Kihalófélben lévő sellők: a lamantinok

Állítólag Kolumbusz Kristóf is említette, hogy a Karib-szigeteknél hajózva sellőket láttak az óceánban. Lehet, hogy lamanitnok voltak? A tengeri tehenek rendjébe tartozó manátuszfélék, mint a lamantinok, vagy más néven manátik, aligha versenyezhetnének a sellők szépségével, de bizonyos testrészük mégis sellőszerű. A majdnem teljesen szőrtelen karibi manátusz (Trichechus manatus) például, valamivel nagyobb, mint az ember, de a nőstények felső, uszonyszerű végtagjainál lévő, kitüremkedő emlők nagyjából úgy helyezkednek el, mint a nőknél, henger alakú testük pedig vízszintes farokban végződik, így ezek a különleges állatok – a fókákkal együtt- valóban alapul szolgálhattak néhány sellőészleléshez olyan helyeken, ahol a tengeri tehenek előszeretettel tanyáznak.

Reggel hétkor indult a húsz fős motorcsónak a Corozálból az öblön át a negyed magyarországnyi Belize északi csücskének másik végébe, San Pedro felé, Közép-Amerikában. Én egy félórás döcögős, szeles motorcsónakút után szállok ki egy Sarteneja nevű faluban, ugyanis itt beszéltem meg találkozót a Wildtracks majom- és lamantinrezervátum vezetőivel. Egy lélek sincs még a viharos parton, mikor kilépek az erősen imbolygó motorcsónakból. Hátizsákomat a mólóra lököm, pulóverem cipzárját a nyakamig húzom, úgy várom a sofőrt, akit Paul, a centrum vezetője ígért. Eltelik jó tíz perc, mikor látom, egy széles mosolyú, ötven év körüli fekete férfi közeledik felém piros, kopott biciklijén, és vadul integet. Megjött a fuvar – gondolom. Jonas, aki másfél éve dolgozik a centrum sofőrjeként, már messziről kiabál, hogy csak eljött megnézni, valóban megérkezetem-e, mert hajnalban akkora vihar volt, hogy attól tartottak, a vízi taxi nem tud majd bejönni az öbölbe. Ilyenkor nem áll meg Sartenejanál, egyenesen megy tovább San Pedro felé. Jonas otthagy a parton, hazateker az ütött-kopott teherautójáért, majd miután visszajön, feldobom a táskámat a platóra, és magam mellé ülök. Elindulunk a feláztatott, sáros földúton, hogy felvegyünk a rezervátumban – a külföldi önkéntesek mellett- dolgozó négy helyi munkást is. Közeledő esőszag ül a levegőben, ahogy kihajtunk a pálmafák közt a dzsungel közepén lévő centrum felé.

A Wildtracks 1990-ben alakult, amikor az angol származású Paul és felesége Zoe a brit korona alá tartozó Belize-be környezetvédelmi tanulmányútra érkezett. Annyira megszerették az ittlétet, hogy később megvásároltak egy több száz hektáros területet, azt a célt tűzve ki maguk elé, hogy az ország természeti forrásait nemzetközi önkéntesek és a helyi lakosság segítségével megőrizzék. Hat évvel később a Wildtracks már nonprofit szervezetként működött tovább, négy kiemelkedő tevékenységgel: a környezet- és állatvédelemnek, az oktatásnak, a kutatói munkának, és a fenntartható fejlődésnek. Fő törekvése nem csak az, hogy felhívja a lakosok figyelmét a természeti környezet megóvására, hanem önkénteseik munkájára építve aktív szerepet is vállal a sérült, vagy elkobzott egyedek befogadásávan, rehabilitációjában, és a vadonba való visszaengedésben. A Wildtracks ma már szorosan együttműködik az ország kormányzati szervezeteivel, és különösen három veszélyeztetett állatfaj megmentésére koncentrál: a karibi manátuszra, a mexikói bőgőmajomra (Alouatta pigra) és a Geoffroy-pókmajomra (Ateles geoffroyi).

Megérkezve a Wildtracks főhadiszállásra, Paul a kétszintes, modern stílusban épített kőház előtt már mosolyogva vár minket. Belépünk a hűvös, széles előtérbe, ahol a 25-30 év közötti önkéntesek rám köszönnek. Éppen reggelit készítenek, amire kedvesen engem is invitálnak.

„A Wildtracks kezdetben csak manátik mentésével foglalkozott, a majmok az utóbbi években kerültek a mi hatáskörünkbe – mondja Paul, miután befejezi pirítósát, és teája után nyúl. Egyedül ülünk a világos, fatetős étkezőben, az önkéntesek már a ketreceknél vagy az úszómedencéknél tevékenykednek. – A munkánkat segítő állatorvosok és biológusok által épített szakmai hálózat révén a Lamantin Rehabilitációs Központ mára nemzetközileg is elismertté vált, aktív szerepet játszik a tapasztalatok megosztásában, és más vadrezervátumok segítésében, de az önkénteseink nélkül, bevallom őszintén, semmire sem mennénk. Jelen pillanatban 15, a világ különböző pontjáról érkezett fiatalt szállásolunk el, akik napi 10-12 órában dolgoznak csoportvezetőik irányítása alatt, nemegyszer hajnalban kezdenek, vagy késő éjszaka fejezik be műszakjukat.”

Juliane eteti Rhamasest

Reggeli után Juliane Schmid, a német önkéntes lány magyarázza el, hogyan is telik egy nap a lamantinok között. Julie a tengeri tehenek rehabilitációjának vezetője, már másodjára van itt. A szőke, magas lány, ahogy mondja, világéletében szerette a manátikat, de a velük töltött idő után értette csak meg, hogy valójában milyen különleges élőlények is ezek.

A Wikipédiából tudjuk, hogy a manati dél-amerikai eredetű szó, ami a karib indiánok nyelvén annyit tesz: emlő. A karibi manátusz az Amerikai Egyesült Államok délkeleti részének trópusi és szubtrópusi vizein, a Karib-tenger szigeteinek környékén, valamint Dél-Amerika északi partjainál él. Hossza általában 2,5 – 4,5 méter, testtömege 200 – 600 kilogramm között változik, a nagy súly ellenére azonban kecses úszója a part menti vizeknek. Erős farkával lökve magát előre, óránként 8 kilométeres sebességgel halad, de rövid szakaszon képes elérni a 24 kilométert is. Masszív teste némiképpen a bálnákéra emlékeztet, holott az elefántokkal mutat szoros rokonságot. Szőrzete néhány sertére és tapintó-szőrre korlátozódik, szívós, szürkésbarna bőre pedig a járulékos rétegekkel együtt 5 centiméter vastag. Szeme kicsi, külső füle hiányzik, ennek ellenére igen jó a hallása. A pofáján mélyen bevágott a felsőajak, ennek mindkét fele önállóan mozgatható. A lamantinok növényevők, táplálékuk a tengerifű valamint az édesvízi növények. Csak őrlőfogaik vannak, ha ezek elkopnak és kiesnek, helyükre újak nőnek. A mellső végtagjaik úszókká alakultak, melyek könyökszerűen befelé hajlíthatók, így sekély vízben ezek hegyén „futni” is képesek.

Általában egyedül, párban, vagy hat főnél kisebb csoportokban tűnnek fel, és soha nem hagyják el a vizet, de mint minden tengeri emlősnek, nekik is gyakran a felszínre kell jönniük levegőért. A pihenő lamantin legfeljebb 15 percig képes a víz alatt maradni, de úszás közben akár három-négy percenként is levegőt vesz.

Az ivarérettséget 4–6 éves korban éri el, a vemhesség egy évig tart. Általában egy, alkalmanként két utód jön a világra, a kicsik 1–3 év után lesznek önállóak.

Miközben Julianeval végigsétálunk a kőház mögötti makulátlanul tiszta zöld gyepen, hogy megnézzük Rhamasest, a szabadulásra váró 1 év körüli tengeri tehenet, Julie elmagyarázza, hogy a lamantinokat egyre nagyobb fenyegetettség éri Belize-ben, mert a megnövekedett  hajóforgalom miatt gyakran ütköznek a vízi járművekkel. Miután a vadon élő egyedek száma rendkívül alacsony, nagyon fontos, hogy a sérült vagy elárvult állatokat mihamarabb a megfelelő ellátásban részesítsék, és amennyiben lehetséges, a rehabilitált állatokat visszavezessék természetes környezetükbe.

Ahogy odaérünk az öbölből kialakított kis lagúnához, Rhamases meglátva gondozóját, azonnal odaúszik a medencéje széléhez. Julie szeretettel letérdel hozzá, s bár az önkéntesek egy meghatározott idő után, már nem érintik meg az állatokat, hogy ne szokjanak az emberi simogatáshoz, Rhamases oldalára fordul, orrát a medence széléhez nyomja, és jobb uszonyát kiteszi a kőre, hogy megérinthesse Julie kezét.

Paul megméri az újonnan érkezett lamantin testhosszát.

„Itt voltam azon a hajnalon, amikor Rhamasest behoztuk – néz rám mosolyogva Julie. Mint az ő esetében is, mindig az első 72 óra a legkritikusabb. A borjak legtöbbször dehidratáltak, és annyira lesoványodva kerülnek ide, hogy gyakran a bordáik és a koponyacsontjuk is jól látható. Rhamasest az egyik helyi halász vette észre, ahogy az alig két hónapos borjú a csónakja mellé úszott. A fiatal lamantinnak szerencséje volt, mert a férfi azonnal hívta Pault.

A tengeri tehenek víz alatt születnek, de az anyának a szülés után fel kell segítenie a borjakat a felszínre, hogy azok megtehessék az első és legfontosabb levegővételüket. Ilyenkor a leggyakoribbak a motorcsónakkal való ütközések. Ha egy fiatal lamantin megérkezik a Rehabilitációs Központba, megmérjük, majd beletesszük az ún. állandó felügyeletet igénylő speciális medencébe. Itt a víz hőmérsékletét 28 és 30 Celsius-fok között kell tartani, nehogy a borjú kihűljön. A lamantin a gondozókkal, mint ahogy a természetben a saját anyjával tenné, állandóan érintkezik, ilyenkor önkénteseink 24 órán keresztül váltják egymást a medencében ülve, hogy karjukban tartsák az elárvult manátit, majd a következő 24 órában folyamatosan monitorozzák az állat viselkedését. A kiszáradás ellen a borjú minden második órában vizet kap, aztán az első 6 óra után szója és tej alapú élelmiszerrel itatjuk meg.”

Motorcsónak okozta sérülés nyomai egy manáti hátán

Hogyan készítitek fel egy lamantint a természetbe való visszatérésre? – kérdezem Julie-t, és leülök én is Rhamases medencéjének a szélére. A borjú kiemeli a fejét a vízből, prüszkölve kifújja orrlyukain a levegőt, majd megint alámerül. A lamantinok csak az orrukon keresztül képesek lélegezni, tüdejük teljes testhosszuk kétharmadát teszi ki.

„A fiatal egyedeket állandóan stimulálni kell – mondja Julie. – Ahogy a borjú nő, úgy kell a normális, fajtájától elvárható viselkedésre ösztönözni őket. A manátik – mint a legtöbb állat- az anyjukat figyelve tanulnak meg élni, anya hiányában ez a feladat a gondozókra vár. Nekünk kell megtanítanunk őket arra, hogyan szerezzenek az étrendjüknek megfelelő, természetben fellelhető táplálékot: tengerifüvet, gyomokat, algákat. A kifejlett lamantin  képes megenni saját hatalmas testsúlyának a tizedét, 24 óra leforgása alatt. A két-három hónapos tengeri tehenek esetében a szoptatási időszak után önkénteseink minden nap tengerifüvet gyűjtenek a lagúnából, amit egy műanyag kerettel a medencék aljára rögzítnek, hogy az állatok felismerjék és megszokják a táplálék ízét. Mikor a borjak már felkészültek arra, hogy a medencéjükből a lagúnába menjenek, kiúszunk velük, és le- lebukva a víz alá arra ösztönözzük őket, hogy saját maguk fedezzék fel a nekik való táplálékot. A lagúna méretének köszönhetően a nagyobb borjak képesek megtapasztalni, és később megtanulni, milyen az áramlás, a vízhőmérséklet, hogyan változik a sótartalom, mikor és hogyan kell árnyékot keresni egy-egy kiugró mangrove alatt. A lamatinok ebben a közegben már viszonylagos szabadságot élveznek, és megszokják a nagyobb teret. Mikor a borjak elég idősek ahhoz, hogy bevezethetőek legyenek a fűágyakba, és már hosszabb időre is kint lehet őket hagyni az ún. tanuló lagúnában, egyre kevésbé függnek az embertől és a készen kapott táplálék is egyre kevesebb. Ezt nevezik ún. gyengéd elválási folyamatnak, ez nagyon fontos, kritikus része a sikeres szabadba való visszavezetésnek. Ha a lamantinokat minden előzmény nélkül engednénk vissza a természetes környezetükbe, képtelenek lennének túlélni akár egy hetet is.”

A szabadjára engedett egyedeket nyomkövetővel szerelik fel, és 1 évig figyelik az életüket vadonban. Hosszú út vezet a szabadulásig, de ahogy Paul mondja: „Ide csak olyan önkéntesek jönnek  dolgozni, akik legalább 2 hónapot tudnak áldozni a szabadidejükből, és tisztában vannak azzal, hogy ez a fajta tevékenység sokszor napi 10-12 óra kemény munkával jár. Különösen nehéz ez egy olyan éghajlaton, ahol állandó a hőség, sokszor esik, ám a lamantinokkal érintkezve nem kenhetünk magunkra sem naptejet, sem pedig szúnyogriasztót.”

Mit változtatott rajtad az itt töltött idő?- kérdezem Julie-t, mielőtt elbúcsúzom tőle, és hagyom, hogy a hozzá tartozó önkéntesek munkáját ellenőrizze.

„Mindent – néz rám nevetve. Rájöttem, hogy mennyire anyagias is ez a világ, és mindaz, aminek ezelőtt akkora fontosságot tulajdonítottam, eltörpül azok mellett, amit a természetben megtanulhat, és értékelhet az ember. Az, hogy Rhamesest a karjaimban neveltem, és megtanítottam, hogyan találjon magának táplálékot, megértette velem, milyen gyönyörű, de egyben törékeny is az élővilág, és csak egy csöppnyi felelősségvállalással, mennyit lehetne segíteni a megmentésükért. És persze még jobban megszerettem a lamantinokat.”

Végigsétálva a speciális medencék között, újra megállok Rhamasesé előtt, és leguggolok. Mikor apró szemeivel meglát, először tétovázik, majd súlyos testével a víz alá bukik, és odaúszik mellém. Bár a lamantinok jogszabály által védettek, még mindig rengeteg veszély fenyegeti őket az egyre zsúfoltabbá és szennyezettebbé váló vizekben, Belize itteni partszakaszán mindössze 800-1000 egyed maradt.

Rhamasest nézem, ahogy orrát a medencéhez nyomja, és amint Julie-val is tette, jobb uszonyát kiteszi a partra, hogy megérintsen. Még nem tudja, de csak napok kérdése, és ismét szabad lesz, én pedig abban reménykedem, hogy új életében nem sebzi majd meg a hajómotor, nem gabalyodik halászhálókba, és nem okozza vesztét egyetlen nejlon zacskó sem, sértetlenül élhet, ahogy a Wildtracks által megmentett és rehabilitált legelső lamantin, aki immár 11 éve boldogan úszkál a vad vizekben.

Írta és fényképezte: Balogh Boglárka