Melinda, Vivien, Aranka2020. december 02., szerda
Természet

Gepárdok között

2014.12.11.Máté Viola
National Geographic Magyarország

2014 nyarán két hetet töltöttem önkéntesként a dél-afrikai Dell Cheetah Centerben élő gepárdok közt, hogy jobban megismerjem ezt a sebezhető fajt.

Ennyi idő ugyan kevés volt ahhoz, hogy mélyebben is tanulmányozzam az állatok viselkedését, mégis elég ahhoz, hogy lássam, mindegyik macska külön személyiség. A központban öt kifejlett nőstény, egy közel kétéves, a felnőttkor küszöbén álló hím és két négyhónapos hím kölyök mindennapjainak részese lehettem.

Az emberi kézhez szokott állatok egy része a házi macskákhoz hasonlóan azonnal dorombolni kezdett, amint megsimogattam őket, sőt érdes nyelvükkel kifejezetten szerették megnyalogatni a kényeztető kezet. Habár végig biztonságban éreztem magamat – miközben a szavannák fenséges ragadozója végignyalta a fél karomat -, mégsem tudtam egy percre sem elfelejteni, hogy egy olyan vadállattal vagyok bensőséges viszonyban, amelyik egy pillanat alatt átharaphatja a torkomat. A gepárd azonban nem agresszív, a nagymacskafélék közül a legbiztonságosabban szelídíthető, és már az egyiptomiak is tartották házi kedvencként. A dél-afrikai központnak azonban nem az a célja, hogy házi állatokat neveljen, illetve állatkertekhez hasonlóan mutogassa e díszes példányokat, hanem a kihalás szélére sodródott faj megmentéséért küzd nap mint nap. A gepárdokon kívül ráadásul három szervál (macskaféle), egy karakál (sivatagi hiúz), két zebra, két strucc, nyulak és galambok is színesítették a központ állatközösségét.

A munkát reggel 8-kor kezdtük: friss vizet vittünk az állatoknak, összeszedtük az előző napról a kifutókban maradt üres tálakat és az esetlegesen meghagyott ételmaradékot. A gepárdok mindig mindent elfogyasztottak, a szerválok már válogatósabbak voltak. Megtisztítottuk és fertőtlenítettük a tálakat, majd összelapátoltuk az ürüléket. A nagy gepárdok naponta csak egyszer, délután ettek, a többi kisebb testű állat reggel is. Miután elvégeztük a teendőket, mi magunk is asztalhoz ültünk az önkéntesekkel. Rajtam kívül három brit, egy skót és két ausztrál fiatal vett részt ottlétemkor a programban. Az ebédlő falára festett világtérképre mindannyian felragasztottunk egy kis lepke formájú matricát oda, ahonnan jöttünk. A legtöbb pillangó az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália helyén volt. A térkép szerint én voltam itt az első, aki Magyarországról érkezett.

A hagyományos angolszász reggeli után a farm területén folytattuk a munkát: takarítás, festés, az állatok kifutóiban lemetszett tüskés gallyak és a nagyobb, éles kövek eltávolítása, friss széna gyűjtése, területrendezés, kerítésjavítás bármikor szerepelt a listánkon. Ezen kívül a vágóhídként is funkcionáló melléképületet, ahol a délutáni etetéshez készítettük elő az eledelt, minden nap fertőtlenítőszerrel kitakarítottuk. Különösen figyelnünk kellett arra, hogy az esetlegesen falra fröccsent vért vagy húslevet is alaposan lesikáljuk. Ebéd után mindig volt időnk pihenni és a gepárdokkal játszani. A kölykökhöz, Duke-hoz és Raphaelhez, valamint két barátságos nőstényhez, a már öregnek számító kilenc éves Nala-hoz és a kölykök anyjához, Jasmine-hez rendszeresen bejártunk. A simogatásra azonnal dorombolással és nyaldosással válaszoltak.

A sok fertőtlenítőszer használata miatt nagyon kiszáradt a kezem, és amikor nem sokkal a játékidő előtt krémeztem be, a kényes orrú gepárd azonnal jelezte, hogy nem tetszik neki: rövid szaglászás után elfordult tőlem. Továbbra is hagyta, hogy megsimogassam a fejét és a hátát, de az én kezemet már nem nyalogatta meg. Átlagosan fél óra után a nagymacskák megunták a jelenlétünket. Ekkor egyszerűen csak felálltak, békésen elsétáltak és tőlünk mintegy húsz méterre leheveredtek pihenni. A fiatal hímet, Shaka-t nagy ívben elkerültük, és a központ vezetőjének távollétében a saját testi épségünk érdekében tilos volt a kifutójában tartózkodni viselkedésének kiszámíthatatlansága miatt. A születésük utáni 36. órát követően anyjuktól elválasztva élő két kis kölyök egész nap játszott, kergetőzött, próbáltak fára mászni, egymást harapdálták, majd összebújtak, lustálkodtak, aludtak. Az önkéntesek közül valamelyikünk mindig vigyázott rájuk, nehogy megsérüljenek. Ezek voltak a legszebb pillanatok!

Délután négy órakor eljött az etetés ideje. A kisebb macskafélék a reggeli menüt kapták, néha egy-két galambot vagy nyulat is felszolgáltunk nekik desszertként. A gepárdok átlagosan fejenként két kilogramm lóhúst kaptak. Az egyik fiatal nőstény, Shakira fél kilogrammal többet, mivel sokkal mozgékonyabb volt társainál, így több energiára is volt szüksége. Alkalmanként, gazellafélét vagy impalát is ettek a nagymacskák. A két hét alatt, amit a központban töltöttem, egyszer volt szerencsém megfigyelni, ahogy egy adományként kapott afrikai gazellát a vágóhídon megnyúztak, kibeleztek és feldolgoztak. A húst kiporcióztuk és lefagyasztottuk. Minden nap csak annyi húst vettünk elő a hűtőkamrából, amennyire szükség volt. Az állatok egy közepes méretű lovat nagyjából egy hét alatt fogyasztottak el. A vezetőnk elmondása szerint a lovakat megvásárolják és a környező farmokról hozzák a központ vágóhídjára. Ezek mind sérült, kiöregedett állatok, melyeket általában még azelőtt lelőnek, hogy a vágóhídra érkeznének és gepárdeledelként végeznék. A húst mindig apróra darabolva, kicsit felmelegítve adtuk az állatoknak, és a gepárdok óramű pontossággal már a kapuban vártak minket etetés idején. A lovak csontjait hetente egyszer kapták meg, hogy a bordákon maradt húsfoszlányokat is lerághassák. A kölyköket a központ vezetője etette, mivel gyors növekedésük miatt eledelük mennyisége és etetésük gyakorisága hetente változott súlyuk függvényében. Ottlétemkor naponta kétszer kaptak enni, de születésük után még kétóránként meg kellett őket etetni. Az egyik szervált epilepsziás betegsége miatt állandóan gyógyszerezni kellett. A kis tablettát mindig a tollas csibe csőrébe rejtettük el, mert az összes eledel közül ez volt az, amit biztosan elfogyasztott, legalábbis a fejét soha sem hagyta meg. Elég sok fejetlen csibemaradékot szedtem össze a két hét alatt.

A nap végén volt időnk a központ környezetét is felfedezni. A farmunk határában lévő sziklákra felmászva az egész környéket beláttuk, ahol csak a puszta természet vett minket körbe. A legközelebbi kisváros, Parys is mintegy 20 perc autóútra volt tőlünk. A kedvenc helyem a mellettünk lévő folyó volt, a partról szinte minden nap megnéztem, ahogy a naplementében vörössé változik az afrikai táj. Ezek a nyugodt pillanatok felejthetetlenek! Még sötétedés előtt visszatértünk a házba, és az önkéntesekkel közösen készítettük el a vacsorát. Asztalunkra a nemzetközi konyha sokféle étele került, de a legemlékezetesebb az volt, amikor a szabad ég alatt készült az afrikai braai, grillen sütött hússal és zöldségekkel, miközben a déli féltekéről látható csillagokat csodáltam.

Izgalmas volt belecsöppenni a központ életébe, és megismerni a feladatokat és az állatokat. Azon kívül, amit én magam tapasztaltam, a központ mindennapos működéséért felelős és az önkéntesek munkáját koordináló vezető, Hardus Breytenbach is sok érdekes információt osztott meg velem, központba kerüléséről így mesél:

Még az édesapámmal dolgoztam együtt, amikor egyszer találkoztam Brian Jones-szal, aki a Dél-Afrika észak-keleti részén található Moholoholo Vadvédelmi Rehabilitációs Központnak a vezetője. Gyakran járt arrafelé, és aznap szóba elegyedtünk egymással. Adott egy névjegykártyát is, és azt mondta, ha egyszer az életben szükségem lesz valamire, hívjam fel. Közben telt-múlt az idő, sok minden történt. Volt egy kis majmom, nagyon szerettem. Egyszer rábíztam egy barátomra, hogy vigyázzon rá, ám mire hazaértem a majom már nem élt. „Nem halhatott meg!” – mondtam neki – „Pénteken adtam neked oda, semmi baja nem volt! Most vasárnap van, és halott?” A kezembe vettem, hogy megnézzem, mi történt. Ahogy simogattam, minimális életjelet mutatott, bár jéghideg volt. Egy hajszárítóval lassan melegítettem a kis testét. A vér újra keringeni kezdett az ereiben és életre kelt! Megmentettem! Ekkor döntöttem úgy, hogy felhívom a Moholoholo managerét, és megmondom neki, hogy ilyen munkára van szükségem. Elhívott a rehabilitációs központba, mindent megmutatott és elmagyarázott. Kérte, hogy legalább három napot maradjak, hogy lássam, mit is csinálnak ők pontosan. Végül hat és fél évet maradtam, mielőtt két éve csatlakoztam a Dell Cheetah Centerhez.

– Hogyan kezdődött itt a gepárdvédelmi projekt? – Kérdeztem tőle.

– Egyetlen egy állattal, Pinny-vel indult el még 2001-ben, amely ekkor a Savannah Cheetah Conservation nevet viselte. Helyileg a dél-afrikai Free State tartományban vagyunk, ennek egyébként két gepárd van a címerében, mivel valaha itt élt közülük a legtöbb az országban, de ma már sajnos egyet sem találsz kint a szabadban. Az elmúlt száz évben a gepárdok csaknem száz százaléka kihalt. Ezért döntöttünk úgy, hogy tenyészteni fogjuk őket. Jelenleg még csak a fogságban tartott állatok számát tudjuk növelni, de azért küzdünk, hogy életben tartsuk a fajt. Az emberek azt hiszik, hogy ez ugyanolyan egyszerű, mint a kutyák esetében, de ez nem így van. Egyrészt a szűkös génállomány miatt, másrészt pedig mindig a nőstény dönti el, hogy melyik hímet választja párjának. És a puszta tény, hogy készen áll a párzásra, még nem jelenti azt, hogy el is fogadja a hímet. Mindig azt választja ki, amelyik a legerősebb génállománnyal rendelkezik. De az is előfordulhat, hogy húsz hímet is „bemutatsz” a nősténynek, és nem fog választani egyet sem. Mostanáig összesen huszonhat példányt neveltünk itt fel.

– Mi lett a sorsa ezeknek az állatoknak? Hol vannak most?

– Egy sincs már itt közülük. Néhányan kanadai, francia és japán állatkertekbe kerültek, többségük pedig a hozzánk hasonlóan működő dél-afrikai tenyészközpontokban talált otthonra, hogy fenntartsák a faj génállományát.

– Mi teszi különleges hellyé a Dellt?

– Ez nem egy állatkert, ahol naponta több ezer ember megfordul. Mi itt azt is szabályozzuk, hogy egy nap hány látogatót engedünk az állatok közelébe, és ők is csak előzetes regisztráció után jöhetnek. Ha ugyanis naponta száz embert beengedek, akkor ezek a gepárdok talán soha nem fognak szaporodni. Egy nagyon sérülékeny fajról van szó, ami rendkívül érzékenyen reagál a stresszre. És mi nem csupán a gepárdok tenyésztésével foglalkozunk. Elsődleges célunk az, hogy a legjobb tudásunkkal hozzájáruljunk a faj fennmaradásához.


Hardus Breytenbach eteti a központ egyik lakóját.

– Hogyan fejlődött a projekt az évek során?

– Az elmúlt két évben a céljaink megváltoztak. Minden Dél-Afrikába látogató turista el akar menni a Kruger Nemzeti Parkba, hogy lásson egy vadon élő gepárdot. Azt szoktam mondani, hogy sok szerencsét! A legutolsó információm szerint ma kevesebb mint kilencven gepárd él szabadon a park területén. Ez nem valami sok! Főleg, hogy egy közel húszezer négyzetkilométer kiterjedésű parkról beszélünk. Az egyedszám drasztikus csökkenése miatt úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk kölyköket visszaengedni a vadonba, ami eddig még soha senkinek nem sikerült. Az egyik nőstény gepárdunkat, Shakirát választottuk ki arra a feladatra, hogy önállóan nevelje fel kölykeit, és az elválasztás után szabadon engedjük őket. Shakira most öt éves, szaporodóképességének csúcsán van. Személyiségét tekintve különbözik a többi nősténytől, sokkal vadabb természetű. Bár kézhez szokott és emberek nevelték, nem szereti különösebben a babusgatást, a simogatást, inkább távolságtartó. Ha egy galamb kicsit lejjebb repül a kifutójában, akkor szinte már reptében elkapja a levegőben. A többi gepárdunk nem vadászik. Shakira a leggyorsabb futó, a száz méteres sprintet öt másodperc alatt teljesíti. Ha sikerül megtermékenyíteni, vele el tudnánk indítani ezt a második fázist.

– Hogyan képzelitek ezt el?

– Amint vemhes lesz, áthelyezzük a mostani kifutójából egy nagyjából tizenöt-tizenhat focipálya nagyságú területre, amit benépesítenénk prédaállatokkal: nyulakkal, impalákkal, különböző gazellákkal. Ezen a területen most két zebrát és két struccot tartunk. Így tudunk számára természetes környezetet kialakítani, ahol szabadon vadászhat. Ez a terület elég nagy ahhoz, hogy teljes sebességgel fusson. Közben folyamatosan megfigyelnénk, és ha azt vennénk észre, hogy nem evett két-három napig, akkor a már megszokott módon mi etetnénk, és új stratégiát kellene kitalálnunk, hogy a projektet sikeresen tudjuk folytatni. Azt szeretnénk, hogy itt hozza világra kölykeit is, és gondoskodjon róluk saját maga, tanítsa meg őket vadászni. A kicsik anélkül fognak felnőni, hogy emberrel közvetlen kapcsolatban állnának. Mi kellő távolságból, csakis a kerítésen kívül tanulmányoznánk őket. Két éves korukban pedig, amikor elérik a felnőttkort, szabadon engedjük őket egy nagyjából ezer focipálya nagyságú magánrezervátumban, ahol nincs más természetes ragadozó rajtuk kívül. Az időközben felnőtté vált kölykök hasánál egy-egy jeladót ültetnénk a bőrbe, így a későbbiek során is tudnánk követni mozgásukat a vadonban. Többé már nem lenne kérdés, hogy vajon látunk-e vadon élő gepárdot a természetes közegében. Ha elég szerencsések leszünk, talán még vadászat közben is megfigyelhetjük majd őket.

– Csak Shakirát vonjátok be a második fázisba?

– Egyelőre igen. Reméljük, hogy találunk olyan hímet, akit elfogad. Ha nem sikerül a „nász”, akkor vásárolunk egy nőstényt egy másik tenyészközpontból, ami szintén vadabb természetű: fogságban született ugyan, de nem szokott még az emberi kézhez. Én azonban hiszek Shakira sikerében. A módszer, amit alkalmazni akarunk, jónak tűnik, bár a világon még soha nem próbálkoztak ezzel korábban, és tudtommal gepárdot sem sikerült még eddig visszatelepíteni a vadonba. Szakemberek is felmérték a tervünket, és minden engedélyt és támogatást megkaptunk. Mindent megteszünk azért, hogy a projekt sikeres legyen.

– Miért éppen a gepárdot választottad?

– Ez a szenvedély még akkor alakult ki, amikor először kezdtem el velük dolgozni. Szerintem ez az egyetlen nagymacska, amelyiket biztonságosan lehet tanítani. Mit csinálsz egy oroszlánnal, miután elért egy bizonyos kort és méretet? Főleg ha rád ugrik a kétszáz kilogrammos tömegével! Mégis csak egy oroszlán, nem lehet neki hátat fordítani! Egy gepárd teljesen máshogy viselkedik, nyugodt természetű. Könnyű testfelépítése miatt meg lehet vele birkózni, esetleg néhány sebet ejt rajtad. Persze fennáll a veszélye annak, hogy meghalhatsz, ne érts félre! A gepárd képes arra, hogy megöljön! De soha nem fog úgy ellened fordulni, mint egy oroszlán. Ez a legbékésebb faj a nagymacskák közt. És te látod ezeket a kölyköket, már négy hónapja saját magam nevelem őket. Ha nem is látnak, de meghallják a hangomat, máris hívnak magukhoz. Hát ez az, ami könnyeket csal a szemembe. Én tényleg szeretem ezeket az állatokat, és még nagyon sokáig szeretném őket a Földön látni. Kiállhatnék egy bevásárló központ elé is egy táblával a kezemben „Mentsük meg a gepárdokat!” felirattal, és fel-alá ugrálhatnék az emberek előtt hangosan kiáltozva, hogy miért is kampányolok. Senki sem figyelne rám, talán még a biztonsági őrök is elzavarnának. Ha viszont azt mondom a kölyköknek, hogy „Gyertek, érintsétek meg ezt az állatot! Most még megtehetitek!”, akkor máris figyelni fognak rám. Talán néhányan felnőttként képesek lesznek tenni valamit azért, hogy a jövő generációi is láthassanak még gepárdokat.

Fotók: Máté Viola

Hozzászólások

Ön is szavazhat kedvenc természetfotójára

Ön is szavazhat kedvenc természetfotójára

A Londoni Természettudományi Múzeum által szervezett pályázat a természetfotók legrangosabb versenye.

Madarak fényben és árnyékban

Madarak fényben és árnyékban

Az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázat online díjátadójára került sor 2020 november végén.

Hódok segíthetnek megakadályozni a nagy áradásokat Angliában

Hódok segíthetnek megakadályozni a nagy áradásokat Angliában

Több mint négyszáz év után először épült hódgát a délnyugat-angliai Exmoor területén.

A Hortobágyon téli szállásukra indultak a legelő állatok

A Hortobágyon téli szállásukra indultak a legelő állatok

Téli szállásukra indultak a legelő állatok 2020. november utolsó hétvégéjén a Hortobágyon - közölte a hírt Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. sajtóreferense az MTI-vel.

Visszatérnek a kék bálnák Déli-Georgia szigetéhez

Visszatérnek a kék bálnák Déli-Georgia szigetéhez

50 évvel a bálnavadászat megszüntetése után ismét kék bálnák járnak az antarktiszi sziget környezetében.

National Geographic 2020. novemberi címlap

Előfizetés

A nyomtatott magazinra,
12 hónapra

9 960 Ft

Korábbi számok

National Geographic 2010. januári címlapNational Geographic 2010. februári címlapNational Geographic 2010. márciusi címlapNational Geographic 2010. áprilisi címlapNational Geographic 2010. májusi címlapNational Geographic 2010. júniusi címlapNational Geographic 2010. júliusi címlapNational Geographic 2010. augusztusi címlapNational Geographic 2010. szeptemberi címlapNational Geographic 2010. októberi címlapNational Geographic 2010. novemberi címlapNational Geographic 2010. decemberi címlapNational Geographic 2011. januári címlapNational Geographic 2011. februári címlapNational Geographic 2011. márciusi címlapNational Geographic 2011. áprilisi címlapNational Geographic 2011. májusi címlapNational Geographic 2011. júniusi címlapNational Geographic 2011. júliusi címlapNational Geographic 2011. augusztusi címlapNational Geographic 2011. szeptemberi címlapNational Geographic 2011. októberi címlapNational Geographic 2011. novemberi címlapNational Geographic 2011. decemberi címlapNational Geographic 2012. januári címlapNational Geographic 2012. februári címlapNational Geographic 2012. márciusi címlapNational Geographic 2012. áprilisi címlapNational Geographic 2012. májusi címlapNational Geographic 2012. júniusi címlapNational Geographic 2012. júliusi címlapNational Geographic 2012. augusztusi címlapNational Geographic 2012. szeptemberi címlapNational Geographic 2012. októberi címlapNational Geographic 2012. novemberi címlapNational Geographic 2012. decemberi címlapNational Geographic 2013. januári címlapNational Geographic 2013. februári címlapNational Geographic 2013. márciusi címlapNational Geographic 2013. áprilisi címlapNational Geographic 2013. májusi címlapNational Geographic 2013. júniusi címlapNational Geographic 2013. júliusi címlapNational Geographic 2013. augusztusi címlapNational Geographic 2013. szeptemberi címlapNational Geographic 2013. októberi címlapNational Geographic 2013. novemberi címlapNational Geographic 2013. decemberi címlapNational Geographic 2014. januári címlapNational Geographic 2014. februári címlapNational Geographic 2014. márciusi címlapNational Geographic 2014. áprilisi címlapNational Geographic 2014. májusi címlapNational Geographic 2014. júniusi címlapNational Geographic 2014. júliusi címlapNational Geographic 2014. augusztusi címlapNational Geographic 2014. szeptemberi címlapNational Geographic 2014. októberi címlapNational Geographic 2014. novemberi címlapNational Geographic 2014. decemberi címlapNational Geographic 2015. januári címlapNational Geographic 2015. februári címlapNational Geographic 2015. márciusi címlapNational Geographic 2015. áprilisi címlapNational Geographic 2015. májusi címlapNational Geographic 2015. júniusi címlapNational Geographic 2015. júliusi címlapNational Geographic 2015. augusztusi címlapNational Geographic 2015. szeptemberi címlapNational Geographic 2015. októberi címlapNational Geographic 2015. novemberi címlapNational Geographic 2015. decemberi címlapNational Geographic 2016. januári címlapNational Geographic 2016. februári címlapNational Geographic 2016. márciusi címlapNational Geographic 2016. áprilisi címlapNational Geographic 2016. májusi címlapNational Geographic 2016. júniusi címlapNational Geographic 2016. júliusi címlapNational Geographic 2016. augusztusi címlapNational Geographic 2016. szeptemberi címlapNational Geographic 2016. októberi címlapNational Geographic 2016. novemberi címlapNational Geographic 2016. decemberi címlapNational Geographic 2017. januári címlapNational Geographic 2017. februári címlapNational Geographic 2017. márciusi címlapNational Geographic 2017. áprilisi címlapNational Geographic 2017. májusi címlapNational Geographic 2017. júniusi címlapNational Geographic 2017. júliusi címlapNational Geographic 2017. augusztusi címlapNational Geographic 2017. szeptemberi címlapNational Geographic 2017. októberi címlapNational Geographic 2017. novemberi címlapNational Geographic 2017. decemberi címlapNational Geographic 2018. januári címlapNational Geographic 2018. februári címlapNational Geographic 2018. márciusi címlapNational Geographic 2018. áprilisi címlapNational Geographic 2018. májusi címlapNational Geographic 2018. júniusi címlapNational Geographic 2018. júliusi címlapNational Geographic 2018. augusztusi címlapNational Geographic 2018. szeptemberi címlapNational Geographic 2018. októberi címlapNational Geographic 2018. novemberi címlapNational Geographic 2018. decemberi címlapNational Geographic 2019. januári címlapNational Geographic 2019. februári címlapNational Geographic 2019. márciusi címlapNational Geographic 2019. áprilisi címlapNational Geographic 2019. májusi címlapNational Geographic 2019. júniusi címlapNational Geographic 2019. júliusi címlapNational Geographic 2019. augusztusi címlapNational Geographic 2019. szeptemberi címlapNational Geographic 2019. októberi címlapNational Geographic 2019. novemberi címlapNational Geographic 2019. decemberi címlapNational Geographic 2020. januári címlapNational Geographic 2020. februári címlapNational Geographic 2020. márciusi címlapNational Geographic 2020. áprilisi címlapNational Geographic 2020. májusi címlapNational Geographic 2020. júniusi címlapNational Geographic 2020. júliusi címlapNational Geographic 2020. augusztusi címlapNational Geographic 2020. szeptemberi címlapNational Geographic 2020. októberi címlapNational Geographic 2020. novemberi címlap

Hírlevél feliratkozás

Kérjük, erősítsd meg a feliratkozásod az e-mailben kapott linkre kattintva!

Kövess minket