Agyar nélküli ősrozmár

A 10 millió évvel ezelőtt élt Archaeodobenus akamatsui rozmárfajt Japánban, Hokkaido szigetén fedezték fel. A tengerszintváltozásoknak (regresszió, majd transzgresszió) meghatározó szerepe volt a csendes-óceáni rozmárok korai evolúciójában.
Illusztráció: Tanaka & Kohno (2015), PLoS ONE

A mai rozmár (Odobenus rosmarus) az Odobenidae család erősen specializált és egyetlen élő tagja. A múltban viszont jóval változatosabbak voltak, hiszen az eddig előkerült ősmaradványok alapján 16 nemzetség 20 faját írták le a családon belül. A diverzitásuk különösen a késő-miocénben és a pliocénben (2-8 millió évvel ezelőtt) volt jelentős. Az ettől idősebb maradványok azonban viszonylag ritkák, így a kutatók minden új leletet nagy örömmel fogadnak.

Két japán kutató a PLoS ONE folyóiratban írta le egy új fosszilis rozmár nemzetség új faját. A 9,5-10 millió éves Archaeodobenus akamatsui maradványait még 1977-ben fedezték fel Hokkaido szigetén, de azóta a múzeum fiókjában hevertek, és csak az elmúlt pár évben vizsgálták meg őket alaposabban. A részleges csontvázat (töredékes koponya, állkapcsok, lapockák, csigolyák, bordák és néhány végtagcsont) az Ichibangawa Formáció zöldes színű, glaukonitos homokkövében találták. A csontok alapján a paleontológusok megállapították, hogy az előkerült állat egy fiatal felnőtt hím példány, melynek a teljes hossza 2,8-3 méter volt, míg a tömege 390-470 kilogramm között lehetett.

A kisméretű, megnyúlt koponya feltűnő jellegzetessége, hogy az állatnak nem volt óriási agyara, a felső szemfoga mindössze 8,6 centiméteresre nőtt. Így a 10 millió éves ősrozmár a ma élő leszármazottja helyett inkább egy oroszlánfókára hasonlított. Ez elsőre talán furcsán hangzik, de a paleontológusok számára kevésbé volt meglepő, mivel az ősi úszólábúaknak (Pinnipedia: fókák, fülesfókák, rozmárok) hasonló a fogazata, és a rozmároknál csak később, és fokozatosan alakult ki a ma jellemző hatalmas agyar.

Az új miocén rozmárfaj töredékes koponyája különböző nézetekben. A ma élő rozmár hatalmas agyarával szemben a korai rokonoknak még csak enyhén megnövekedett szemfoga volt.
Illusztráció:: Tanaka & Kohno (2015), PLoS ONE

2006-ban ugyanebből a kőzetből és egy közeli lelőhelyről írták le az Odobenidae család másik fosszilis képviselőjét, a Pseudotaria muramotoi rozmár fajt. Ez kissé váratlan volt a kutatók számára, mivel egy adott területen, egy adott időszakban általában csak egy rozmár faj fordul elő. A két japán faj ráadásul közeli rokonságban is állt egymással.

A magyarázatot a miocén korszakban drasztikusan változó tengerszintben találták meg a kutatók. Körülbelül 12,5 millió évvel ezelőtt az A. akamatsui és a P. muramotoi közös őse nagy területen elterjedve élt a Csendes-óceán északi részén. A késő-miocén legelején (10,5-12,5 millió évvel ezelőtt) azonban regresszió következett be, vagyis a tengerszint erősen lecsökkent, és a tenger visszahúzódott a sekély selfekről. Ekkor a fókák számára alkalmas sekélytengeri élőhelyek területének száma jelentősen lecsökkent, a megmaradók pedig elkülönültek egymástól. Az így elszigetelt élőhelyeken önálló, külön fajok alakulhattak ki. Később (9,5-10 millió évvel ezelőtt) ismét előrenyomult a tenger (transzgresszió), és az eddig elszigetelt tengeri területek ismét kapcsolatba kerültek, és a két különböző élőhelyen kialakult faj találkozhatott egymással. Ezt az elképzelést támasztja alá, hogy a transzgresszió alatt rakódott le az a glaukonitos zöld homokkő, amelyben a két rozmárfaj maradványait megtalálták a paleontológusok.