársa elmondta: „Idén sokáig a feketerigó vezetett, hiszen gyakran látni, általában ismerik, így igen népszerű. Aztán – a nemzetközi egyezmények ellenére – vadászhatóvá akarták tenni az egerészölyvet, ami szimpátiát keltett a szavazókban, végül ennek köszönhetően előzte meg a feketerigót.” Orbán Zoltán hozzátette: „A vadászhatóvá tétel fő érve az volt, hogy az ölyv kiirtja az apróvadat. Ez azonban így nem korrekt, hiszen sokkal inkább a nagyvadak, mint a ragadozó madarak teszik ezt.” Az egerészölyv védett, hazánkban a legnagyobb számban fészkelő ragadozó madár, állománya 18-21 ezer párra tehető. Költőterülete a Brit-szigetektől Japánig húzódik, kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően szinte minden fás élőhelyen megél.

2012 rovara az imádkozósáska (Mantis religiosa), más néven ájtatos manó. Változatos rovarfaj, színe környezetétől függően a sárga, a zöld, vagy a barna árnyalatai lehetnek. Ha veszélyben érzi magát, széttárja mellső fogólábait és felvillantja riasztó fekete – egy nagyobb állat szemeit imitáló – foltjait. Előfordul, hogy párosodáskor a nőstény elfogyasztja társát, ilyenkor jelentős fehérje-utánpótláshoz jut, és a potrohmirigyeiben termelt igen sok váladékból a levegőn megszilárduló habot készít, majd ebbe helyezi a petéit.

Fotó: Rahmé Nikola

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya 2012-ben a lábatlan gyíkot (Anguis fragilis)  választotta az év hüllőjének. Az idén elindított kezdeményezés célja a hazai herpetofauna és a választott faj mind jobb megismerése.

A lábatlan gyík – más néven törékeny gyík vagy kuszma – egyike a kevéssé ismert hazai hüllőknek. Bár elsősorban domb- és hegyvidéki erdőkben fordul elő, az Alföld fás területein is megtalálható. Életmódjából fakadóan viszonylag ritkán kerül szem elé.

A lábatlan gyík alfajait az elmúlt évek genetikai vizsgálatai alapján faji rangra emelték, így hazánkban jelenleg két lábatlangyík-faj él: Dunántúlon a közönséges lábatlangyík (Anguis fragilis), a Dunától keletre pedig a kékpettyes lábatlangyík (Anguis colchica). A két faj olyan morfológiai jegyek alapján különíthető el, mint például a test közepén lévő pikkelyek száma, a fejtetőn található pikkelyek elhelyezkedése, a fülnyílás mérete, vagy a hímek hátán található kék pettyek megléte avagy hiánya. Mivel a két faj a Duna mentén nagy valószínűséggel hibridizálódik (kereszteződik) egymással, ezek az amúgy is nehezen megállapítható jegyek nem mindig nyújtanak megbízható módszert a fajszintű határozáshoz. A Magyar Természettudományi Múzeumban jelenleg is folyik a terepen gyűjtött szövetminták genetikai vizsgálata, melynek eredményeként hamarosan meghatározzák a két faj pontos elterjedését és a hibridizációt.

A városok növekedésével egyre gyakrabban áll elő az a helyzet, hogy a beépített lakóterület közvetlenül szomszédossá válik egy erdővel. A lábatlan gyík főképp erdőszegélyeken él, és az efféle zónákban előszeretettel sütkérezik, emiatt gyakran téved a forgalmasabb utakra is. A gyakorlatlan szem könnyen téveszti össze a kígyókkal. Sajnos a kígyók iránti ellenszenvet sok esetben ezek a teljesen ártalmatlan hüllők szenvedik meg, mikor a tájékozatlan emberek agyonverik őket.

Fotó: Magyar Haltani Társaság

Az Év Hala választást a Magyar Haltani Társaság kezdeményezte. A szervezet honlapján zajlott a verseny, mely újra tízezreket mozgatott meg, győztese pedig – a lápi pócot és a szilvaorrú keszeget megelőzve – a széles kárász, más néven aranykárász lett. Bár néhány évtizede még sűrű állománya volt, napjainkra élőhelyeinek túlnyomó többségéről kiszorította – a Magyarországra 1954-ben behozott – ezüstkárász. A Magyar Haltani Társaság arra biztatja a halgazdálkodókat és a horgászegyesületeket, hogy széles kárászt is telepítsenek, hiszen ezzel segíthetik a faj fennmaradását.

Fotó: Bartha Dénes

Az Országos Erdészeti Egyesület a Nyugat-magyarországi Egyetem erdőmérnöki karával közösen 1996 óta egy listáról megválasztja az Év Fáját. Lomniczi Gergely erdőmérnök, az Egyesület főtitkára szerint ennek célja, hogy őshonos fafajok kerülhessenek a szakma és a nagyközönség érdeklődésének középpontjába. A főtitkár kiemelte: „E fajok népszerűsítésére – leginkább kultúr- és szakmatörténeti szempontból – a nagy múltú Erdészeti Lapok fordít figyelmet. Célunk, hogy nagyközönség is megismerje a hazai erdők értékeit, változatosságát, hiszen mégiscsak fáink adják az ökoszisztéma gerincét.” 2012-ben legkorábban virágzó fafajunknak, a zselnicemeggynek (Prunus padus) jutott a megtisztelő cím. Egyes területeken ismerik még májusfaként, büdöshársként, gyöngyvirágfaként vagy apró fekete terméseire utalva vadmeggyként és kutyacseresznyeként is. Borsó nagyságú lédús bogyói keserédesek, július végén érnek, nálunk kevésbé, inkább Ázsiában fogyasztják gyümölcslének és lekvárként.

Az Év Vadvirága 2012-ben a tavasz egyik legszebbike, a tavaszi hérics (Adonis vernalis), más néven sárga kökörcsin vagy sárga leánykökörcsin. Tudományos neve a görög Adoniszra utal, akibe a mitológia szerint még maga a szerelem istennője, Aphrodité is beleszeretett. Egy őszi vadászaton azonban meghalt, s tavaszra ez a gyönyörű sárga virág fakadt véréből. Óriási aranysárga virágai sokszirmúak és korán – olykor már március első napjaiban – megjelennek. Bár védett, állományait élőhelyeinek csökkenése, tövének kiásása, virágainak gyűjtése veszélyezteti. A hérics csak a szemnek olyan jótékony, fogyasztásra alkalmatlan, ugyanis mérgező.

Fotó: Izsák Csongor

Termete miatt messziről is könnyű észrevenni, és a meghatározása sem nehéz, így gyors sikerélményhez juttathatja a kezdő gombászt a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera). Valószínűleg e népszerűségnek köszönhető, hogy ez a faj nyerte idén a megtisztelő Év Gombája címet. Fontos azonosító jegye a barna mintás, karcsú tönk, a dupla és gyapjas gallér, a világos krémszínű lemezek, de a kalapbőr barna pikkelyei is jellemzőek, ahogy a kiterült kalap közepén emelkedő púp is. Előfordulhat, hogy laikusok a mérgező párducgalócát őzlábgombának nézik, de a galóca fehér pettyei nem pikkelyek és mindig letörölhetők, míg az őzlábgomba barna pikkelyei a kalapbőr részei. A nagy őzlábgomba május és november között számos helyen megtalálható a legelőktől az erdők mélyéig. Levesként, de töltve vagy rántva is kiváló eledel, ám ha magunk szedjük, elkészítése előtt mindenképp érdemes bevizsgáltatni.

Írta: Mozer Mária