Madárvédő eleink útmutatása szerint

Csuszka (Sitta europaea) egy etetőtálcán
Fotó: Orbán Zoltán

Először 1890-ben jelent meg egy ismeretterjesztő könyv, A hasznos madarak védelméről címmel. Írója Bornemissza Zoltán fatenyésztési vándortanár, felvilágosult gondolkodó a madarak téli etetésének lehetőségére és fontosságára is felhívta az olvasók, különösképpen pedig a gazdálkodók figyelmét: „Ezen füzetke czélja a mező- és erdőgazdaságra nézve hasznos madarak, és egyéb állatoknak megismertetése, továbbá czélja a madarak észrevehető fogyásának okát feltárni, s ennek meggátlására minden természetbarát, de különösen, saját jól felfogott érdekében, a gazdaközösség figyelmét felhívni.”

Herman Ottó, 1901-ben megjelent, A madarak hasznáról és káráról című művében már külön fejezetet szentelt a madáretetésnek.

Barátposzáta (Sylvia atricapilla)
Fotó: Orbán Zoltán

Így kezdődött az a ma is tartó, a lakosság egészét megszólító, a szó legnemesebb értelmében vett népnevelő munkálkodás a 19 -20. század fordulóján. Ennek részeként agitált Herman Ottó az Országos Állatvédő Egyesület közgyűlésén 1900. február 25-én, hogy közösen összeállított írásos javaslattal érjék el az illetékeseknél, hogy az Amerikai Egyesült Államok mintájára a hazai közoktatásban is vezessék be a Madarak és Fák Napját. Ez a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 26.120/1906 számú rendelete alapján 1906-ban meg is történt.

Ezt a munkát folytatja az idén 40 éves Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) is, melynek 2002-ben indított lakossági Madárbarát kert programjának (5500 regisztrált tag, országszerte) egyik központi elemét a téli madáretetés képezi. Napjainkra a fogyatkozó madarak védelmére való odafigyelés még fontosabb, mint madárvédő elődeink idejében, pedig már őket is az aggodalom késztette megszólalásra.
Herman Ottó, Országos Állatvédő Egyesület, 1900. évi február hó 25-én tartott közgyűlésén a következő aggályokról számolt be: „A mi pedig külön is késztet és följogosít, ez az, hogy mind ritkábban látom kelni égfelé a pacsirtát; leghűségesebb barátunk, a füsti fecske mindinkább elmaradoz fészkétől; a kert, az erdő éd liget fáinak, bokraiban sürüjében nincs mozgás. … A mi tájainkon pedig elhallgat a „pittypalaty” s ha Arany János élne, csak elvétve hallhatná meg a kis párok szerelmi vallomását, melyet kevés sorban oly mesterileg leirt volt.”

…Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj; suttog a nő: „vá-vá”
Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot
Örömmel kiált rá….
…Túl a kékes erdő,
A tájnak sötétebb keskeny karimája;
Jól kilátszik, mert még délibáb nem önte
Árvizet alája.
Száz meg száz madárhang
Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén;
Bokorról bokorra lomha kakuk szállong
Szellős róna szélén.
Olvasatlan ígér
Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el,
Melynek mindenikén örökös tavasznak
Reményszíne zöldell.

Így álmodott a tavaszról Arany János: Télben című versében

Mezei veréb (Passer montanus)
Fotó: Orbán Zoltán

2014 decemberéhez kettős évforduló is kapcsolódik tehát a madáretetési szezonkezdethez. 125 éve jelent meg Bornemissza Zoltán madáretetést is népszerűsítő könyve, és szinte napra pontosan száz éve, 1914. december 15-én ütötte el egy szekér Herman Ottót a Múzeum körúton, aki az itt szerzet lábszártörés miatti fekvés szövődményeként kialakult tüdőgyulladásba halt bele december 27-én.

Madárvédő eleink munkájának köszönhetően Magyarország máig őrzi természeti kincseinek javát, és ha az ő általuk kijelölt úton megyünk tovább, akkor ezt unokáink is látni fogják ezeket a kincseket.