Január legnépszerűbb fotója

Balog Róbert a fotográfus szabad idejében járja a természetet és kedvtelésből készít izgalmas képeket. Mint elmondta, a természetfotózás mellett a riport és portré készítése áll hozzá közel.  Tanfolyamokon, elismert fotográfusoktól tanulja a mesterség csínját-bínját. Most pedig Róbert megosztja velünk, hogyan is készítette a Kapás van című képet.

„Először is szeretnék köszönetet mondani Vadász Sándor fotográfusnak. Ő segít a természetfotózás tudományában elmélyülni, ennél a képnél is segítségemre volt. Ópusztaszer mellett, egy halastónál kezdtük a munkát. A jégmadár elég félénk, bizalmatlan, így nem lehet simán a közelébe jutni. Két megoldás merülhet fel, az egyik a jó minőségű, és elég nagy gyújtótávolságú objektív, a másik – lényegesen olcsóbb – a lessátor alkalmazása. Mi az utóbbi módszernél maradtunk, így kb. 4 méteres közelségbe kerültünk a lecsapásokhoz.

A madár lecsapása rendkívül gyors. A víz felszínéig kb. 40 centimétert tesz meg, levadássza a halat, majd visszarepül az ágra. Ez mindössze másfél másodpercig tart, és közben nem áll meg, ami valljuk be, nem szép dolog tőle. A fotózásához állvány, sorozatra állított gép, előre beállított fókusz, távkioldó, nagyon gyors (1/1000-nél gyorsabb, lehetőség szerint 1/2000) záridő és még gyorsabb reflex ajánlott.

Az egyik legfontosabb tényező, az előre beállított fókusz. Tudni kell, hová fókuszáljunk, illetve rá kell vennünk a madarat arra, hogy oda csapjon le, ahová előzőleg a fókuszt állítottuk. Az idomítás, illetve a jövőbe látás nem pálya, ennél jóval prózaibb a megoldás. Egy helyi „Matula bácsi” rendszeresen kijárt a tóhoz, és a képen is látható fa alatt elhelyezett kis műanyag edénybe halakat tesz ki, így odaszoktatja a madarat, majd mikor mi mentünk fotózni, Sándor tett pár halat az edénybe. Így már tudhattuk előre, hogy a madár hová csap le. Az eredmény azért így sem garantált. Lehet, hogy a madár nem éhes, és nem, vagy csak egyszer-kétszer csap le. Egy ilyen sorozat elkészítéséhez a szerencse is elengedhetetlen.

2015. november utolsó szombatján ültünk be hatan, három lessátorba, hogy lencsevégre kapjuk a jégmadarat. Délelőtt kilenc órától délután egy óráig ültünk ketten-ketten egy-egy kutyaól méretű sátorban. Némán és mozdulatlanul négy órán keresztül a 2-3 fokos hidegben. Utoljára a sorkatonaságnál adott őrség alatt fagytam át ennyire.

A fotózás alatt az is kiderült a jégmadárról, hogy, bár félénk, a területét nagyon agresszíven védi. Az egyik szomszédos lessátorban ülő mindkét fotós társam óvatlanul kinyúlt a sátorból, hogy beállítsa az objektívet. Mindkettejük kezét megtámadta a madár. Az én sátortársamnak pedig a gépét támadta meg. Ezek után a fotóalanyunk megkapta a tiszteletbeli „Vérmadár” becenevet.

A sok köszönet, amit a képért kaptam messze kárpótol azért, hogy kockára fagyva és elzsibbadva jöttem ki a lessátorból. Megérte!”