Első találkozásom Szlovéniával

Jóval később, egy tavaszon úgy döntöttünk, hogy Szlovéniába, a Bohinji-tóhoz megyünk pihenni. Aktívan pihenni!

Utunk már a tervezés során is izgalmasnak ígérkezett. Foglaltam apartmant a tó nyugati végénél lévő Ukanc nevű településen, kikölcsönöztem a könyvtárból két Szlovéniával foglalkozó útikönyvet, vettem egy Júliai-Alpok turistatérképet.

A gleccserek alakította Bohinj-tó Szlovénia legnagyobb és legmélyebb természetes tava, a tengerszint fölött 526 méter magasságban található, hossza 4100, legszélesebb része 1200 méter.

A tó vízforrását a Savica adja, amely épp apartmanunk közvetlen közelében, mint kristálytiszta, sebes folyású hegyi patak zúgott, hogy a tóból kilépve (Ribčev Laznál), már mint Sava Bohinjka folytassa útját.
A Bohinji-tóban 65 féle alga, 8 féle puhatestű, és 5 féle hal van, az információs tábla adatai szerint: tavi pisztráng, pataki pisztráng, fejes domolykó, fürge cselle (pontyfélék) és a 30-60 centiméter nagyságú, de akár másfél méterre is megnövő menyhal él.
A tó körül, mint mi is, sokan sétálnak, futnak, kerékpároznak, a környék 1500-2000 méter magas hegyeiben lehet túrázni, sziklát mászni, siklóernyőzni. – Ez utóbbit egyszer én is kipróbálom!

De ugorjunk most vissza első utunkhoz! Már megérkezésünkkor láttuk, hogy más világba csöppentünk. Nem, most nem a fantasztikus hegyekre, a víz csodás tükröződésére, a tiszta levegőre gondolok. Ukancban, az apartman elé érve kiderült, hogy nincs ott senki. Jaka, a tulajdonos Ljubljanában volt, de nyugodtan menjünk csak be a megbeszélt házba, nyitva van – mondta, mikor felhívtuk telefonon. És tényleg!  Hihetetlen bizalom. Apropó bizalom és becsület! A tó másik oldalán, egy reggel a kisbolt még zárva volt, mikor odaértem. Eszembe jutott, hogy előző este a boltos férfi is a folklór est kórusában énekelt, gondoltam, biztos pihen… Míg az üzletecske előtti kis téren fotózgattam, észrevettem, hogy néhányan mégis bemennek, és kenyérrel, péksüteménnyel a kezükben jönnek ki. Megnéztem én is, hogy van ez, és igen, a bolt előtere nem volt kulcsra zárva, a pékség szállítója oda tette le kora reggel a hozott árut, ebből vették el a vásárlók, amire szükségük volt. Én is így tettem, majd egy óra múlva, amikor visszamentem fizetni, kiderült, hogy ez ott így működik. A korán kelő vevők, a nap folyamán beugranak az üzletbe, és „bemondás alapján” fizetnek. Ha nem lennének becsületesek, valószínűleg nem érné meg a boltosnak tovább aludni.

Két jelentősebb túrát terveztünk, és elsőre azonnal a legmagasabb csúcsot, a 2864 méter magas Triglavot céloztuk meg, ám nem a Vrata-völgy jól bevált útvonala felől közelítettünk a hegyhez, hanem a másik oldalról. Az út hosszú volt, és persze rengeteg fényképezni való is akadt, hiszen csodálatos völgyek, sziklák, és füttyös, kíváncsi mormoták keresztezték utunkat. No meg, egy bizonyos magasság után a hó. Nem is kevés!

Egy helyen épp hóval teli hasadék tetején kellett volna felmásznunk, ám észrevettem, hogy oldalt, a sziklák mentén, szűk járatot képezve már elolvadt a hófal. Közelebbről megnézve látszott, hogy olyan, mint egy majd’ 2 méter magas, szűk folyosó. Kicsit ijesztőnek tűnt, hogy annak a tetején kellene tovább mennem, úgyhogy én akkor és ott, azt mondtam, inkább megkerülöm az egészet!

Mire délután felértünk a Triglav tömbje alatt lévő turistaházhoz, a Triglavski-domhoz, 2515 méteres magasságba, már köd volt, erős szél fújt, s úgy döntöttünk, inkább egy másik alkalommal adunk esélyt magunknak, hogy biztonságosabb körülmények között tegyük meg a maradék 349 métert. Az időjárási viszonyok nem a javultak, s ha akkor, odafenn ránk esteledik, kezdő magashegyi túrázóként bizony rendkívül kockázatos lett volna a lejutás!

Következő túránk Ukancból, a Dom na Komni felé tett szép nagy kerülővel a Vogel (1540m) csúcsára vezetett. A turistaháztól a szintkülönbség a Vogelig már csupán 20 méter, a Via Alpinán tett több kilométeres szakaszon mégis jócskán fel-le haladunk. Csodáljuk a kilátást, és keressük a turistajelzéseket. No igen, májusban még itt is hó van, fent egyre nagyobb, s a sziklákra felfestett jelek nem látszanak. Bolyongunk, kígyót fényképezek (mint később kiderült, viperát), és nehéz belátnom, de majd’ 8 órás túra után vissza kell fordulnunk, ha sötétedés előtt épségben vissza akarunk érni a völgybe.

Tény, hogy azon a tavaszon még nem készült fotó egyetlen csúcskőnél sem, ám örökre magával ragadott a magas hegyi túrák varázsa.

Írta és fényképezte: Linkes Lilla