Áprilisi keresztesek

Sziklai ternye

A gyomok tulajdonképpen elvarázsolt sokat tűrő, elegánsabban tág toleranciaspektrumú növények, amelyek közül sokan a mai Magyarország területére a meghonosított kultúrnövényekkel szivárogtak be. Néhányuk már a rézkorban, vagy a rómaiakkal, később a törökökkel érkeztek, de még a rác szabadcsapatok is hoztak néhányat bocskorukon, mint állítólag a szerbtövist. Aztán ezek közül lettek sikeresebbek, vagy kevésbé sikeresek. A pásztortáska (Capsellabursa-pastoris), ami a mediterráneumból elterjedve minden kézi művelésű szőlő, gyümölcsös és zöldterületek többnyire egyeduralkodó tavaszi gyomja. A rejtőke (Teesdalia nudicaulis) viszont olyan szerény küllemű, visszahúzódó kis gyom – amúgy leginkább egy picike pásztortáskára emlékeztet – hogy szerepel a védett fajok listáján is, elterjedése pedig, hát legyünk őszinték hagy némi kívánnivalót maga után. Én egyetlen élő példányát a darányi Nagyberek kisvasúti sínje mellett láttam, de előfordul Őrtilos környékén is, savanyú, tápanyagszegény homoktalajokon. Szóval ő a sikertelen gyom.

Hegyi tarsóka

Tovább haladva a keresztesek világában beleütközünk a tarsókák emblematikus nemzetségébe. Szétszórt kis területen előforduló fajaik hazánk több pontján akarnak kipusztulni, de él még a remény, áll még a tarsókák büszke becőkéje. Az osztrák tarsóka (Thlaspi goesingense) a Kőszegi-hegység csillámpalás kőzetén, a Szent Vid kápolna környékén volt található, de manapság szép állománya van a Hörmann forráshoz vezető út mellett is. Nem messze ide, a havasalji tarsóka (Thlaspi caerulescens) egy hétvégi telek kapujában lelhető fel, még a hegyi rokon (Thlaspi montanum), egy pilisi hegygerinc északi lejtésén, határozottan megkönnyebbülve, miután kivágták feje felől az erdészet csodafegyverét, a dolomitkopárosokat beerdősítő feketefenyőt, amit a bükkösök övében a luccal váltottak fel, létrehozva ezáltal azokat a borzongtató belsejű elvarázsolt erdőket, amelyekben csak néhány kalandvágyó páfrány ver tanyát, illetve ősszel egy nagyszabású légyölő galóca attak veszi kezdetét.

Havasalji tarsóka

A füzéri Vár-hegyen él továbbá a Schudich-tarsóka (Thlaspi kovatsii), amit szerencsére nem a bazaltorgonákon kell keresni, mint a nomen est omen a szirtipáfrányt, hanem a falépcsők alatt bujkál, nagyjából az erdő és a sziklagyep határán. Azt csak remélni lehet, hogy a várfelújítás során kicserélt acéltrepnis lépcső is ugyanúgy fog tetszeni a tarsókának élőhely gyanánt, mint a régi fa.

Itt azonban egy picit megszakítva a kalandozást – szót kell ejteni a keresztes virágú sziklai ternyéről (Alyssum montanum), ami a vulkáni eredetű sziklákról zuhog alá, mint egy sárga vízesés, ezzel pedig talán a legszebb elképzelhető természeti kontrasztot hozza létre a komor kövek és az aranyló virágok sziklán aratott diadala között. Tarsóka egyébként még a szintén szegénysorban tengődő hagymaszagú tarsóka (Thlaspi alliaceum), ami hasonlóan a rejtőkéhez védett, eltűnő félben lévő gyom, és mit ad isten, szintén egy sovány, felnyurgult pásztortáskához hasonlít, azzal a különbséggel, hogy becőkéi nem háromszögűek, hanem merítőkanál alakúak.

Tátorján

Lépkedve képzeletbeli botanikai területünk mentén, most valami nagyon emblematikus dologba botlunk, a tátorjánba (Crambe tataria), ami egy hatalmas növényi jószág, és meséje a szegénységről és az illékony reményről szól. Vaskos gyökerét, szárát és levelét éhínségek idején ették a nincstelenek, mivel hát egy nagytermetű káposzta rokonról van szó. A hatvanas évekre aztán annyira megritkult, no nem a humán fogyasztás miatt, hanem löszös talajain szántók létesültek, így egyedüli fellelési helye a balatonkenesei löszfalra korlátozódott. Aztán nagy örömmel megtalálták többek között a megyaszói Hernád magas part tetején is, onnan viszont egyszer csak több száz köbméter földdel együtt a folyóba suvadt, és azóta sem ad életjelt magáról. Nem úgy a tolnai löszvölgyek némelyikében, ahol szintén nem olyan régi találmány, bár az ember nem is érti, hogy nem vették észre idáig. Legésszerűbb magyarázatként az szolgál, hogy messziről talán legelő bárányoknak tűntek a domboldali fehér tövei, így kerülhette el a felfedezést.

Vannak aztán a keresztesek között előkelő idegenek is, amelyek csak egy helyen és sehol másutt nem találhatóak, mint a hármaslevelű kakukktorma (Cardamine trifolii) a kőszegi Hármas-patak dágványában, ahol kidőlt, inogó fatörzseken kell egyensúlyozni valami elképzelhetetlen mennyiségű kotus iszap fölött, vagy a Haller-dercevirág (Cardaminopsis hallerii), ami egyetlen világvégi aggteleki töbörben nő. Számomra a virág fellelése azzal marad emlékezetes, hogy mikor úgy éreztem már lementem a térképről, ám késő délután mégis megtaláltam, és készültem lefényképezni, amikor a gép meg sem moccant, lelki szemeimmel pedig megpillantottam az akkumulátorát, ami otthon, az íróasztalomon töltődött éppen.

Pajzstok

Aztán itt van az előkelők közül a pajzstok (Peltaria alliacea), a Rába- Csörnöc-patak közti ligeterdőkben fordul elő kizárólagosan, ahová mostanában egy nagy, hiánypótló körforgalmat építettek, a hozzávaló többtízezer köbméteres feltöltésekkel együtt. Tudom, hogy ez már más világ, és egyre másabb, de az ember vágyódva nézi például a Szerelmes biciklisták című, egyébként semmi értelmes dologról nem szóló hatvanas évek filmjét, ahol a Budapestről Balatonra lekarikázó fiatalok körülbelül három kocsival találkoztak a hetes főúton.

Rég elfeledett barátok és társak címszó alatt kell megemlékezni a sárga gomborkáról, amelyből már a történelem előtti időkben olajat nyertek, a XV. század környékén pedig széltében-hosszában termelték Európában. Ma egyébként Magyarországon a duzzadt gomborka (Camelina alyssum) már kihalt, a sárgarepce (Camelina sativa) meg gyom minősítéssel tengeti életét ruderális (elhanyagolt) társulásokban.

Festő csülleng

Védett gyomféleség a festő csülleng (Isatis tinctoria), amelyből értelemszerűen festéket nyertek, a csülleng névrész pedig feltehetően lógó becőkéire utalhat, amitől a növénynek kissé elhanyagolt külseje lesz. Vagy említhetnénk a nálunk szintén védett vízi tormát (Nasturtium officinale), ami a Séd-patak egyes részein fordul elő vadon, de egykoron kimondottan kultiválták, kerti földbe dugványozva, majd apránként elárasztva lassan folyó, tiszta vizű patakvízzel. Ha megerősödött, lehet szedni keserű és csípős hajtásvégeit. Ismerős lehet rokona a wasabi, a japán vízitorma, amire a franciák egy egész film allegóriáját alapozták.

Sziklai kövifoszlár

Végül a hajótöröttek és lassan elfelejtettek szigete, a havasi ikravirág (Arabis alpina), és a sziklai kövifoszlár (Cardaminopsis petraea). Mindketten hidegidőszaki reliktumok, így maradtak bezárva mély és hideg bükki szurdokvölgyekbe az ikravirág, a csobánci vár északi falára száműzetve pedig a kövifoszlár.

Búcsúzóul még említést érdemel, már csak a hangzásuk kedvéért is a szümcső (Bunias orientalis) nevű reitka gyom, az alacsony cikkesbecő (Chorispora tenella) orosz inváziós növény gabona szállítmányokkal érkezett a 20. század közepén. Itt van a táskazár (Euclidium syriacum) talán a törökök hozták be magukkal. A pápaszemes korongpár (Biscutella laevigata) mulatságos kerekded, szemüveg alakú ikerbecőkével.

Írta: Molnár Péter
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor