„Csodaország” a sivatag közepén

Bryce Canyon a reggeli napsugarak fényében.

A Grand Canyontól egy jókora kitérővel északi irányba indultunk, hogy megnézzük az Utah állami kevéssé ismert, ám még az előbbinél is érdekesebb és csodálatosabb Bryce Canyon Nemzeti Parkot. Túránk egyik legérdekesebb, de legkétesebb kimenetelű szakasza következett.

Pontosan tudtuk, hogy mit vállalunk, amikor elhagytuk Grand Canyon Village biztonságot nyújtó oázisát. Háromszázhatvan kilométer sivatag állt előttünk dombos, lakatlan tereppel, ráadásul – mint ahogy több helyütt is láttuk kiplakátolva – a 89-es út egy részét teljes szélességében lezárták, mivel a víz alámosta s beomlott, összetöredezett. Ha egy ilyen helyen megrekedünk, akkor elfelejthetjük a Bryce Canyont, ha viszont átjutunk, akkor sem lesz minden fenékig tejfel. Ott lesz még a Cottonwood Canyon Road! Egy 64 kilométer hosszú, végig aszfaltozatlan, vadregényes útszakasz. Több mint száz kilométeren át víz nélkül. Ez lesz az igazi feketeleves! A döntés hamar megszületett: kockáztatunk, hogy legyen esélyünk nyerni! Az első százötven kilométert gyorsan magunk mögött tudtuk. Forró, déli sivatagi szél repített minket az arizónai Festett-sivatagon át. Hamar elhagytuk a navahó indiánok nemzetségét, s egy kis szerencsével az útlezáráson is átjutottunk. Átkeltünk a Colorado-folyón, amin túl már Utah állam sziklás vidéke várt minket.

„Life Elevated” – hirdette az államhatárt jelző tábla. Jelentése hasonló, mint nálunk a Kékestető szlogenje: „Mert magasan a legjobb!” Kiszabadulván a „lenti világ” kaotikus, mély zűrzavarából, mi kalandvágyó emberek, gyakran érezzük úgy, hogy a hétköznapok nem túl izgalmasak, ezért becsempészünk egy kis kockázatot az életünkbe. Itt a sziklás, elhagyatott, sivatagos vadonban érezzük leginkább, hogy élünk. Minden olyan letisztultnak, egyszerűnek tűnik ezen a hatalmas, világvégi tájékon.

Utah állam első látásra csupán egy enyhén megcsonkított téglalap a térképen. Az USA egész keleti féltekén összesen nincs annyi nemzeti park, természetvédelmi terület, mint ebben az egyetlen államban. Mi most az egyik legnagyobb csodát vettük célba, a Bryce Canyont. Ez lebegett már napok óta a szemünk előtt. Ezért tartottunk – jókora kitérővel – nyugati irányunktól folyamatosan eltérve észak felé, át az indiánokon, útlezáráson, s át a Cottonwood kanyon 64 kilométer hosszú, néptelen földútján. Hosszú órák, napok kemény, izzasztó küzdelme azért a látványért, amit egy földperemről a mélybe pillantva láthatunk. Az az érzés, amit, akkor érezni fogunk, fölülírja majd a hosszú, küzdelmes mérföldek gyötrelmeit, hogy elmondhassuk: Megérte! 

Otthon sohasem tapasztalt csend borul a tájra. A szél nem jár, a madarak nem csivitelnek, semmi nem mozdul. Még egy kósza repülőgép kondenzcsíkja sem hasítja ketté a felettünk elterülő szikrázó nyári égboltot. Éjszaka tisztán kivehető a tejút sokmilliónyi apró csillaga, a végtelen űr. A kanyon peremein fölénk tornyosuló, napközben színpompás, hegyvonulatoknak most csak a csipkés sziluettje látszik. Közöttük húzódik a mélységesen fekete, apró világító pontoktól szikrázó, felhőktől, párától, s bármilyen más fényforrástól tökéletesen mentes, varázslatos filmvászon. Most még a Hold nincs az égen. Negyven kilométeres sugarú körben egyetlenegy lakott település sem található körülöttünk.

Odanézz, hullócsillag! – lelkesedünk fel, ahogy egy meteor apró csóvát rajzol a sivatag káprázóan tiszta égboltjára.
Hiába igyekezetünk, nem sikerült az est beálltáig magunk mögött hagynunk ezt a kopár vidéket. A csúszós, süppedős földút és a dombok igen lelassítottak minket, de talán így volt a legjobb. Hátunkat a földnek vetve „mozizunk” üres sátraink előtt. Élvezzük a nyugalmat, a csendet. A lenyűgöző este minden pillanatát. Csak mi és a néptelen, hosszú Cottonwood Canyon.

Cottonwood Canyon Road 

Reggel már sokkal magabiztosabban indultunk útnak. Még huszonnégy kilométer maradt hátra a kanyonból. Huszonnégy rázós, süppedős, csúszkálós és kegyetlenül dombos kilométer. A reggel ismét visszahozta a színeket: vörös, barna, fehér, sárga, zöld. Elképesztő változatosságban keveredtek egymással.
Két és fél órányi küzdelem után újra meglett az aszfalt. „Kodachrome Basin State Park” – hirdette büszkén a tábla. A terület a Kodak akkor még újdonságnak számító színes filmjéről kapta a nevét, melyet itt, az ezer színben pompázó homokkősziklák között teszteltek.

Kodachrome Basin State Park

Kora délután érkeztünk meg a Bryce Canyon Nemzeti Parkba. A kanyont arról az Ebeneezer Bryce mormon marhatenyésztőről nevezték el, aki az 1870-es években telepedett itt le. A legenda szerint tőle származik az a mondat, amit a parkról szólva ma is gyakran idéznek, miszerint „pokoli hely, ha elveszik egy tehened”. A marháira ügyelő Bryce számára ugyanis komoly erőpróba volt az elkóborolt marhák megtalálása a több ezer, tíz emelet magas sziklatorony között.

A Bryce Canyon méltán az egyik leghíresebb és legszebbnek tartott nemzeti park az Egyesült Államokban. A kilátópontok a sok ezer sziklaoszlopból álló, arénaszerű Bryce amfiteátrumra, a hely fő látványosságára néznek. Mert ez nem egy „hagyományos” kanyon ám! Sokkal inkább egy fennsík pereme, ahonnan páratlan kilátás nyílik erre a természeti csodára. Miután – annak rendje és módja szerint – megnéztük a látogatóközpontban félóránként vetített, húsz perces kisfilmet, a park ingyenes buszjárataival jártuk végig a filmbeli helyeket, mintegy 2400 méterrel a tenger szintje feletti kilátókból. Mindegyik újabb szöget, újabb rálátást kínál, de az élmény ugyanaz! Befogadhatatlan!

A Sunrise Point kilátóhelyen álltunk úgy, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Próbáljuk befogadni, elhinni azt, amit szemünk lát, de mégis olyan, mintha tréfát űzne velünk. Mert ilyen nincs! Vagy mégis van? Alattunk a Bryce Canyon sok ezer narancssárgás, vöröses árnyalatú sziklaoszlopa mered az ég felé. Nehéz elhinni, hogy a természet művelte ezt a csodát, s nem valamelyik híres művész kezét dicséri ez a fenséges műalkotás. Annyira rabul ejt a látvány, hogy percek kellenek, míg észreveszem a kilátóhely mellől induló, a tájba teljesen beleolvadó, a kanyon szívébe vezető kis ösvényt. – Gyertek fiúk, ezt meg kell néznünk közelebbről is!

Ebéd után gyalog indulunk le a peremről, s bevetjük magunkat a hatalmas, narancssárga csodavilágba. Mintha nem is a Föld nevű bolygón járnánk! Olyan valószerűtlenek a színek, a formák! Életem egyik leglátványosabb, legérdekesebb túrája vár rám az elkövetkezendő másfél órában, ahogy kicsiny, de jól kiépített utunk jókora kanyarokkal bevágja magát a sok ezer sziklatű közé, melyek tornyokként meredeznek a fejünk fölé. Csupán néhány erdeifenyő példánya és némi aljnövényzet emlékeztet a valóságra, a többi inkább egy mesefilm díszletéhez hasonlatos. S ahogy bolyongunk ebben az elképesztő „csodavilágban,” már biztosan tudjuk: bármit is kellett eltűrnünk, elszenvednünk a Grand Canyontól idáig tartó viszontagságos, kétes kimenetelű útszakaszon, megérte kockáztatni!

A gyalogtúrázással jócskán elszaladt a délután, így sátrunkat nem messze a kanyon peremétől, a sűrű fenyvesben kijelölt kis kempingbe állítottuk fel. Egy újabb ragyogóan csillagfényes éjszaka következett, majd egy hideg reggel. 2400 méteren már nem sivatagi körülmények uralkodnak. A tíz fokot alulról súrolta a hőmérő higanyszála, ahogy előkászálódtunk sátrainkból. Még szinte az egész tábor aludt. Hatalmas lakóautójukban vagy hasonlóan nagyméretű sátrukban, csendben pihentek az turisták. Szerencsére este sem volt zajos a társaság. Közvilágítás nincs a bekerítetlen, egyszerű kis táborhelyen, csak a tábortüzek és az elemlámpák fénye világította meg az éjszakát.

Az európai kempingek éjszakai nyüzsgéséhez képest óriási a különbség. Nem gondoltam, hogy pont itt, Amerikában fogok újra beleszeretni a kempingezésbe. Mert ők valahogy ezt sokkal jobban érzik! Aki sátorral megy, annak nem selyempázsit kell és tökéletesen csempézett vizesblokk. Ők beérik a fenyőerdő göcsörtös, tobozos talajával és egy kis patakkal, vagy kúttal. Ők nem véletlenül választották ezt az utazási formát az apartman, vagy szállodai szoba kényelme helyett!

Első utunk vissza, a kanyon szélére vezetett. Alig fél kilométer után újra feltárult „Csodaország” most egy teljesen más megvilágításban. Amíg a naplemente sárgás, vöröses égboltja sötét színeket varázsolt az amfiteátrum szívébe, addig az első reggeli napsugarak fényére most világossárga színben pompázott, szinte ragyogott a „mesebirodalom”. Sokáig már nem tudtuk csodálni, mennünk kellett, élményekkel teli szívvel, tovább az ismeretlen felé.

Írta és fényképezte: Puskás Zoltán