Gemenc és a Dráva-vidék

Nagy kócsagok

A vonat, amivel oda mentem, mindig alkonyatkor csattogott át a Dunán, bele egyenesen valami nagy bácskaiságba. Ha létezik olyan fogalom, mint a hely szelleme, akkor itt megfoghatatlanul kíséri minden léptedet. Mert Szekszárdot ugye Mészöly Miklós szemével látjuk macskakőről-macskakőre lépve, Sopronban az utcaseprők az ódon leheletű házak előtt talán még mostanság is elsepernek egy párbajban levágott Fabriczius fület, Egerben pedig a püspöki palota papi hivatalnokának némelyike egész biztos pálinkát visz reverendája alatt, mint a csúfolódó időtlen diákdalban. Nos, Baján semmi ilyen nincs, itt talán még Petőfi sem járt.

Amit itt érzünk, az maga az élet nyugodt, és egészséges nyújtózása, amit nem szabad lebecsülni, mert újabban az emberek még a cívis, önmagát kizökkenteni nem hagyó Debrecenben is idegbeteg módjára rohangálnak. Baján viszont az ember kicsit úgy érzi magát, mint Kusturica Macskajaj című filmében, megfejelve Krúdy világával. Iparoskör, dalárda, pesti divatot hirdető ruhaárus zugolyok, vasárnap reggeli halpiac és egy hatalmas főtér, aminek legfőbb funkciója helyt adni a halászléfőző verseny háromszáz bográcsával, valamint a február végi hurka-kolbász sokadalomnak, ami a hidegre való tekintettel sátras kivitelben zajlik. Nyáron minden magára valamit is adó bajai polgár kiköltözik a magas lábakon álló hétvégi házába a Duna mellé, ahol esténként halászlét főznek és szekszárdi bort isznak hozzá, avagy a kimondhatatlan nevű scsebabscsicát (scsebabcicát?) sütögetik, ami egyenes ági rokona az erdélyi mititének és a közép-ázsiai kebabnak, mint darált és parázson sütött birkahús. A várost alulról egy nagyon kedves holtág, a Sugovica öleli, ami nem tévesztendő össze a szintén e tájra jellemző sligovica nevű szilvapálinkával, valamint említést érdemel a főtér és a folyóág másik oldalán található a Petőfi-sziget (bár a költő nem járt erre), ahol nyaranta kimondottan nagyszabású vízi élet folyik. Saját szememmel láttam, hogy a kempingben egy belga házaspár még levest is főzött a Dunából gyűjtött folyami kagylókból.

Fekete gólyák – Gemenc jellegzetes madara

Maga Gemenc a folyam másik partján helyezkedik el. Nehéz róla olyasmit mondani, amit még nem írtak és filmesítettek meg. Így nekem csak az emlékezés öröme marad. Itt fogta például első Apatura metis lepkéjét Hreblay Márton barátom, fiatalon meghalt híres lepkészünk, aki külön kimenőt kért a vaskúti laktanyából, tekintettel erre a fontos ügyre. Rá emlékezve leginkább az a kép maradt meg bennem, ahogy kollégiumi szobájában egy nagy kupac fénycsapdázott szürke lepkét válogat szét csipeszével, boszorkányos gyorsasággal, miközben dobhártyarepesztő erővel szól a rockzene. A metisről pedig annyit kell tudni, hogy magyar színjátszólepkeként éppen most önállósodik új fajjá, leválva a kis színjátszóról. Picit mások az áttelelési szokásai, kicsit más az élőhelye, ezáltal más ökológiai fülkét foglal el a nagy egészben, és szép lassan, pár százezer év alatt elindulva útján, új fajjá válik, bár az ilyen fogalmakat csak az emberi nem tudományos kutatói tartanak szükségesnek kitalálni, maguk a lepkefajok békésen szívogatják egymás mellett a nedves dunai homokon a vizet, és talán beszélgetnek is egymással, csápjeleket adva.

Magyar színjátszó lepke

Emlékezetes továbbá, hogy miután kora tavasszal beestem a jéghideg Dunába – nyakig elmerülve (Moszatos kövekre ne álljunk ki vízparton szemlélődni!), jobb híján átöltöztem egy kertvégi madárijesztő teljes ruházatába, nem kis feltűnést keltve ezután a város utcáin piros nadrágomban, lyukas zöld pulcsimban és nagykockás zakómban. Húsz év múltán aztán kísértetiesen megismétlődött ez a jelenet egy Dráva-melléki akciómban, amikor egy szál alsóban keltem át az áradó vízben csermelyciprust fényképezni egy zátonyra, fogam között a géppel, miközben kísérőm, a helyi természetvédelmi őr olyan egykedvűen szalonnázott a parton, mintha minden nap hasonló „elmebetegeket” kalauzolt volna. A csermelyciprus egyébként egyik legritkább hazai növényünk, mivel pionírként vízi kavicszátonyokon nő, és ezek a folyószabályzások miatt egyre ritkábbak minálunk. Itt sikerült látni továbbá Magyarország legnagyobb lágyszárú növényét, a magasszárú kocsordot is, ami kísértetiesen hasonlít megjelenésében a Genesis együttes giant hogweed-jéhez, ami a dal tanúsága szerint megszökött a botanikus kertből és most elpusztíthatatlanul tör előre, már-már az emberi fajt fenyegetve. Furcsa, de valóban erről szól egy rock szám, ami teljesen kizárt, hogy nem hallucinogén szerek hatása alatt íródott. Amúgy ezeknek a korai Genesis lemezeknek a lemezborítóját skizofrén naiv művészek festményei díszítik, a megelőző hangulatfestés végett.

De éppúgy emlékezetes marad a nyár eleji alkonyi ladikozás a Rezéti-Dunán, a szépen settenkedő zöldárban. Soha életemben nem láttam még annyi vadat és madarat egyszerre, mint azokon a homokzátonyokon. Fénylő bronznapba öntött szarvasok, ráérősen turkáló vaddisznóanyukák csíkos, ugráló malacaikkal és a gázlómadarak tömege, feketególyák, szürkegémek, kis és nagykócsagok álltak modellt a lemenő nap fényében. A kisebb jószágok közül pedig sikerült találkoznom a mellékágak partjain sütkérező ritka szitakötő fajokkal, köztük a fémzöld és a mocsári szitakötővel, melyek szépsége a trópusi fajokkal vetekszik. De igazából nehéz írni a napfényről, a sekély víz homokfodrairól, a következő kanyar látnivalóját váró izgatott örömről és a kissé trópusi erdők folyóit idéző madárhangokról, fanyar illatokról és a félálomszerű nyugalomról, ami elömlik ott bennünk. A kissé elkoptatott vízi paradicsom szó egyedül ide illik minálunk, no jó, esetleg még a Szigetközre.

Fekete galagonya

Gemenc növényfajokban aránylag szegény terület, de azért akad egy-két kiemelkedő, a helyre jellemző faj. A fürtös gyűrűvirág, a borostás sás és a szintén hungarikum fekete galagonya, aminek fényképezésével jó igyekezni, mivel már augusztus végén eldobálja bogyóit, szemben az ősszel fellelhető piros bogyójú fajokkal (lsd. Weöres S. Őszi éjjel izzik a galagonya kezdetű verse). Amúgy ez a faj is hajlamos hibridizálódni az egybibés galagonyával és innentől Dégen-galagonyának hívják.

Így aztán ha további ritka növényekre vágyunk déli határaink mentén, kicsit tovább kell menni és felkeresni az őrtilosi dombokat, a már említett merítkezős Dráva szakasz fölött, ahol is olyan balkáni-illír növényekkel találkozhatunk, mint a hármaslevelű szellőrózsa és fogasír, valamint a pofók árvacsalán- (amelyet a népszerűsítő tudomány műfajában jeleskedő cikkek következetesen pufóknak írnak), és melyek csak ebben a pici-pici flóratartományban élnek.

Hármaslevelú szellőrózsa

Itt, a Dráva-zátonyokon költ továbbá a kis csér, valamint találkozhatunk a csipkeharaszt Alpokból lemosódott és a zátonyokon ideiglenesen megtelepedő kis állományaival, amiért hiába tettük tűvé a Kőszeg alatti Pinka-szurdokot, a növény jelenleg ott csak a tájékoztató táblákon látható, vagy mi voltunk bénák, mert csak az emeletes mohának örültünk, mint megtalált „jószágnak”.

De a táj értéke nem is inkább egyes képviselőiben rejlik. Azt mondják róla, hogy Európában egyedülállóan nagy vízi-ártéri rendszer, az utolsók egyike és ez biztos így is van. Állítják ezt a hódok, nyusztok és vadmacskák is, ha valaki kíváncsi a véleményükre.

Írta: Molnár Péter; fényképezte: ifj. Vasuta Gábor