Az ezerarcú Bükk

Érdekessége, ha Miskolc felől közelítjük meg, akkor egy setét, jégkorszaki maradványnövényekkel teli szurdokvölgyeken haladunk egyre beljebb a Szinva nyomvonalán, míg Eger felől egy amolyan cserszömörcés, molyhos tölgyes szubmediterrán hejehujától indulunk, ez egyébként nem is illene az acélvároshoz.

Dél felől pedig, ahol lábánál meleg vizű gyógyforrások fakadnak, árvalányhajas lejtősztyepp rétek díszlenek, valamint sziklába faragott kaptárkövek, amelyekről a mai napig nem tudni biztosan mi a csodáért faragták, mert a méhek télen egészen biztosan megfagynának bennük, meg aztán nagyon magasan is vannak. Jut eszembe még a meleg vizes forrásokról, hogy a Bükkalján, a Kácsi-patakban ezerszám él a Theodoxuspraevostianus nevű bödöncsiga, amelynek a világon összesen négy állománya van. Ha pedig már bödöncsigázunk, a teljességre törekedve meg kell említeni, hogy a zegzugos héjú faját (danubialis) a Duna visegrádi áttörésénél lehet megtalálni a part kövei között, a hosszanti csíkos transversalist Őrtilosnál a Drávában. Egyébként azért lelkesedek ez ügyben ilyen nagyon, mert gyönyörű jószágokról van szó, a legszebb alakú és rajzolatú hazai csigákról ; ezenkívül pedig soha még egyetlen sort sem írtam a puhatestűek dicséretéről, úgyhogy éppen ideje volt.

A Bükköt egyébként egy komoly, kompakt hegységként jellemezném a kimondottan bohó Pilishez, vagy a már osztrák hatásokat tükröző Kőszegi-hegységhez képest, ahol olyan takarosak a turistautak, mintha éjszaka porszívózták volna.

A Bükk egy szigorú, tömbkő, amit kilencszáz méternél lefűrészeltek, szélein pedig ott ülnek a kövek. A Magoskő, a Köpűs-kő a Szentléleki-kövek, a Gerennavár, a Tar-kő és így tovább. A szentlélekiről tiszta téli időben kitűnően látni a Magas-Tátra komplett vonulatát, a dédesi várromból pedig egy jó távcsővel talán még azt is, hogy mit főznek ebédre Nagyvisnyó kis házaiban. Van a Bükknek, továbbá őserdeje, ahol százharminc éve nem nyúltak az erdőhöz. Naiv, gyermeki csodavárásom mindig valami roppant érdekeset sejtet ott velem, aztán mindig csalódok, majd korholom magam. Óriáskígyót azért mégsem várhatok.

Henye boroszlán

Persze botorság azt hinni, hogy a Bükkben szitakötőszárnyon repkedő erdőtündérek vigyáznak a fákra, itt is, mint minden hegységünkben az erdők 80 százaléka a valamilyen szinten erdészetileg kezelt állomány, feltáróutakkal, vágástervvel és egységes állományokkal. No meg lucfenyvesekkel. Rosszabb pillanataimban nem is tudom, hogy a természetvédelem mit véd még egyáltalán és miért. De aztán jönnek jobb pillanatok is, leginkább, amikor lesétálok Bánkútról Nagymezőre, ami tulajdonképpen egy emberi tevékenység nyomán kialakult kaszálórét és nyugodtan nevezhetjük a Bükk szívének ahová százszor is elmehetek, mind a százszor mást fogok látni.Tíz év után vettem észre a mögötte elterülő bükkösben a farkasboroszlánokat, tizenöt év múlva a havasi ribiszke töböroldalban megbújó bokrait, majd még később a havasalji rózsa hosszúkás csipkebogyóit és az erdő előtti szőrfűben megbújó fehér májvirágokat, végül 2016-ban pár tő tűzliliomot. Nagyon régen láttam itt felrepülni császármadarat is, amelyről nekem úgy tűnik, a madarászok már lemondtak úgy mint a kövirigóról. De hát valljuk be, nagyon nehéz védeni egy olyan madarat, aminek több hektár teljesen zavartalan, kevert nyíres-fenyveses erdő kell, tisztásokkal.

Van ezenkívül a Bükknek egy darab bennszülött virága is , az alfajként is gyanús Vrabélyi- estike, de hát épp azért szeretünk valakit, vagy valamit, mert nincs belőle több (lsd. A kis herceg idevágó részét a nyafogó rózsával) és ez az egy a miénk. A növény egyetlen alfaji megkülönböztető bélyege a szőrösség, amelyről kizárólagosan csak kárörvendő dolgok jutnak eszembe, úgyhogy ezeket nem írom ide.

Azt is el kell mondani, hogy a Bükk jó házigazda, megadja az egynapos látogatóknak is, ami jár. Magyarország legszebb panorámáját a Palotaszállóval és a Hámori-tóval, a nagy lapulevelek között osonó Garadna-patak pisztrángsütödés erdei tömegétkeztetését, a Szalajka-völgy Fátyol-vízesését, vagy a szentléleki kolostorromot, amiről mindig ugyanaz jut az eszembe, mi a csodát csinálhattak itt a szerzetesek 1300 körül,az akkori erdőrengeteg legmélyén.

Poloskavész

Igazán azonban a Bükk csak a gyakorlott természetszeretőknek hagyja, hogy megismerjék. Annyi év után is szívdobogva ereszkedek le mély szurdokaiba, a Leány- és Ablakos-kő völgyébe, ahol hatalmas sziklák alján botorkálva úgy érzi magát az ember, mintha valami népmesében közlekedne a sárkány barlangja felé. Gondoljunk bele, kétszáz méteres falú szurdokvölgyek, szívszorító növényekkel. Sárga ibolya, poloskavész, havasi ikravirág. Jégkorszaki hajótöröttek egy völgy legmélyén, ahol ottrekedtek a klíma melegedésével, magányos kis populációk, roppant nagy sérülékenységgel. Kőtörmeléken és sziklafalakon nőnek akár a poloskavész vagy a békabogyó.

Szinte teljesen megállapíthatatlan a katlanból, hogy mi nő húsz méterrel a fejed fölött. Fél óra alatt kúszol fel életed kockáztatásával, hogy láthasd a tizedik békabogyót is, miközben a poloskavész egy hegyi juhar mögül figyel téged, egyetlenegy szögből észrevehetően.

Északi sárkányfű

Szépek a Bükk falvai is. Ómassa, ami úgy ékelődik be a Jávor-hegy és a Vörös-kő közé, mintha csipesszel rakosgatták volna oda a házakat egy szűk üvegnyakon keresztül. Aztán itt van Bükkszentkereszt a gombafesztivállal, a füvesember Gyuri bácsival, meg a lélekkövekkel-fákkal, ahol emberek várják a gyógyulást, valamint Répáshuta a knédlis-vadas szlovák vendéglőjével. Innen indul a Csúnya-völgy, ami lejjebb a Hór-völgy névre hallgat, ahol a széleslevelű harangvirág, és a Teleki-virág okoz nagyszabású botanikai örömöket.

Mivel pedig most nem könyv készül a Bükkről, így a cikk vége felé az ember elkezd kapkodni, és átmegy leltárba. Hollók, hajnalmadarak, nyusztok, a császármadarak, nyúlfarkfüvek (három faj!), északi sárkányfű, no meg a mirigyes fodorka, amit öt évig kerestem, mire egyszer csak kinőtt az orrom elé egy szentléleki sziklán, ahol esküszöm, tegnap még nem volt ott.

Hajnalmadár a Palotaszálló falán.

Van a Bükknek lipicai ménese is Csipkéskúton, illetve nyáron félrideg tartásban a Nagymezőn. A szabadság szimbólumai, gyönyörű tájakon vágtató fehér lovak. Erdőmunkások, faszénégetők, mészégetők, voltak saját természettudósai is, Herman Ottó és Vásárhelyi István.

Egyedül saját betyárokkal nem rendelkezett soha a Bükk, az idekóborló husziták kivételével, akik főállásban foglalkoztak annak idején a fosztogatással, ma már csak néhány vendéglő. Vidróczki Márton ugyan egy bükk lábánál lévő kis faluban, Mónosbélben született, bár inkább a Mátrában garázdálkodott.

Egyszer azt mondta nekünk egy természetvédelemben tevékenykedő szakember, hogy az akkori Jugoszláviában tízesével vannak olyan hegységek, mint a Bükk, és még nevük sincs, ő a védett területek visszaszorítását szorgalmazta a hetvenes években. Akkoriban ez népgazdasági érdeknek hívták. Szerencsére mára nincs olyan, aki ilyeneket mondana.

Írta: Molnár Péter
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor