Az aligátorok bizalmasa egy magyar természetfilmes

Fotó: Sárosi Zoltán

1916-ban alakult meg az amerikai nemzeti parkok rendszere. A National Geographic Channel a centenárium alkalmából természetfilm-sorozatban mutatja be az Egyesült Államok nemzeti parkjait.

A bolygónk egyik legnagyobb kiterjedésű vizes élőhelyéről, az állatfajok ezreinek otthonául szolgáló Everglades lápvidékéről szóló részt Török Zoltán készítette.

Miért külföldi szakembert választottak a munkára?
Az Egyesült Államokban zömmel tényleg amerikaiak szoktak forgatni. Azért jött az ötlet, hogy erre a sorozatra külföldi szakembereket, stábokat szerződtetnek, mert ők nyilván más szemlélettel közelítenek egy-egy témához. Akkoriban a fesztiválokon sokat szerepelt a szintén vizes élőhelyeken játszódó Vad Magyarország, én voltam a szakmában a „mocsaras srác”. Ezért kértek fel engem az Everglades-filmre a velünk együttműködő hamburgi cégen keresztül 2011 májusában.

Hogyan indult a munka?
Egy év elment arra, hogy megismerjem a terepet. Floridába költöztem a családdal, éjjel-nappal jártam a területet az egyik amerikai barátommal, aki imádja az Evergladest, és figyeltem, hol-merre járnak az állatok. Kamera csak ritkán volt nálam, inkább a tereppel ismerkedtem. Az előtanulmányok során vált világossá számomra, hogy az Everglades Nemzeti Park nem csupán füves-vizes helyeket foglal magában; van ott fenyő- és mangroveerdő is, és óriási a védett tengeri terület.

Más munka volt ez, mint a Vad Magyarország forgatása?
A szervezés körülményes volt, mivel ott egyetlenegy út van; ha arról letér az ember, csak kajakkal vagy csónakkal közlekedhet, vagy caplatnia kell a vízben. Igen nehéz arrafelé forgatni, így nemcsak számomra volt ismeretlen a terület – utoljára 1997-ben készült nagy film az Evergladesről.
Az ott töltött idő alatt egyetlen csapattal találkoztam, amelyik természetfilmet készített, nem úti filmet. Mi két és fél évig, kivételesen hosszú ideig forgathattunk. Embert és felszerelést próbáló munka volt: hónapokon át, nap mint nap sós vízben dolgozni és nézni, hogy eszi meg a méregdrága felszerelést szép lassan a tenger…

Hogyan zajlott maga a forgatás? Leseket építettek?
Nekem más a stratégiám: hagyom, hogy az állatok megszokjanak. Első nap kiteszem a felszerelést – az állat elszalad. A második, harmadik napon is elfut, de egy hónap alatt megszokja, hogy ott vagyok. Megérti, hogy nem bántom, és attól kezdve nem figyel rám. Hüllőkkel, emlősökkel működik ez a módszer, már a Vad Magyarország forgatásakor is így dolgoztunk. Az emlősök, a madarak örökké élelmet keresnek, mindig csinálnak valamit; ez filmes szempontból könnyebbség.
Más a helyzet a hüllőkkel; egy aligátor fél évig is kibírja táplálék nélkül. Rengeteg idő és óriási szerencse kell ahhoz, hogy hüllőt akció közben láthasson az ember. Persze adódnak véletlenül elkapott snittek is; az ember belefut egy váratlan helyzetbe, és felveszi, amit lát. Vannak előre tervezett jelenetek, amelyekről tudjuk, hogy előbb-utóbb megtörténnek.
És vannak olyanok is, amelyeket nagyon szeretne fölvenni az ember, de nem lehet biztos benne, hogy valaha is összejöhet.

Volt jelenet, amely nem a várakozás szerint alakult?
Találtunk egy aligátorfészket, közel az úthoz. Körülbelül tudtuk, mikor fognak kikelni a tojások. Ez általában hajnalban történik; huszonöt napon át minden éjjel kiautóztunk a fészekhez, hogy felvehessük, amikor a fiókák kikelnek. Száz kilométerre laktunk, utólag kiszámoltam, ötezer kilométert tettünk meg a tojások miatt – amelyekről végül kiderült, hogy terméketlenek. A filmben ezért egy másik aligátorfészek szerepel. Ott váratlanul egy éhes kócsag figyelmét is fölkeltették a kikelő fiókák. A kicsik anyjuk fejére menekültek, a madár nézegette őket egy darabig, de aztán valami gyanús lett neki, elrepült. A meddőnek bizonyult fészeknél előre megvizsgáltathattuk volna a tojásokat, hogy termékenyek-e, de ehhez ki kellett volna ásni a fészket és meg kellett volna kötözni az anyát. Nem lesz ebből gond, bizonygatta a szakértő. Én azonban nem akartam tönkretenni az anyával kialakult jó viszonyt. Az aligátorfiókák kikelését egyébként szinte mindig állatkertben vagy aligátorparkban veszik fel: kikelés előtt pár órával a kicsik már csipogó hangokat hallatnak, így tudható, hogy mikor bújnak ki. Mi viszont feltétlenül természetes körülmények között akartuk filmezni a kikelést.

Nem félt a hüllőktől?
Az elején igen, de nagyon hamar hozzászoktunk a helyzethez, hogy tőlünk pár lépésre ott egy aligátor. Néha figyelmeztetnünk is kellett magunkat, hogy vigyázat – elég, ha egyszer ugrik az emberre aligátor…
Magától nem támad; nincs rá oka, mert az ember zsákmánynak túl nagy neki. Ám ha valaki behatol a személyes terébe, akkor el akarja űzni. Egyszer, egy ligeterdőben, véletlenül ráléptünk egy fészkét őrző aligátoranya farkára. Nem vettük észre az állatot, mert a víz alatt pihent. Én akkor helyből egy fára ugrottam föl…

Miről szól majd a következő filmje?
Már javában dolgozunk a lemmingek vándorlását bemutató filmen, ez a tervek szerint az év végére készül el. A skandináv hegyvidék ökoszisztémájában a lemming kulcsfontosságú szerepet tölt be: ha megugrik az egyedszám, a hegyekben hirtelen jóformán minden állatra a bőség időszaka köszönt. Például a sarki rókák olyankor lemminggel táplálkoznak, nem madarakkal, ezért jócskán nő a madarak egyedszáma.
A rengeteg lemming ürülékétől ráadásul dúsabb lesz a növényzet, ha több a növény, több rénszarvas jön legelni, így aztán a medvék is megjelennek. Ám a nagy egyedszám nem tart sokáig – a lemmingállomány egyszer csak összeomlik. Ilyenkor azután szó szerint éhen vesznek azok az állatok, amelyek túlélése, fennmaradása a lemmingekttől függ. A lemmingszaporulatnak egyébiránt ciklikusan, szabályosan kellene alakulnia, a tapasztalatok azonban rácáfoltak erre; valószínűleg a klímaváltozás miatt borult fel a rendszer.

Úgy volt, hogy elkészíti a Vad Magyarország középhegységeinkben játszódó folytatását is.
Egy darabig valóban szó volt róla, hogy leforgatjuk, de végül is arra jutottam, hogy majd megcsinálja más. Egyrészt az történt, hogy időközben felkértek az Everglades filmre, másrészt azóta egyik kollégám, Mosonyi Szabolcs – akivel a Vad Magyarországot forgattuk – elkészítette a Vad Szigetközt és a Vad Kunságot. Nálunk amúgy viszonylag jók a természetfilmesek munkakörülményei: a filmtervekre lehet támogatást nyerni, adó-visszatérítést is lehet igényelni, a nagyobb televíziós csatornák is gyakran beszállnak a gyártásba. Jó filmeket forgatnak a magyar természetfilmes műhelyek, a filmek szépen szerepelnek a fesztiválokon, megtalálják a maguk közönségét. Minőségi tartalomra pedig mindig nagy szükség lesz.

Van témaálma, amiről legszívesebben forgatna?
Például a szibériai rénszarvasok vándorlásáról vagy a darvak vonulásáról. A darvak hatalmas utat tesznek meg, és rendkívül érdekes, hogy ugyanaz a darucsapat mindenütt kicsit máshogyan viselkedik. A Hortobágyon például tartanak az embertől, Izraelben viszont nem. Egy ilyen hatalmas utazást szeretnék bemutatni egy-egy állat sorsán keresztül, tulajdonképpen egy „természetfilmes road movie”-ban: a főhős elindul valahova, és mire odaér, ő maga is megváltozik. Végül is minden történet lényege ugyanez, amióta csak mesélni kezdtek az első emberek, még valamikor az ősidőkben, a tűz körül ülve.