2014 rovara a földi poszméh

A földi poszméh a termesztett növényeink egyik legfontosabb megporzó rovara

Fotó: Bodor János

Beköszöntöttek a hűvös őszi napok, az év során szorgos munkával gyarapított kolóniák összeomlanak; a megfáradt királynők, a dolgozók és a rövid életű hímek odavesznek a táplálékhiánytól és a hidegtől. A pusztulás azonban nem teljes: a nyár végén világra jött és megtermékenyült fiatal nőstények – a leendő királynők – téli rejtekhelyükön várják a következő tavaszt, a viaszvárosok újjáépítésnek reményével.

Nézzünk be a földi poszméhek egyik városába, szeptemberben az ősz kezdetén! Egy föld alatti, rég elhagyott kisemlősjáratot követünk addig, amíg megtaláljuk a termet, ahol a királynő lerakta a város viaszból készült „alapkövét”. Mostanra számtalan, rendetlenül elhelyezkedő, hordó alakú viaszsejt borítja a fészek alját. A sejtek már többnyire üresek, a város urainak eltűnése óta megjelentek a nagy viaszmolyok (Galleria mellonella) és a penészbogarak (Cryptophagus setulosus), hogy tort üljenek a „poszméh-civilizáció” maradványain. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna, hisz a házigazdák éberen őrizték fészküket. Nemcsak a betolakodók, de még a más kolóniába tartozó, ám azonos fajú poszméhek sem léphettek be, mert nem volt birtokukban a kolóniára jellemző egyedi illatú feromonigazolvány.

A földi poszméh az első tavaszi rovarok egyike, dús bundája védelmet ad a hűvös, kora tavaszi napokra.

Fotó: Bodor János

Amikor még a poszméhdolgozók (csökevényes ivarszervű nőstény egyedek) több százas csapata serénykedett itt, virágport és nektárt halmoztak fel a raktározásra szánt viaszhordókba, és gondosan ellátták az utódnevelésre szánt viaszsejtekben fejlődő lárvákat. A királynő, a kolónia egyetlen peterakásra jogosult tagja, tavasz óta számos dolgozógenerációnak adott itt életet, melyek hamar átvették tőle a fészeképítés és -bővítés, illetve a táplálékgyűjtés, lárvagondozás feladatait. Ahogy egyre több dolgozó tevékenykedett a városállam szolgálatában, egyre gyorsabban növekedett a kolónia létszáma és a raktározott táplálékmennyiség is.

Nyár közepére a kolónia úgy megerősödött, hogy belefoghatott legfontosabb feladatába: a genetikai örökség átadásába, vagyis a jövő poszméhkolóniáit megalapozó ivaros nemzedék felnevelésébe. A királynő megtermékenyített petéiből kikelt lárvák egy részét a dolgozók különös gonddal táplálták, ezért belőlük fejlett ivarszervű nőstények lettek, a többiek normál táplálékot kaptak, belőlük fejletlen ivarszervű nőstények, vagyis dolgozók lettek, a megtermékenyítetlen petékből pedig hímek fejlődtek. Az ivarosok kiváltságos kasztja hamarosan el is hagyta a fészket, majd a különböző kolóniák hercegnői és hercegei a környező virágos réteken tartották meg szokásos évenkénti találkozójukat. A hímek ezután rövidesen elpusztultak, a szépreményű királynőjelöltek pedig nekiindultak a megfelelő téli búvóhely felkutatása.

Ezek a fiatal nőstények kora tavasszal bukkannak fel ismét, amikor mindegyikük megfelelő helyet keres egy-egy újabb viaszváros alapításához. Magányos szakasz ez a társas rovarok életében: az első dolgozógeneráció felneveléséig a királynőnek személyesen kell részt vennie a fészeképítésben, táplálékgyűjtésben és utódgondozásban. Munkájukat siker koronázza: a következő tavasz és nyár virágai körül zúgó hangon megint ott röpködnek majd a földi poszméhek. A táplálékgyűjtés mellett elvégzik a beporzást, nélkülözhetetlen segítséget nyújtva ezzel a helyhez kötött növények ivaros szaporodásához.

„Kevéssé tudatosult a ma emberében, hogy a beporzást végző poszméhek milyen hatalmas és közvetlen hatással vannak mindennapi életünkre, társadalmi berendezkedésünk és életminőségünk fenntarthatóságára. Az emberiség és a háziállatok élelmezésére termesztett növények jelentős része rovarbeporzású; a kapcsolatot a növény és beporzó rovar közt sok esetben oly szorosra csiszolták az evolúció lassú erői, hogy megfelelő rovarok híján a növény képtelen lenne az ivaros szaporodásra” – mondta Móczár László professzor, az idén decemberben 100. születésnapját ünneplő rovarász szakember, akinek javaslatára – és akinek tiszteletére – választotta a Magyar Rovartani Társaság vezetősége a földi poszméhet a 2014-es év rovarának.

Írta: Vas Zoltán és Merkl Ottó (Magyar Természettudományi Múzeum)