Csúcsforgalom

Írta: Mark Jenkins

A Mount Everest Délkeleti-gerincén mászunk Panuru serpával. A felső tábortól egyórányira megpillantom az első tetemet. Oldalán fekszik a halott alpinista, mintha csak szunyókálna; fejét félig betakarja a pehelyruha csuklyája, szakadozott nadrágjából libatoll  szálldos. Tíz perc múlva újabb mászó holttestét veszem észre; a tetemet Kanada nemzeti lobogójába bugyolálták, a zászlót oxigénpalack szorítja le.

Baktatunk Panuruval fölfelé a rögzített kötél mentén, egyre lassabban és lassabban – beszorulunk a fölöttünk és alattunk mászók közé. A III-as tábornál még csak egy kisebb csoporttal haladtunk együtt, ám amikor reggel kinéztünk a sátorból, elképedve láttuk: mászók végtelen libasora igyekszik az Everest csúcsa felé.

Forgalmi dugó a hegy tetején, 8230 méteres magasságban; akármilyen jó mászók vagyunk, akármilyen jó erőben vagyunk, tempónkat mindenképpen a többiekhez kell igazítanunk. Már éjfél felé, a kavargó sötétségben fölnézek a hegy tetejére: fejlámpák fényfüzére kanyarog a tintafekete égbolt felé. Száznál többen haladnak fölöttem csigalassúsággal, a köves részeken legalább húszan csatolják magukat a biztosítókötélhez. A foszlott kötéldarabot egyetlen árva karó tartja, az is csúnyán meggörbült; ha kifordul a jégből, két tucat mászó esik el egyszerre, a rántástól azonnal elpattan a kötél vagy a karabiner, mindenki lebucskázik a lejtőn – a biztos halálba zuhan.
Panuruval, csapatunk vezető serpájával úgy döntünk, lecsatoljuk magunkat a kötélről, kitérünk oldalt a nyílt jégmezőre, kettesben megyünk tovább. Gyakorlott mászók vagyunk, nem akarunk a tumultusban vánszorogni – így biztonságosabb. Húsz perc múlva újabb tetemhez érünk. A férfit még mindig a kötélhez fogja karabinere; csak ül a hóban fekete arccal, tágra nyílt szemmel. Pár óra múlva elérjük a csúcs előtti utolsó, nehéz szakaszt, a Hillary-lépcsőt. A 12 méteres fal alatt megint egy holttest: a férfi borostás arca szürke, szája nyitva, mintha haláltusájában nyögne.

Mászók hosszú sora törekszik fölfelé a Lhotse felé néző oldalon az utolsó pihenőhely, a IV-es tábor felé.   Fotó: Andy Bardon

Később megtudtam a négy halott nevét: a kínai Ha Wenyi 55 évesen, a nepáli-kanadai Shriya Shah-Klorfine 33 évesen, a dél-koreai Song Won-bin 44 évesen, a német Eberhard Schaaf 61 évesen pusztult el a hegyen. A csúcsról visszafelé, hágóvassal ereszkedve megint elhaladok mellettük, és arra a végtelen bánatra gondolok, amelyet szeretteiknek, a hozzájuk közel állóknak, okoztak. Magam is elvesztettem már barátaimat a hegyen.

Sokan mondják, hogy az Everesten újabban történt megannyi haláleset fő oka a tapasztalatlanság. Sok mászó úgy vág neki a csúcsnak, hogy nincs elég magashegyi rutinja, képtelen felmérni teherbírása és képességei határait, nem veszi észre, mikor következik el a pillanat, amikor már az életével játszik, ha nem adja fel, nem fordul vissza. „Azok közül, akik idejönnek megmászni az Everestet, talán a felének van kellő mászógyakorlata. A többieknek, a tapasztalatlanoknak nagy esélyük van rá, hogy végül itt pusztulnak” – szögezi le Panuru. Más szóval: legtöbbször nem az Everest, hanem a mászó elbizakodottsága a legfőbb halálok.

Milyen más volt minden fél évszázaddal ezelőtt, amikor az első amerikai, James Whittaker egyetlen serpa, Nawang Gombu segédletével meghódította az Everestet! „Big Jim” a Délkeleti-gerincen érte el a világ tetejét 1963. május 1-jén: azt az útvonalat követte, amelyen az új-zélandi Edmund Hillary és Tenzing Norgay serpa elsőként ért föl a csúcsra 1953-ban. Néhány évvel azelőtt Whittaker megmászta a 6194 méteres Mount McKinley-t, Gombunak pedig ez már a harmadik expedíciója volt az Everestre. Sikerük után három héttel két csapattársuk, Tom Hornbein és Willi Unsoeld is csúcstámadásra indult. Ők ketten még az 1960-as amerikai–pakisztáni Karakorum-expedíción szoktak össze. Halált megvető bátorsággal, rettenetes nehézségek árán, új útvonalon, a Nyugati-gerincen mászták meg a hegyet. Ugyanazon a napon egy másik amerikai páros, Barry Bishop és Lute Jerstad a Dél-keleti-gerinc felől indult a csúcs felé. A véletlen úgy hozta, hogy a célegyenesben összetalálkozott a két csapat. Mivel addigra már besötétedett, kénytelenek voltak 8535 méteren bivakolni, azaz ideiglenes tábort verni a meredélyen; ezzel a rendkívül kockázatos megoldással előttük még senki emberfia nem próbálkozott. Sátor, hálózsák, gázfőző, serpák, oxigén, víz és élelem nélkül vajmi kevés esélyük volt rá, hogy túlélik az éjszakát. „Ha csak kicsit is fúj fent a szél, holtbiztos, hogy odavesznek. Hihetetlen szerencséjük volt!” – szögezi le Whittaker. Mindannyian lejutottak a hegyről; Unsoeld és Bishop összesen tizenkilenc fagyott lábujját vesztette el. Noha a csapat egyik tagja, a wyomingi John Breitenbach két hónappal korábban életét vesztette a Khumbu-jégesésen, az 1963-as amerikai Everest-expedíció eredményét máig nagy  diadalként tartják nyilván, olyasfajta hősi teljesítménynek számít a magashegyi mászásban, mint a holdraszállás az űrkutatásban.

Százak gyülekeznek az Everest nepáli oldalán, az alaptáborban. Vödörből meleg zuhany, internet, friss péksütemény: az átmeneti szállás mindig zsúfolt, de igazi luxust kínál.   Fotó: Anjin Herndon

A csapat, amellyel odafönt jártam, az 1963-as expedíció évfordulója alkalmából mászta meg az Everestet. Csakhogy azóta teljesen átalakult, az alpinizmus súlyos ellentmondásainak kirakata lett a hegy. 1963-ban még csak hatan, 2012-ben már több mint félezren járták meg a csúcsot. Május 25-én, amikor magam is följutottam, akkora volt a tömeg, hogy jóformán meg sem tudtam vetni a lábam az Everest tetején. A csúcs alatt, a Hillary-lépcsőnél pedig oly hosszúra nőtt a várakozók 

sora, hogy némelyik mászónak több mint két órát kellett várakoznia – a ragyogóan szép idő dacára vacogva, egyre gyengülve –, mire nekiindulhatott. Ha ilyen nagy tömegben kapja el a mászókat a vihar (1996-ban épp ez történt), jobb nem is belegondolni, hányan halhattak volna meg aznap.

Mindig a magashegyi mászók legfőbb trófeája volt az Everest csúcsa, de miután már csaknem négyezren megjárták (némelyek több alkalommal is), a Föld legmagasabb hegyét meghódítani már nem olyan világraszóló hőstett, mint volt ötven évvel ezelőtt. Ráadásul manapság tízből kilenc mászót tapasztalt túravezető visz föl a csúcsra; sok műkedvelő úgy vág bele, hogy a magashegyi mászás alapismereteivel sincs tisztában. Befizeti a vezetett túra árát, vagyis 30–120 ezer dollárnak  megfelelő összeget, és azt hiszi, biztosra mehet, minden további nélkül följut a csúcsra. A két bevett útvonal, az Északkeleti- és a Délkeleti-gerinc azonban vészesen túlzsúfolt lett, amellett rettentően koszos: a felsőbb táborok tájékán kupacban áll az ürülék, a gleccserek ontják a szemetet. Aztán meg ott vannak a hullák… A Délkeleti-gerincen odaveszett négy mászón kívül, akiket föntebb említettem, 2012-ben még hatan pusztultak el a hegyen; hárman közülük serpák voltak.

Russel Brice, az Everest legjelentősebb túraszervező vállalkozása, a Himalayan Experience, röviden „Himex” vezetője eddig tizenhét csapatot vitt föl az Everestre a hegy nepáli és kínai oldalán.

Új-Zélandon született, 60 éves, a franciaországi Chamonix-ban él. Híres arról, hogy kőkemény szabályokat betartva és betartatva, vasfegyelmet követelve vezeti expedícióit. A Himex minden mászója és serpája rádió adó-vevőt kap, amelyen naponta be kell jelentkeznie, azonfelül lavinajelző készüléket, védősisakot és hágóvasat kell viselnie, továbbá csak biztosítókötélhez csatolva mászhat. (Nem Brice-éknál, egy másik csapatban történt 2012-ben, hogy egy serpa nem csatolta be magát; az lett a vége, hogy gleccserszakadékba zuhant és szörnyethalt.) Brice azt is mindig jó előre közli ügyfeleivel: akiről kiderül, hogy képtelen lépést tartani a többiekkel, annak vissza kell fordulnia.Brice csapatai aránylag nagy létszámúak, harminc mászóból és ugyanannyi serpából állnak össze, mégsem hagynak jelentős ökológiai lábnyomot: a hulladékot, az ürüléket eltakarítják maguk után. Másokra már nem igazán jellemző ez a pedáns hozzáállás. Az alaptábori viszonyokon már javított valamelyest az Everest kezelője, a Szágarmatha Felügyelőbizottság (a hulladékot hordóba gyűjtik, a hordókat időről időre lehordják a hegyről), ám följebb csak elvétve látni kedvező változást. Különösen a 6474 méter magasan létesült II-es tábor nyújt siralmas látványt, de a IV-es táborban sem sokkal rózsásabb a helyzet.

„Mi, túravezetők, csak úgy tarthatjuk kordában a mászók seregét, ha folyamatosan kapcsolatot tartunk, egyeztetünk egymással. Minden azon múlik, hogy a túraszervezők között megfelelő-e a kommunikáció” – fejtegeti Brice. Bárcsak ilyen egyszerű volna! Vannak egyéb nehezítő tényezők is – az egyik furcsa módon az időjárás-előrejelzés. Régen, amikor még nem volt információjuk a várható időjárásról, a mászók  mindig akkor indultak csúcstámadásra, amikor úgy érezték: készen állnak. Azóta viszont, hogy megbízható műholdas előrejelzés alapján tervezhetnek, s így pontosan tudhatják, mire számíthatnak, gyakran alakul úgy, hogy több csúcstámadó csapat vág neki ugyanazon a napon.

Szintén gond, hogy a kisebb költségvetéssel dolgozó túraszervezőknek nem mindig telik kellően felkészült segédszemélyzetre és minőségi felszerelésre – ez pedig azt jelenti, hogy ügyfeleik biztonságát sem garantálhatják oly mértékben, mint a nagyobb cégek. Az alacsonyabb tarifájú túraszervezők általában kevesebb serpát alkalmaznak, és olykor kezdőket is fölvesznek. „Azok a mászók, akik tavaly életüket vesztették az Everesten, mind olcsóbb céggel, tapasztalatlan vezetővel indultak neki” – szögezi le Willie Benegas. A 44 éves amerikai hegyi vezető fivérével, Damiannal alapított céget; a Benegas Brothers Expeditions mostanáig tizenegy csúcstúrát szervezett a hegyre. Benegasék  szerint az Everestet felügyelő nepáli kulturális, idegenforgalmi és polgári repülési minisztériumnak el kellene érnie, hogy a helyi túraszervező vállalkozások se adhassák alább a nemzetközi nívónál, valamint szakmai képzést kellene szerveznie a helyiek körében, hogy a serpák kellő hozzáértéssel támogathassák a csapatokat.

Többekben is fölvetődött a gondolat: a tumultust elkerülendő, egyrészt meg kellene szabni, hogy egy szezonban hány mászó indulhat csúcstámadásra, másrészt a csapatlétszámot is korlátozni kellene, éspedig tíz főben. Guy Cotter, az Adventure Consultants 50 éves vezetője, aki már tizenkilenc csapatot vitt föl, nem hisz az ötletben: „Ugyan! Az Everest bombaüzlet, Nepál nyilván a lehető legtöbbet akarja profitálni!” Tény, hogy a közel 30 millió nepáli negyede nagy nyomorban él, az ország gazdasági-politikai mélypontra jutott. Tíz éven keresztül, 2006-ig dúlt a polgárháború a maoisták és a kormányhű erők között. Azóta fölbomlott a monarchia, koalíciós kormány jött létre, ideiglenes alkotmány alapján működnek a pártok. „A rendszer korrupt és gyenge. Jobb is, hogy nincs kormányunk, így legalább nincs, aki hibát hibára halmozna” – állapítja meg Kunda Dixit, a Nepali Times szerkesztője.

2012 elején az Everest-expedíciók csaknem 12 millió dollárt költöttek el Nepálban, mondja az Asian Trekking túraszervező cég tulajdonosa, Ang Tsering serpa. Harminc nemzetközi csapat mászóitól csak az engedélyek fejében úgy 3 millió dollárt kasszírozott a minisztérium. „Ha a kormány jobban beavatkozna az Everest-üzletbe, csak annyit érne el, hogy súlyosbodna a korrupció” – állítja Cotter. A tizennégy csúcstámadással amerikai Everest-rekordernek számító Dave Hahn sem hiszi, hogy a kormány segíthet. „A túravezetőknek maguk között kell egyezségre jutniuk.”

„Az illetékes nepáli minisztérium túlméretezett és működésképtelen, igazi bürokratikus vízfej. Az engedélyekből évente befolyó 3 millió dollárból alig valamennyit költenek a hegyre” – szögezi le a National Geographic Társaság támogatta 2012-es Everest-expedíció 50 éves vezetője, Conrad Anker. (Megjegyzem, a minisztériumot több alkalommal is megkerestem az ügyben, de nem voltak hajlandók nyilatkozni.)

A „kirendelt összekötő” tökéletes megtestesítője a működésképtelenségnek, folytatja Anker. Az a helyzet ugyanis, hogy a nepáli kormány mindig kijelöl egy összekötőt az Everest csúcsára induló csapatok mellé; az illetőnek, akit persze az expedíció kasszájából kell fizetni, elvben az a dolga, hogy ügyeljen a szabályok betartására. Csakhogy nem akad összekötő, aki végig a csapattal tartana, aki maga is megmászná a hegyet: „Általában az alaptáborban sem sokat időznek. Hamarosan szedik a sátorfájukat, lemennek valamelyik faluba a hegy lábához, ahol már sokkal kellemesebb a klíma” – meséli Anker.

Sokkal jobb lenne, ha a kormány nem aktakukacokat, hanem hegymászótudással bíró csendőröket alkalmazna e célra; olyanokat tehát, akikben megvan a kellő képesség, szakértelem és hajlandóság, akik a hegyen járőrözve valóban érvényt tudnának szerezni a szabályoknak. Emellett állandó mentőcsapatra is szükség lenne odafönt, hangsúlyozza Anker: „Ha a minisztérium fölállítana és finanszírozna egy nyolc serpából és négy nyugatról jött hegyi vezetőből álló mentőcsapatot, sokat javulna a helyzet a hegyen.”

Pirkadat előtt pár órával fejlámpák füzére pislákol a csúcs alatt.
Fotó: Kristoffer Erickson

Anker tíz évvel ezelőtt feleségével, Jennivel Phortse faluban megalapította a Khumbu Hegymászóközpontot (Khumbu Climbing Center). Céljuk, hogy hozzáértő, rátermett serpákat képezzenek, ezzel is segítsék a mászókat, biztonságosabbá tegyék az Everestet. A náluk tanult több mint hétszáz serpa közül már sokan dolgoznak expedícióknak, a mentőakciókban pedig eleve serpáknak jut a főszerep. Danuru serpa is Ankeréknél tanult, tizennégy ízben mászta meg az Everestet; úgy számolja, eddig legalább öt mászót vonszolt le a hegyről, hogy mentse az életüket.

„Az egyik alapprobléma az, hogy az ügyfelek nem hallgatnak igazán a serpákra, nem veszik őket komolyan, nem hagyatkoznak a tudásukra, a rutinjukra” – mondja Anker. Tény azonban, hogy ebben a másik oldalnak is része van; a serpák zöme buddhista hitű tibeti, kultúrája és vallása is azt tanítja, hogy kerülje az ellentétet, a konfliktusokat, magyarázza Anker: „Ha az ügyfél fittyet hány a serpa tanácsaira, könnyen az lehet a vége, hogy ott pusztul a hegyen. Tavaly is bőven volt ilyen eset. Mi mindenesetre igyekszünk megértetni a serpáinkkal, hogy sokkal erélyesebben kell bánniuk az ügyfelekkel, ha a helyzet úgy kívánja.”

Az Everesten ma már a modern technika vívmányai is fokozzák a mászók biztonságát, az alaptáborban például van mobiltelefon és internet. Tavaly nyáron egy megbeszélésen Anker javasolta a nepáli idegenforgalmi minisztérium illetékeseinek, hogy adjanak ki azonosító kártyát a mászóengedélyhez: „Adott esetben a mászó vagy serpa életét menthetik meg a kártyán szereplő adatok.” A kártyára természetesen a tulajdonos fotója is rákerülne, de még fontosabb, hogy lenne rajta egyfajta vonalkód, úgynevezett qr-kód is, amelyet a hegyi csendőr okostelefonnal kiolvashatna. „A kódból kiderül az összes fontos információ: az illető kora, mászói múltja, esetleges kórtörténete, allergiája, biztosítási adatai, a hozzátartozók telefonszáma, egyszóval minden, ami fontos” – sorolja Anker, majd azt is elmeséli, hogy miután mindezt előadta, a minisztérium hivatalnokai csak bámultak rá üveges szemmel: „Még a telefonomat is elővettem, és megmutattam, hogy s mint működne a dolog. Végtére is 2013-at írunk, ez ma már pofonegyszerű mutatvány!”

Sok baj van az Everesttel, de a földkerekség legmagasabb orma így is bámulatosan szép. Soha nem feledem a látványt, amely egy napon a III-as táborban tárult elém: a Nyugati-Cwm mentén úgy kavargott a felhőrengeteg, mintha fordítva mozgó, fölfelé hömpölygő lavinát látnék lassított felvételen. Nem feledem a mennyei élvezetet sem, amelyet a IV-es táborban elhörpölt forró leves jelentett. Máig hallom, hogyan csikorgott a hágóvasam a Khumbu-jégesés kristálylabirintusában. Kincsként őrzöm a barátaimmal átélt pillanatok emlékét is, amikor egymásra bíztuk az életünket.

Ilyen élményekért mennek vissza a mászók újra meg újra az Everestre. Nem csupán a csúcsra kívánkoznak; tisztelegni szeretnének az óriás előtt, és élvezni akarják a nagy kaland minden percét. Rajtunk múlik, hogy ez megadassék nekünk, hogy a világ tetejét ismét a józan ész vegye birtokba. 

Forrás: National Geographic Magyarország magazin, 2013. június