Túl a Kaukázuson

Kelet-Grúzia
Fotó: Paul Salopek

Útkereszteződés. Zsákutca. Költők hazája. Tömeggyilkosok szülőföldje. Itt találták föl a bort … Wendell Steavenson egy könyvet is írt az országról. Két hét sem telik bele, és találkozom a könyv szerzőjével, aki most éppen Párizsból látogatott ide. A kocsmák egymás után zárnak be. Hajnali fél négy van. A hölgy egy macskaköves úton botorkál, és összefut egy férfival: kolléga, egy helybéli íróféle. Egymás nyakába borulnak, úgy siratják a Kaukázus hegyeiben meghalt barátaikat, a háborúban elesett közös ismerőseiket. A férfi, akit nem ismerek, hiszen most látom először, úgy néz ki, mint egy ábrándos tekintetű spanyol gróf, és akinek a nevét úgysem tudom megjegyezni a máris jelentkező hajnali másnaposság miatt, fejedelmi mozdulattal emeli magasba az ujját. És előzékenyen fölajánlja, hogy elkísér engem ezen a túrán, keresztül az ő országán: a gyötrelmes 400 kilométeren, át a magas bérceken és a zúgó-örvénylő folyókon, hosszú napokig gyalogolva a göröngyös, bokatörő sziklaösvényeken, küszködve sárral és esővel, meg a reánk támadó pásztorkutyákkal – s mindez majdnem egy hónapon keresztül. És valóban elkísért, végig.

Tbilisziben, a föld alatti Sztálin Múzeum gondnoka Ioszeb Dzsugasvili fotójára mutat.
Fotó: Paul Salopek

A grúzok híres vendégszeretete: reggeli az út mentén az egyik falusi házban.
Fotó: Paul Salopek

Egy szép februári napon ott ülök egy mellékutcai kávézóban, ahol a testes pincér nagy Homérosz-szakértő. Aztán belép az ajtón a tai chi mozgásművészet Teheránból jött mestere. A homerológus rögtön oldalra huzigálja az asztalokat. Az Ali nevű mester pedig egy rögtönzött bemutatót tart, oly szép és kecses táncprodukciót ad elő, hogy szinte zeng belé az egyébként csöndes kávéház. Az Alit kísérő férfi szintén művész: csak virágszirmokkal és varjúszárnyakkal úgy-ahogy letakart aktokat fotóz. Az első napon, a kávéházban lopva odasúgom a Homérosz-szakértőnek, hogy épp aznap érkeztem ide, Etiópiából. – Ez igen érdekes – bólogat a homerológus. – Mert például ott annál a másik asztalnál ülő úr épp most érkezett Franciaországból. – És ez tényleg így is volt.

Nyár derekán egy szép napon, amikor a platánok lombkoronája zöldell a bulvárok fölött, az ember arra ébred, hogy egy nő ül az ő kibérelt lakásában. Nem is igazán ül. Hanem előre van dőlve. Fejével leborult az asztalra. Annak a több tucat fős vendégseregnek az egyik tagja ő, amely tanyát vert itt. A nő már napok óta nem aludt semmit. Az Interneten keresgélt egy olyan, külföldi specialistát, aki kezelni tudná az ő csecsemőkorú, haldokló unokaöccsét. A helyi gyerekkórházban az az orvos – egy csapzott hajú, zavart tekintetű, megfáradt ember –, aki tulajdonképpen életben tartja még a fiúcskát. De nem is a fiatal páciensei miatti aggodalmak gyötrik meg őt, hanem a szülők. Éjjel-nappal csörög a telefonja. Fölveszi… Nagyot sóhajt. Azt mondja, épp most halt meg egy 14 éves betege a kórházi osztályán. Búcsúzáskor elővesz egy üveg szaperavit, grúz vörösbort a szekrényből. Átnyújtja a rozoga, ütött-kopott asztal fölött. A dacos „csakazértis” gesztus volt ez azon a helyszínen, ahol őt oly sokszor legyőzték és lerohanták már, ahol tomboltak a szenvedélyek, jött a sok vereség és tragédia, s amelyet a romjaiból többször is újjá kellett építenie. Az üveg bor ott áll a kicsiny koponyák és végtagok ultrahangos, kardiogramos és röntgenleletei között. A doktor pedig mosolyog, a maga történelmileg is kortalan mosolyával.

Grúzia már-már elviselhetetlen könnyedsége: sárgult falevél lebeg a Logodekhi folyó vizén az azerbajdzsán határ közelében.
Fotó: Paul Salopek

Eljött az ősz, s elindultam – a következő ország és országhatár felé. Kína felé. Kezdjük az utat azokban a hegységekben, amelyek a 7. században feltartóztatták a hódító arab seregeket. Szó szerint házról házra járunk. Azeri kisebbségiek. Örmények. Grúzok. „Az egyetlen különbség köztünk és a mi grúz barátaink között a földrajzi elhelyezkedés – magyarázza nekünk barátságosan egy muszlim azeri férfi. A mi fejünket akkor kezdték lecsapdosni, amikor be-betörtek ide a perzsák.”
Itt mindenki segítőkészen viszonyul hozzánk. Egyetlen éjszakára sem maradtunk fedél nélkül. A középkori spanyol grand kinézetű útikalauzunk és új barátunk, ez a borkedvelő újságíró tempós, méteres léptekkel nyargal előttünk. Lohol, menekül a maga bajai elől is, az összes itthoni problémák, a számlák, a bajok, fejfájások és kötelezettségek elől. A középkor elől. A túrázás közben pedig ezermesterré képezi ki magát. Elkezd útközben mindenfélét megjavítgatni. Az egyik háznál az ajtócsengőt. Másutt egy gyereknek a játék-helikopterét. Aztán a mi GPS készülékünket. Valamelyik éjszaka pedig azt halljuk, hogy lelkesen magyaráz az egyik legújabb vendégünknek, egy kimerült, idős hölgynek, aki azon értetlenkedik, hogy ugyan miért is kellene megjavítani az ő biciklijét. – Csak egy csavar becsavarása az egész! – mondogatja az útikalauzunk, aki ilyen módon kilométerről kilométerre tulajdonképpen önmagát is javítgatja.

Mr. Ezermester: Dima Brit-Szulejmán, idegenvezetőm megjavítja egy lakásnál a bejárati csengőt.
Fotó: Paul Salopek

Kocsimosót hirdető tábla a Grúziából Azerbajdzsánba vezető út mentén.
Fotó: Paul Salopek

Tíz hónappal később aztán ez az egész már mind mögöttünk van. Átgyalogolunk, fáradtan, egy betonhídon egy új zászlóval épesített határátkelőhely felé.

Ami eszünkbe jut ennek az eseménytelen távozásnak a során, az nem ennek az országnak a fénye – az a különös, sárgás ragyogás a Fekete-tenger partjai fölött –, nem is a hacsapurival, a grúz sajtos-túrós lepénnyel és disznósülttel megrakott asztalok fölött, pohárral a kézben a karfájdítóan hosszú pohárköszöntők, sem pedig a járda szélén üldögélő abház menekült nő, aki a Mindenható Úristen áldását kéri ránk, amikor hozunk neki a McDonald’sból egy kávét. De még a szvanétiai Mesztia fölötti hótakaróknak a jéghegyek kéjét idéző árnyalatai sem jutnak ilyenkor eszünkbe. Nem. Hanem. Hanem egy egyszerű kis szoba a nemzeti múzeum negyedik emeletén, ahol végeztük a munkánkat. És emlékszünk azokra, akik megfordultak abban a dolgozószobában: a híres paleoantropológus, aki ezt a szobát kiadta nekünk, Rimbaud grúz nyelvre fordítója, egyetemi orosztanár. Emlékszünk a komor tekintetű, kalasnyikovos éjjeliőrre, aki az éjszaka közepén nyitott be hozzánk, az órájára mutogatva és a frászt hozva ránk. És hogyan ugrott be hozzánk később, az elutazásunk napján, hogy szomorúan elbúcsúzzon tőlünk. Emlékszünk arra is, ahogy a meleg napokon, amikor a hegyek felől érkező friss szél befújt a nyitott ablakon, az odalent várakozó kísérők rázendítettek, hogy „Modi! Modi! Modi! ” – vagyis „Gyere! Gyere! Gyere! ”

Kapcsolódó cikk: 30 millió lépés őseink nyomában