Az Évszakok visszavisz a természetbe

Jacques Perrin, az Évszakok rendezője ötven évet töltött a filmiparban, és színészkedéstől a producerkedésen át rendezésig mindenhol sikerrel alkotott. A pusztán szép felvételek és egy lexikon felolvasása helyett kézen fogja a nézőt, és elindul vele felfedezni a vadont. Izgalmas, hogy most nem távoli országok egzotikus erdeit bújjuk, hanem a saját, európai erdeink bozótjaiba kukkantunk be, meglessük, milyen állatok vesznek minket körül. Szerencsére még igenis körülvesznek a vadállatok. Most visszamegyünk a történelembe, és úgy fedezhetjük fel az állatvilágot, mint egy őskori horda fiatal tagjai. Megfigyeljük mit csinálnak az állatok, hogyan vadásznak, pihennek, játszanak. Velük együtt vonulunk, legyen szó a bivalyokról, szarvasokról, farkasokról vagy kiskacsákról.

A film fontos üzenete az ember és természet lehetséges új szövetsége: melyben a kölcsönös tisztelet mindennek az alapja. Pusztán harmóniában élni már nem elég, miután megannyiszor beavatkozott az ember a természet működésébe, most már aktívan tennünk kell, hogy megőrzzük a törékeny egyensúlyt, ahogy Perrin mondja: „most már nekünk kell vigyázni a fákra, pedig hajdanán a fák adtak rejteket, otthont, átszövik a tündérmeséinket és gyermekkorunk önfeledt játszóhelyeire vezetnek vissza.”

A film úgy készült, hogy a városban felnőtt gyerekeknek számára is óriási élmény, megértik, mi vesz minket körül. Mi az a természet, amiből származunk, ahol valaha mi is dacoltunk a faggyal vagy a hőséggel, s amibe nem árt időnként visszatérnünk, hogy emlékezzünk kik is vagyunk valójában. Ha nem igázzuk le, hanem hasznosítjuk a természet erejét, és ha pár órát elektronikus eszközök nélkül maradunk, akkor sem dől össze a világ.