A fókasziget

A dél-afrikai medvefóka (Arctocephalus pusillus), a köznyelvben gyakran hegyfoki bundás fókaként is emlegetett tengeri állat kíváncsisága miatt rögtön rabul ejtett. A vízben úszkálva ki-kipillantott és körbeszimatolt hetyke bajusza mögül. Elhatároztam, hogy közelebbről is megnézem őket.

Fokföldi barangolásaim során utam a Hout-öbölbe vitt, ami két dologról nevezetes. Egyrészt az öbölben és a környék nyílt vizein a mai napig aktív halászat folyik, másrészt innen lehet a legegyszerűbben megközelíteni a dél-afrikai medvefókák lakta Duiker-szigetet. A kikötőbe könnyen eljutni, csak a halszagot kell követni, és már itt is látni bójákon és a stégeken heverésző cseppet sem szemérmes fókákat, a sorokban kígyózó turisták legnagyobb örömére. Én is várakozással telve szálltam fel a hajóra, hogy fél órán belül már egy egész kis szigetnyi fókát kapjak lencsevégre, miközben az öböl fölé tornyosuló erdős hegyoldalt csodáltam.

Nem sokáig hánykolódtunk a tengeren, épphogy kihajóztunk, már meg is pillantottam a talpalatnyi kis szárazulatot, melynek kiterjedése nem több 80×100 méternél. Szikláin megszámlálhatatlanul pihentek az úszólábúak és a tengeri madarak. A terület szigorúan védett és ember nem teheti lábát a felszínére. Csakis a hajóról lehet szemügyre venni ezeket az állatokat. A hajó rövid idő alatt körbejárja az élettel teli kis szárazföldet, így közelebbről is láthattuk a kolóniát, természetes közegében. Én roppant mulatságosnak tartom, ahogy ezek a kedves, zsírtól duzzadó hurkás állatok esetlenül odébb vonszolják magukat a szárazföldön, míg a vízben játékosan, könnyedén és sebesen mozognak.

Több mint 30 fókafajt különböztetünk meg a világon. Az általam látott példányok a fülesfókafélék családjába tartoznak. Kicsi fülük és hosszú bajuszuk igencsak kedves megjelenést kölcsönöz nekik. A közvélemény is meglehetősen barátságos teremtménynek titulálja őket, mivel gyakran hosszú perceken át kíváncsian kísérik a búvárokat több tíz méteres mélységben is. A szárazföldön már kevésbé merészkednek ilyen közel az emberekhez, állítólag egy bizonyos határ átlépése után be is pánikolhatnak. Én viszont még feszélyezettségnek sem láttam nyomát ezeken az állatokon. A kikötőben, a stégen és a bójákon is békésen szunyókáltak.

A dél-afrikai medvefóka előfordul Namíbia és Dél-Afrika partjai mentén, a Jóreménység fokán át egészen Port Elizabeth környékéig. A Duiker-szigeten menedéket találó egyedek szinte mind hímek, és a felnőttkort elérve hagyják el a területet. A sziget ugyanis nem alkalmas sem a párzásra, sem a fókakölykök felnevelésére, és ennek nem csak a kis terület az oka. A sokszor viharos tenger által felkorbácsolt hullámok könnyen elsodorhatnák a kicsinyeket. A sziget a vedlési időszakban, január és március között a legzsúfoltabb. Az úszólábúak ekkor még táplálékért sem hagyják el otthonukat, a zsírrétegükből fedezik tápanyagszükségletüket, az év nagy részét pedig a tengeren töltik.

A medvefókák minden évben, novemberben és decemberben hozzák világra utódaikat, általában a sziklás partszakaszokat és a zátonyokat kedvelik. A nőstények 4-5 éves korukra válnak ivaréretté, és a párzást követő egy év után ellenek, általában egy kölyköt. Az anyák szagukról és egyedi hangjukról ismerik fel kicsinyüket, és csakis a sajátjukról hajlandóak gondoskodni. A hang alapján való azonosítást azonban nemcsak a nőstények használják. A hímek is meg tudják különböztetni az idegen hímeket, így háremüket és területüket féltve agresszívebben is lépnek fel velük szemben. Az apró úszólábúak születésükkor még feketék, majd néhány hónap elteltével felveszik a felnőttekre jellemző színt. Anyjuk fél éven át szoptatja őket, majd nagyjából 8-10 hónap után teljesen elválasztja őket. A bundás fókák étrendjének kétharmadát a halak teszik ki, de apró rákokkal és tintahalakkal is táplálkoznak. Zsákmányuk után egyes esetekben akár még 200 méteres mélységbe is lemerülnek, a víz alatt egy levegővétellel 7,5 percig képesek tartózkodni. Nem tartozik a fő élelemforrásuk közé, de ritkán még egy-egy madarat is elkapnak, sőt, a dél-afrikai Cape Pointnál az elbeszélések szerint láttak egy jókora tekintélyes hímet, ahogy levadászott egy kisebb, 1 méter körüli cápát. Ez azért elég meglepő, hisz általában a cápák szokták zsákmányul ejteni a fókákat. A szürke vagy sötétbarna hímek elérik a termetes 300 kilogrammot és a 2,3 méteres hosszúságot is, így ez az eset, végül is nem elképzelhetetlen. A némileg világosabb színű nőstények valamivel kisebbek a hímeknél: csak 120 kilogrammot nyomnak és legfeljebb csak 1,8 méter hosszúra nőnek meg.

A medvefókák legfőbb ellensége a nagy fehér cápa, de a False-öbölben élő populáció több stratégiát is kifejlesztett arra, hogy illanjon el a halálos állkapocs elől. Általában nagy csapatokban úsznak, és hirtelen irányváltoztatással cikáznak a vízben, így összezavarják támadójukat. Az úszólábúakat néha a kardszárnyú delfinek is megtámadják, de akad egy-két szárazföldi ellenlábasa is: Namíbiában többször figyelték már meg, ahogy a barna hiéna és a panyókás sakál a fókák közt keres magának vacsorát.

A dél-afrikai medvefóka természetvédelmi státusza nem fenyegetett, az ember mégis veszélyt jelent számára. A dél-afrikai törvények ugyan 1990-ben betiltották vadászatukat, Namíbiában mind a mai napig űzik őket értékes szőrükért és a hímek nemi szervéért, amit számos országban afrodiziákumnak tartanak. Namíbia ráadásul előszeretettel állítja ki a vadászengedélyeket abban a hiszemben, hogy így megfékezheti a fókák halállomány-pusztítását. A kutatók valószínűbbnek tartják, hogy a fókákban természetes ellenséget látnak a halászok, és így jelentős jövedelemforrástól fosztják meg őket telhetetlen étvágyuk miatt.

A Duiker-szigeten sütkérező egyedek mindenesetre százával vonzzák a természet iránt érdeklődő turistákat. Én sok helyen láttam felbukkanni a fokföldi partok mentén óriásra hízott, kedves barátaimat, tömeges jelenlétük a parányi kis szigeten és a Hout-öbölben örök élmény marad.

Írta és fényképezte: Máté Viola