A déli sarkvidéken sem voltak biztonságban a kihalás idején

A szabálytalanul felcsavarodott, ún. heteromorf ammoniteszek egyik szép példája a Seymour-sziget felső-kréta rétegeiből (Diplomoceras)
Illusztráció: James McKay

A földtörténet öt nagy kihalása közül a kréta-végi esemény kapja a legnagyobb figyelmet. A kutatók egy része korábban azt feltételezte, hogy a bolygónk legdélebbi területén élő állatok kisebb veszélynek voltak kitéve a tömeges kihalás idején, mint a Föld egyéb területein élő kortársaik. A Nature Communications folyóiratban publikált kutatás során egy hat évig tartó projektben több mint 6000 tengeri ősmaradványt gyűjtöttek és azonosítottak a Leedsi Egyetem és a Brit Antarktiszi Szolgálat munkatársai. A kövületeket az antarktiszi Seymour-szigeten gyűjtötték 69-65 millió éves üledékes kőzetekben. Jelenleg ez a legnagyobb tengeri fosszília-gyűjtemény ebből a földtörténeti korszakból az egész világon. A puhatestű maradványok nagyon változatos fajokhoz tartoztak, a tengeraljzaton élő kisméretű csigáktól és kagylóktól a vízfelszín közelében úszkáló szokatlanul nagy fejlábúakig.

Ez utóbbiak közé tartoztak a Diplomoceras nevű ammoniteszek, a tintahalak és a polipok távoli és kihalt rokonai, melyeknek a gemkapocs-alakú fura házaik akár 2 méteresre is megnőhettek. A szabálytalanul kicsavarodott, ún. heteromorf ammoniteszek helyenként gyakoriak voltak a kréta időszaki tengerekben (az itt vizsgált anyagnál valamivel idősebb, klasszikus magyarországi lelőhelyük a Gerecsében található Bersek-hegy). A réteg szerint begyűjtött puhatestű anyag alapján kimutatták, hogy a fajszám tekintetében nagyon jelentős, 65-70 százalékos csökkenés következik be a 66 millió éves rétegekben. Ez pontosan megfelel a kréta végi kihalási eseménynek, amikor a dinoszauruszok és mellettük számos más csoport világszerte hirtelen eltűnt az ősmaradvány anyagból.

A publikáció első szerzője James Witts, a Leedsi Egyetem PhD hallgatója, aki szerint az adatok egyértelműen mutatják, hogy a kréta időszak végén még minden teljesen rendben volt, az Antarktisz területén gazdag és változatos tengeri élővilág virágzott, ami földtörténeti mértékkel nézve aztán nagyon gyorsan eltűnt. Mindez egyértelműen arra utal, hogy hirtelen és katasztrofális hatású esemény következett be az egész Földön. Ez az eddig ismert egyik legerősebb őslénytani bizonyíték, hogy ennek a kihalásnak a fő hajtóereje a hatalmas aszteroida becsapódás utóhatása volt, nem pedig a klímaváltozás, vagy az erős vulkanizmus okozta lassabb globális környezeti változások.

Az ősmaradványok változása a vizsgált rétegsor mentén. Balra a földtörténeti korok, mellette a mintegy 1100 méter vastag rétegsor látható. Az „a” jelű oszlop mutatja a puhatestű fauna diverzitásának változását, nagyon hirtelen és jelentős csökkenéssel a kréta – paleogén határon. A „b” jelű oszlop az egyes rétegekben megjelenő (piros) és eltűnő (kék) fajok számát mutatja. Itt is jól látható az eltűnő fajok kiugróan nagy száma 66 millió évnél.
Illusztráció: Witts et al. 2016 nyomán, Nature Communications

Ez az első tanulmány, ami azt igazolja, hogy a tömeges kihalás éppen olyan gyors és súlyos volt a sarkvidékeken, mint bárhol máshol a bolygón. Korábban a kutatók azt gondolták, hogy a sarkok közelében élő állatok túl messze voltak a kihalás előidézőjétől ahhoz, hogy ugyanolyan komoly hatásoknak legyenek kitéve (függetlenül attól, hogy a Mexikói-öbölben becsapódó aszteroida, vagy az indiai Deccan vidék extrém intenzitású vulkanizmusa volt a „bűnös”). Emellett azt is feltételezték, hogy a sarkvidéken élő növények és állatok eleve ellenállóbbak voltak a globális klímaváltozásokkal szemben, mivel már addig is erősen szezonális éghajlatú környezetben éltek. Így például a sarkok közelében lévő élőlényeknek alkalmazkodniuk kellett ahhoz, hogy az év felében sötétségben éljenek, ahol ráadásul szabálytalan és ingadozó a táplálékellátás. Most azonban kiderült, hogy még a Föld legtávolabbi pontján, a Déli Sarkon élő állatok sem voltak biztonságban a kréta végi tömeges kihalás pusztító hatásaival szemben.

Hatalmas Diplomoceras töredékes példány az Antarktiszról
Fotó: A. Oleinik, Florida Atlantic University; GeologicalLocations.com

Korábbi tanulmányok néha azt sugallták, hogy a dinoszauruszok és néhány más csoport eltűnése fokozatos volt. Sok kutató viszont amellett érvelt, hogy a dinoszauruszok ősmaradvány rekordja nagyon foltszerű, így nem összehasonlítható a tengeri fosszíliákkal a mennyiség és a diverzitás tekintetében. A legtöbb ősmaradvány ugyanis a tengeri környeztetekben alakul ki, ahol a gyors üledékképződés következtében az elpusztult állatok egyes részei (például csontok, meszes héjak) gyorsan betemetődnek. Ahhoz, hogy egy dinoszaurusz, vagy más szárazföldi állatból ősmaradvány legyen, a következőknek megtörténni: a csontoknak stagnáló vízbe kell kerülniük, és gyorsan be kell temetődniük a lebomlás megakadályozása érdekében, vagy a folyók elviszik a tengerbe. A tengeri fosszíliák általában sokkal bőségesebbek, jóval nagyobb adathalmazt biztosítanak olyan vizsgálatokhoz, hogy hogyan változott az ökoszisztéma és a biodiverzitás a földtörténeti múltban. Ez lehetővé teszi a kutatóknak, hogy erősebb alapokon nyugvó konklúziókat vonjanak le a gyors környezeti változások, például tömeges kihalások eseményeiről.