Az Erdélyi-érchegység aranya

Aranylemezke oktaéder alakú kristályokkal a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet gyűjteményéből. Lelőhely: Verespatak
Fotó: Lantos Zoltán

Pedig nem több mint a periódusos rendszer közepe táján észrevétlenül meghúzódó egyik elem, a 79. rendszámú, sárgásan csillogó fém, amely a természetben, elemi állapotban is előfordul: ez a termésarany. 
A Kárpát-medencében több helyen is bányászták az elmúlt évezredekben, például az Erdélyi-érchegységben. A Magyar Földtani és Geofizikai Intézet gyűjteményében is több kivételesen szép, az Érchegységből származó termésarany példány található. Ezek a kőzetek üregeiben, hasadékaiban lévő fennőtt ásványok: aranylemezkék, pikkelyek apró oktaéder alakú kristályokkal, esetenként hosszú, vékony, hajlékony huzalok.

Írásos emlékek és régészeti leletek bizonyítják, hogy a Kárpát-medence aranylelőhelyeit már az ókorban ismerték. Az első írásos adat Hérodotosztól származik, aki megemlíti, hogy az agatirszek (egy, a szkíták nemzetségéhez tartozó nép) Erdély területén aranyat bányásztak. Feltehetően a görög mondavilágban szereplő Jászon aranygyapjúja is Erdélyből származott. Később, a Kr. előtti és utáni I. századokban a dákok termelték az Érchegység aranyát.

A Kr. u. II–III. században a rómaiak szerezték meg, és műveltették a császári kézben lévő Dacia (Erdély) híres aranybányáit. Az aranytermelés igazgatási központja Ampelum (Zalatna), a bányászati-kohászati termelés központja pedig Alburnus Maior (Verespatak) volt. A történészek becslései szerint a római uralom másfél évszázada alatt 1000 tonna nyersaranyat termeltek ki a birodalom különböző tartományaiból idetelepített bányászok, akiknek mindennapi életéről Tasnádi Kubacska András geológus, a muzeológia és ismeretterjesztés 20. századi kiemelkedő alakja így írt: „A római aranybányákban, például Erdélyben, rabszolgák és leigázott törzsek férfiai művelték le az aranytartalmú ércet és gyermekeik szállították kosarakban a bánya szájáig. Olyan vágatokban dolgoztak, ahol a vájatvégeken éjjel-nappal tüzeltek és az izzó sziklafalat ecetes vízzel locsolva repesztették szét. A forró levegőben állandóan vízgőz és füst gomolygott. Az ércet a bánya szájától öregek vitték tovább és osztályozták, ők zúzták kőből faragott kézi mozsarakban, a zúzalékot pedig nők őrölték kézimalmokban finom lisztté s mosták ki az aranyat úgy, mint mossák számos helyen ma is a folyók hordalékából.”

A római uralom utáni évszázadokból nincsenek sem régészeti, sem írásos emlékeink a Kárpát-medence bányászatáról és kohászatáról, de nem valószínű, hogy ezek huzamosabb ideig szüneteltek volna. Honfoglaló őseink között voltak kohászok-kovácsok, valamint a nemesfém-előállításhoz értő emberek is, ezért az új hazába való érkezéskor az ismert nemesfémbányák egy részének művelését folytatták. A 11. század első harmadára már az Árpádok fejedelmi-királyi családjának fennhatósága alatt állt a bányászatra alkalmas területek jelentősebb része – így Erdély területén a nagy sóbányák, a főbb aranymosó helyek, és az Erdélyi-érchegység is.

Ennek ellenére nincs nyoma, hogy a középkorban tényleges bányászat, földalatti bányaművelés folyt volna az Erdélyi-érchegység gyomrában. Az Erdélyből származó nagy mennyiségű arany jelentős része ekkortájt valószínűleg mosásból származott. Ezt támasztja alá a viszonylag kevés írásos emlék egyike is, amelyben Mátyás király 1471. március 19-én a szászoknak egész Erdélyre kiterjedő aranymosási szabadalmat adott.

Az ércbányászat újbóli talpra állítását a 18. század elejére Habsburg-uralom alá került Erdélyben a bécsi kormányszervek kezdték meg. A kincstári mellett a földesúri birtokokon kialakult bányászat is jelentős volt, a maradék területeken pedig a kezdetleges polgári, városi részvénytársaságok, néhány német kistőkés magánvállalkozása és igen nagyszámú kisipari bányavállalkozás működött. 1800-ban 1200, az 1840-es években 2500-nál is több működő bányát regisztráltak. Legtöbbjük egy-két személyes családi vállalkozás volt, ahol a tulajdonosok maguk dolgoztak bányáikban és maguk zúzták a kitermelt ércet. 1710-ben a regisztrált erdélyi aranytermelés mindössze 63,2 kilogramm volt, ám ez egy évszázad múlva a 10-szeresére, az 1860-as évekre pedig közel 20-szorosára emelkedett. Az Erdélyi-érchegység egyik legnagyobb, 89 kilogrammos aranyleletét is ebben az időben, 1861-ben találták Verespatakon.

„Aranydárdák” a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet gyűjteményéből. Lelőhely: Verespatak
Fotó: Lantos Zoltán

De mi is valójában az arany és hogyan került e hegyek mélyére? Az arany egy igen jól nyújtható, lágy fém: egy gramm tiszta aranyat 2 kilométer hosszú huzallá lehet kinyújtani. Megmunkálhatóságát jól jelzi az is, hogy az aranyfüst vastagsága csupán a milliméter tízezred része. Nem oxidálódik, nehezen alakítható át kémiai vegyületté, viszont e vegyületek rendkívül könnyen redukálhatók színarannyá. Az egyetlen fém, amely magas hőmérsékleten sem lép reakcióba sem az oxigénnel, sem a kénnel. Sűrűsége a természetben előforduló elemek között az egyik legnagyobb, 19,3 g/cm³.

Az arany a földkéreg egyik legritkább eleme: a kéreg átlagos összetételében tonnánként csak 0,0048 gramm van belőle. A természetben tisztán alig fordul elő: a termésarany is legalább 4-5 százalék ezüstöt tartalmaz. Keletkezése az Erdélyi-érchegységben a földtörténeti harmadidőszak vulkáni folyamataihoz kötődik. A vulkáni működést lezáró folyamatok legvégén, a mélyből feláramló, forróvizes oldatokból vált ki a termésarany a kvarctelérek üregeiben – ilyenek az itt bemutatott példányok is. Természetesen az arany a kőzetekben leggyakrabban szabad szemmel nem, vagy csak alig látható pikkelyek formájában, hintve fordul elő. Ezért is zúzták össze, s őrölték finom lisztté már a rómaiak is az aranytartalmú kőzeteket, melyből különböző technikákkal nyerhető ki a tiszta fém.