A táj, amit nem elég egyszer látni

Sásliliom (Hemerocallis lilio-asphodelus)

A kettő azért mégsem ugyanaz. Úgy gondolom, a Hortobágy pusztáin tíz körömmel kell megkapaszkodni, az Őrségben pedig azért lehet beszélni a természettel.

Megnő szépen a bab, a krumpli sem panaszkodott még a sok eső miatt. A répákat meg egyenesen mutogatni lehetne, minden kertben másfajta nő, kezdve a nagy marharépától a gömbölyű, reszelhető főzelékrépáig. Ez utóbbiról úgy gondolom, hogy mégsem kell azért minden helyi ételt kipróbálni.

Sehol sincsenek ilyen szép kaszálók, ennyiféle virággal, mint a Hortobágyon, legfeljebb az erdélyi Bihar-hegységben. A tejelő tehenek mindenesetre nagyon meg lehetnek elégedve, főleg ha tudnák mi az az extenzív húsmarhatartás, miközben legelik a veresnadrág csenkeszt.

És a gombák a gombák! A Miskolci Gombász Egyesület tagjai jajgatva és teljesen felzaklatva távoztak őrségi kirándulásukról, látván az itteni erdők tinórú és rókagomba tömegeit. Mindezen megfigyeléseim teljesen összevágnak azzal a már nem is tudom hol olvasott néprajzos könyvvel, ami az őrségi ember téli táplálkozásának felderítését tűzte ki célul. Nem meglepő a fentiek alapján, hogy a konyhai ellátmány leginkább tejfölös-gombás krumplilevesből, bablevesből és a szilvalekvárral megkent krumplilángos monoton permutációjából állt, beszúrva itt-ott az univerzális takarmányrépát.

Gyökerező avarvirág (Goodyera repens)

Következő emlékeim a beszélgetések. Igazából nem vagyok egy túlzottan barátkozós típus, de itt úgy éreztem, hogy kérdéseimre mindig egyenes, szívélyes választ kapok bárkitől, ezért aztán soha nem is esett nehezemre beszélgetésbe elegyedni mondjuk a gombaszárítás rejtelmeiről, avagy hogy tényleg megeszi-e a tehén ezeket a negyedelt óriás tököket – megeszi. Teljesen dilettáns megfigyelés, de mintha errefelé az öregek sokkal egészségesebbnek tűnnének, mint máshol. Többször néztem érdeklődve, ahogy öreg nénék ormótlan vasbicajukkal legalább negyvennel zúgnak le a szerek tetejéről, hogy a lendület felvigye őket a következő domb tetejéig. Egyikükkel pedig, akit hetven és nyolcvan év közé saccoltam, Kondorfa mellett találkoztam, amint egy nem is olyan kis fa kivágásában serénykedett a lemenő nap fényénél, ezüstösen lobogó hajfürtökkel. Rögtön eszembe jutottak a népmesék idevágó fejezetei, úgyhogy habozás nélkül elkértem a baltát, nehogy békává változtasson segítség elmulasztása miatt.

Kígyógyökerű keserűfű (Persicaria bistorta)

Nem az Őrség tehet róla, de azt is el kell mesélni, hogy a kilencvenes évekig rossz szándékú ember nemigen tehette be ide a lábát. Igazoltattak a vonaton, igazoltattak a buszon és igazoltattak csak úgy, séta közben. Egyszer belém bújt a kisördög és a mezőn keresztülvágva kikerültem a távcsövező határőrt azért is. Mire beértem Őriszentpéterre három terepjáró fogott körül, és a tíz határőr fél óra elteltével is azzal a kétellyel a szívében távozott, hogy mégiscsak szökött bűnözőt hagytak futni. Ma már szerencsére ez csak a múlt egy darabja, mint a Határzár Múzeum Felsőcsatárnál, egy kicsit feljebb.

De a tájat akkor is és most is nagyon lehet szeretni, mert szépek és körpanorámások, de nem úgy, mint a Bükk vagy a Mátra, hanem mint egy nagy fűben szétterített virágmintás cigányszoknya. Sokáig azt sem tudtam, hogy az a bosszantó vizesárok, amibe állandóan beleütközök, személyesen az itt eredő Zala-folyó, de hát a Duna is egy forráscsapon kifolyva kezdi karrierjét a Fekete-erdőben.

Növényvilágának legnagyobb erénye, hogy a máshol szálanként előforduló fajok itt nagy tömegben örvendeztetnek meg minket, mint például a sásliliom, vagy a kígyógyökerű keserűfű, amelyek egyes lápréteket rózsaszínbe öltözetnek, a nőszirom szibériai tintakékjével és a sárga boglárkákkal. És hát vannak persze körtikék is máshol, de itt egyetlen fenyves kínálatát három középhegységből kell összeguberálni. Egyvirágú körtike Bükk, zöldvirágú körtike Mátra, gyöngyvirágos, ernyős és kereklevelű körtikék-Zemplén, Zsidó rét és Repka-völgy. A Zemplén egyébként is mintha az Őrség botanikai tükörképe lenne. Savanyú talajaikkal és bőséges csapadékellátottságukkal olyan fajoknak adnak otthont, amelyek csak erre a két vidékre jellemzőek Magyarországon. A felsoroltakon kívül legszebb példa erre a bordapáfrány, a hegyi páfrány kettős előfordulása.

Bordapáfrány (Blechnum spicant)

Hegyipáfrány (Oreopteris limbosperma)

És ami nincs máshol: egyedül Szőcén fordul elő tőzegkákás-tőzegmohás forrásláphoz kapcsolható társulás, amelyből sajnálatos módon a tőzegkáka eltűnt, Szőce nagyon helyesen még a címerébe is betette a tőzegmohát, ami a lokálpatriotizmus egy érdekes formája, és minden elismerést megérdemel. És ami vagy van, vagy nincs: az avarvirág, ez a kúszó, örökzöld levelű apró orchideafaj, amelynek elég bizonytalan előfordulásai vannak ritkás nedves fenyvesek széléről.

Nem tudok mást mondani, az Őrséget egyszer látni kell. Meg kétszer és majd háromszor is. És vigyázzanak a tökös-répás rétessel, meg a kertekben lévő feneketlen tószerű kutakkal, amelyek mágnesként vonzzák az embert.

Írta és fényképezte: Molnár Péter – ifj. Vasuta Gábor