A mindennapok nélkülözhetetlen ásványa

Szabályos, áttetsző kősókocka a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet gyűjteményéből. Lelőhely: Marosújvár
Fotó: Lantos Zoltán

A kőeszközök pattintásához szükséges tűzkő után valószínűleg a kősó volt a második ásványi nyersanyag, amellyel már az őskorban kereskedtek. Később a karavánok földrészeken átívelő, ősi útjaikon szállították selyemmel, elefántcsonttal, fűszerekkel együtt. Az ókorban, de még a középkorban is elterjedt fizetőeszköz volt, sőt egyes ázsiai és afrikai népeknél a mai napig megőrizte ezt a funkcióját. Gyakran volt királyi monopólium még az újkorban is, mivel bányászata-kereskedelme hatalmas hasznot hajtott. Az ételízesítéshez és tartósításhoz használt konyhasóhoz évezredeken át elsősorban a kibányászott kősó tisztításával jutottak, míg napjainkban a jelentős részét már a tengervíz bepárlásával nyerik.

A tordai sóbánya metszete Johann Ehrenreich Fichtel (nagyszebeni kincstárnoki tanácsos, mineralógus, kohász) Adalékok Erdély ásványtani történetéhez című, 1780-ban kiadott munkájából
Illusztráció: A Magyar Földtani és Geofizikai Intézet könyvtárának gyűjteményéből

Kősótelepek a világ számos táján találhatók: Kínától Córdobáig, Ausztráliától Virginiáig. Vastagságuk akár a 600 métert is elérheti. Néhol a felszínre is kibukkannak (például Erdélyben, vagy Spanyolországban), ahol évezredeken át meg is maradhatnak, mivel a szennyezett, például agyagos kősót nehezen oldja a víz. Számos földtörténeti korban, gyakorlatilag a szilurtól (kb. 444–416 millió éve) napjainkig keletkeztek telepek az egykori tengerek, tengerrészek bepárlódásával. A Kárpát-medencében nagy sótelepek három területen találhatók, ahol az elmúlt évezredek folyamán bányásztak is: az erdélyi sóbányák (Erdélyi-medence: Désakna, Parajd, Vízakna, Marosújvár, Torda, stb.), a máramarosi sóbányák (Máramarossziget vidéke: Aknaszlatina, Aknasugatag, Rónaszék) és az északi sóbányák (Eperjestől keletre: Sóvár, Sóbánya, Sókút). E területekről származó, szép példányokkal találkozhatunk a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet gyűjteményében is.

Erdély központi részét, az Erdélyi-medencét harmadidőszaki üledékek töltik ki. Ebben találhatók az 500 méteres vastagságot is meghaladó, kősótelepeket tartalmazó rétegek. Mivel a kősó plasztikus, emiatt a lerakódott kősórétegek a szerkezeti mozgások során lassan kinyomódtak a medence szélei felé. A kősóösszlet a vetők mentén felfelé nyomult és a fedő kőzeteket áttörve sótömzsöket alkot. A jellegzetes diapírok és sódómok a medence szélén a felszínen, vagy alig 2–300 méteres mélységben találhatók – a területen 50-nél is több külszíni előfordulás ismert. A máramarosi sóbányák és folytatásukban az északi sóbányák az Erdélyi-medence kifejlődésével azonos rétegtani szintben, azonos szerkezeti megjelenésben, sótömzsök formájában fordulnak elő.

A kősó kitermelése a Kárpát-medencében a rézbányászattal egy időben indulhatott, Kr.e. 5000 körül, a felszínre kifutó telepek fejtésével. Később a rómaiak is termelték: kizárólag külfejtéssel, a völgytalpakon fejtették a sót. A 6–8 méter széles, négyzetes kamrákkal akár 35 méter mélyre is lehatoltak úgy, hogy a kamrák oldalfalát alkotó só érintetlen maradt. A kamrák szélességének két-háromszoros távolságában nyitották az újabb művelést. A későbbi századokban ezeket a kamrákat feltöltötte a víz. Ezek a szabályos, egyenes vonalban sorakozó négyzetes tavak évszázadokon át megőrizték a római bányászat emlékét.

Régi sóbánya gorca Kolozson.
Fotó: Dr. Papp Károly 1906-os felvétele a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet Tudománytörténeti gyűjteményéből

A gazdaságosabb fejtési mód, a harangalakú fejtés már a VI. században megjelenhetett és egészen a XVIII. század végéig jellemző volt a Kárpát-medencében, ahol innentől kezdve a só kitermelése kizárólag mélyművelésű bányákban folyt. A bányák telepítése két, egymástól 6–8 méterre lévő akna mélyítésével kezdődött, amelyekből az egyik a szállítást, a másik a közlekedést szolgálta. Amikor elérték a sótest szilárd részét, négyzetes keresztmetszetű aknaácsolatot készítettek. További 10 méternyi mélyítés után kör, vagy elliptikus szelvényben harang alakúvá szélesítették a fejtést, 50–80 méter átmérőig. A fejtési mélység a 100–150 métert is elérhette. A sót kasokban, hálókban kenderkötéllel emelték föl, az emberek pedig kötélhágcsókon közlekedtek a bányákban.

Az Árpád-korban a sótermelés zömét a királyi sóbányák szolgáltatták, ezek Désaknán, Tordaaknán, Székaknán és Kolozsaknán voltak. Ezeken a helyeken voltak azonban az egyházaknak is sóbányáik és előfordultak magántulajdonúak is. A sókereskedelem és sószállítás királyi felügyelet alatt állott. A királyi só egy részét szállítási vállalkozók és egyházak szállították az aknáktól a sóelosztó központokig, ahol az már újra a királyi sótisztek kezében volt a helyi kereskedelemben. A középkorban a Magyar Királyság bevételeinek jelentős hányada a sóbányákból származott.

Az erdélyi sóbányászatban fordulatot hoztak a XVIII. század végén megnyitott marosújvári telepek. Ezeket a Maros medréhez közel elhelyezkedő telepeket ugyan már a rómaiak is bányászták, ám a honfoglalás óta nem művelték őket, mivel a gyakori vízbetöréseket nem tudták elhárítani. Ekkor körgátakat építettek az aknák köré, később egy körtáróval vették körül a kamrákat, melyekből vízgyűjtő aknákba vezették a vizet, onnan pedig kiemelték. A XIX. században már Marosújvár volt a legjelentősebb hazai sóbánya, az ország termelésének harmada innen került ki.

Marosújvári sóbánya
Fotó: A Magyar Földtani és Geofizikai Intézet Tudománytörténeti gyűjteményéből

Marosújvári sóbánya, „Táncterem” 1930-ban.
Fotó: Fortepan

A sóbányászat állami monopólium maradt a kiegyezés után is. A bányák termelése fokozatosan növekedett. Marosújváron vezették be az új fejtési módot: a fejtési veszteség csökkentésére a felül harang alakú kamrák helyett hosszú, trapéz alakú vágattal kezdett aknákat alakítottak ki. A bányákba beszivárgó víz ellen a XX. század elejétől a vízáteresztő és át nem eresztő rétegek határán vízgyűjtő vágatokat hajtottak.

De mi is ez az ásvány, amelynek komoly stratégiai szerepe volt évszázadokon át és finomítva a világ minden konyhájában megtalálható mind a mai napig? A kősó vegyi összetétele nátrium-klorid, de kis mennyiségben más elemeket is tartalmaz. A tengervíz összes sótartalmának körülbelül 78 százaléka nátrium-klorid, 10 százaléka magnézium-klorid, 6 százaléka keserűsó, 4 sázaléka gipsz. Ezek a tenger bepárlódásakor, a túltelített tengervízből egymás után kristályosodnak ki, ennek megfelelően találhatók meg a telepekben is: legelőször a legnehezebben oldható gipsz és anhidrit csapódik ki, ezek találhatók legalul. Felettük az általában a telep döntő részét alkotó kősó halmozódik fel, majd a fedő rétegekben a legkönnyebben oldódó magnézium- és káliumsók jelennek meg.

Gáz- és folyadékzárványokat tartalmazó libellás kősó a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet gyűjteményéből. Lelőhely: Rónaszék
Fotó: Lantos Zoltán

A kősó, ha elegendő hely áll a rendelkezésére, akkor nagyméretű, szabályos, kocka alakú kristályok formájában jelenik meg. Gyakoriak az átlátszó, víztiszta példányok, de élénk színekben is pompázhatnak. Ha például vas volt az oldatban, amiből kicsapódott, akkor a rozsdabarnától a vörösbarnáig változhat a színe. Élénk azúrkék kristályok is ismertek, melyet a kősó kiválása idején jelen lévő szabad nátrium-ionok okoznak. Ilyen meglepő színű só nagy tömegben a Németország keleti részén található Magdeburg–Stassfurt vidéki kősó-előfordulásokból ismert.

Szabad nátrium-ionokat tartalmazó indigókék kősó a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet gyűjteményéből. Lelőhely: Menzengraben Rhön.
Fotó: Lantos Zoltán

A kősókristályok gyakran tartalmaznak gáz- és folyadékzárványokat. Ezek a folyadékzárványok telítettek, azaz nem oldják tovább az őket bezáró sókristály falát és akár évmilliókon át változatlanul megmaradhatnak. Ezen zárványok vizsgálatával a kristály keletkezésekor fennálló környezeti viszonyokra tudnak következtetni a kutatók.