Cápakaland a Vörös-tengeren

2013.05.17.Peter Bertus-Barcza

National Geographic Magyarország

Egy nem mindennapi nászút kalandjait osztja meg olvasóinkkal Előd László, a 2013-as búvárfotósok versenyének nyertese. Az inkább kalandtúrának, mintsem friss házasok nyaralásának tekinthető utazásban szerepet kap a tenger, sok merülés és három cápa.

Hol máshol is tölthetné egy búvárfotós a mézesheteit, mint a Vörös-tengeren?! Ráadásul olyan híreket is kaptak, hogy az Elphinstone-zátonynál láttak tigriscápát (Galeocerdo cuvier), és néhány óceáni fehérfoltú cápát (Carcharhinus longimanus) is. Az ifjú férj még 12 év merülés után sem találkozott ilyen nagyvadakkal!
„A tigrisek mélyen, 30 méter körül terrorizálták az ott élőket, de a longimanusok (az óceáni fehérfoltúak) a felszínhez közel, a hajók körül ólálkodtak. Gyors tanácskozás után a hajó utasai, köztük természetesen én is, amellett tettük le a voksunkat, hogy az eredeti tervet hanyagolva, forduljunk északnak, és robogjunk fel megnézni őket közelebbről” – emlékszik vissza Előd László.

Fehérfoltú cápa NAGYÍT

Míg a tigriscápák mérete 3–5 méter körüli, addig a longimanusok mindössze átlagosan kétméteres hosszukkal szinte játékos kis halacskáknak tűnnek mellettük. Nem volt jó ómen, hogy a csapat megérkezése előtt egy hónappal volt egy halálos támadás néhány zátonnyal odébb. Ez a cápafaj veszélyes az emberre, de a többitől eltérően kíváncsi is, sokszor teljesen közel jön a búvárhoz, néha az orrával is megböki.

A nem veszélytelen találkozást a fotográfus így meséli el:
„Reggel fél hat körül már ifjú nejemet próbáltam ébresztgetni, hogy segítsen a cápafotózásban. Mivel ő nem merült, ezért a feladata mindössze abból állt, hogy a kötél végén egy kis fehér puffert dobálgasson a vízbe. Azt reméltem, a cápák odasereglenek a csobbanás hangjára. Mint utóbb kiderült, életem legjobb döntése volt, hogy nem hagytam aludni arámat, s ezzel a saját életemet is megmentettem. Fél órával később teljes felszerelésben, kezemben a gépemmel, izgatottan toporogtam hajónk tatján. Fotós kollegámra vártam, hiszen merülni nem szabad egyedül, cápák közé társ nélkül merészkedni pedig egyenesen tilos és életveszélyes! Béla bácsi öreg róka ebben a szakmában, már akkor merült, amikor én még röpke gondolat sem voltam. Azt még hallottam, hogy valami erősebb áramlásról motyog, miközben végre a csizmáját húzta, de nem akartam tovább várni. Sejtettem, ha én megyek előbb a vízbe, akkor nagy eséllyel a kíváncsi cápák hozzám jönnek majd és nem hozzá.

Beugrottam a vízbe, a gép és a két vakum „csőre töltve”. Tudtam, hogy az öreg nemsokára követ engem, ezért nem aggódtam. Lemerültem két-három méterre. Éreztem, hogy az áramlás rögtön elkezdett sodorni a nyílt víz felé. Ekkor még nem idegeskedtem, úsztam én már vissza, ennél nagyobb áramlásban is. Gondoltam, várok fél percet, s ha nincs cápa, visszalapátolom magam az uszonyaimmal. Ekkor megjelent egy méretes nőstény, karnyújtásnyira megközelített, majd körözni kezdett körülöttem. Néhány kattintás, és az első képek elkészültek. Visszapillantottam, és megnyugodtam, hogy még látom a hajónk létrájának víz alatti részét. A látótávolság körülbelül húsz méter lehetett.

NAGYÍT

Előd László

A 43 éves búvárfotós napra pontosan egy évvel Armstrong Holdra lépése után született, érdeklődése az idegen világok felé így magától értetődő volt. A fotózással nevelőapja „fertőzte meg”, aki gyakran látogatta az erdőket Zenit gépével és teleobjektíves fotópuskájával. László első adriai kirándulásán már ott fityegett a nyakában a búvármaszk a pipával, és barátaival nem a homokos strandokat kereste, hanem a sziklás, tiszta vizű öblöket, ahol szabadtüdős merüléseket tudtak végrehajtani, s csodálhatták a víz alatti élővilágot. „Egyszerre ragadott meg a búvárkodás és az ott lent látható világ megörökítésének vágya. Már a második palackos merülésem alkalmával fotóztam, az oktatóm pedig próbált életben tartani, hiszen megfelelő gyakorlat híján a fotózásra koncentrálva, csak az életemet kockáztattam” – emlékezik az első víz alatti fotós próbálkozásaira. Azóta a világ számos, egzotikus merülőhelyén készített felvételeket, amelyek több rangos nemzetközi pályázaton is sikerrel szerepeltek.

Volt egy érzésem, hogy nem vagyok kettesben a cápával. Szinte biztos voltam benne, hogy az óceáni fehérfoltú társai pillanatokon belül itt lesznek, és jobbról egy kis szürke folt jelent meg. Néhány pillanattal később egy hasonló balról is. A két cápa, két oldalról szinte egyszerre ért hozzám, a legelső pedig még mindig ott körözött, bár a távolságot szerencsére kicsit megnövelte, így igencsak nyújtózkodnom kellett volna, ha el akarom érni. De ekkor már egyáltalán nem akartam ilyet tenni, sőt annak örültem volna, ha eltakarodnak, és Béla bácsi mosolyogna rám fekete maszkja mögül. Hátranéztem, és láttam, hogy eljött az utolsó esélyem visszaindulni a hajó felé, a lépcső körvonalai teljesen elhalványodtak. Néhány másodperc, és az áramlás miatt már olyan távolságra kerülök a hajótól, hogy a víz alatt nem látom, merre induljak. A felszínre felúszni három cápa társaságában, pedig nem tűnt bölcs gondolatnak. A legtöbb cápatámadás a felszínen történik, a mélyben ritka. A hátamra feküdtem, hogy a három ragadozót szemmel tarthassam, és elkezdtem lapátolni a hajó felé, és ekkor az történt, amitől féltem: a cápák azonnal a lábamhoz úsztak. A hirtelen csapkodó mozgás beindította a zsákmányszerző ösztönt. Azonnal abbahagytam a mozgást, függőleges testhelyzetet vettem fel, hogy lássák, én sem vagyok sokkal kisebb náluk. Már az sem zavart volna, ha Béla bácsi csinálja meg a nyertes felvételt, csak kikerüljek ebből a szorult helyzetből. Akkor már nem gondoltam, hogy egy jó kép mindent megér. Alattam több száz méteres mélység, körülöttem pedig a három cápát leszámítva csak a tenger.

Egy baleset általában nem egy hiba elkövetéséből adódik, hanem hibák sorozatából. Hibáztam abban, hogy egyedül ugrottam be, hibáztam abban, hogy az áramlás ellenére nem kötöttem ki magam a hajóhoz és hibáztam, mert nem vittem magammal búvárbóját, amivel most felhívhattam volna magamra a hajó legénységének figyelmét. Egy dologban bíztam: feleségem ott figyelt a hajó végében.

A később érkező két cápa egyre vérmesebben különböző irányokból rontott rám. Minden energiámat össze kellett szednem, hogy ne essek pánikba. Szívdobogásomat már nem tudtam kontrollálni, talán már percenként kétszáznál járt. Nem is nevezném dobbanásnak, inkább dübörgésnek. Egyik cápa a lábamat szaglászta, amitől a frász kerülgetett. A gépet óvatosan 90 fokkal elfordítottam, így az egyik vaku a hosszú tartókar jóvoltából a lábamhoz került. Pont a cápa orra elé! Megrántottam a gépvázat, a vaku pedig orrba csapta a pofátlan cápát.

Nem tudtam mi lesz a reakciója, reméltem, hogy nem agressziót váltok ki vele, hanem inkább meglepődést. – Ez bevált! Elúsztak! Én azonnal fellapátoltam a felszínre, és torkom szakadtából üvöltöttem, miközben jobb kezemmel intettem, hogy veszélyben vagyok. A feleségem a távolság miatt már nem hallott engem, a búvár kézjeleket nem ismerte, de rögtön tudta, hogy baj van. Én már nem láttam, hogy intézkedik-e vagy sem, azonnal visszamerültem a biztonságosabb, 3–4 méteres mélységbe, persze a cápák is. Szerencsémre fél perc múlva a gumicsónakot hajtó motor dübörgése elriasztotta a fenevadakat, én pedig a gravitációt meghazudtoló ugrással rántottam át magam a biztonságot jelentő gumihurkákon. A csónak közepén landoltam, a meglepett arab fiúnak pedig csak annyit tudtam kinyögni: „Three sharks! – Három cápa!”

Forrás: ng.24.hu