Nyáridéző tőzegláp

Kukacos-tó Nyírád határában

Ilyenkor az ember tehát lehúzza a vonat folyosójának egy ablakát, nagy harcot vívva az elmúlt húsz év odakövült ragacsos koszával, ami azt megakadályozni igyekszik és nézi a holdfényben pihenő szalmabálákat, orrát pedig időnként meg-megcsapja valami hűvös mocsárszag, mentolos és keserű növények illata. A vonatot folyamatosan kíséri a tücskökciripelés: vagy egy tücsök rohan a vonat mellett, vagy meg van szervezve pontosan a ciripelési pontok átadása.

Egyébként pedig hová is mehet az ember ilyenkor nyár végén, harminc éve? Általában pótvizsgázni, vagy kalandozni, beszerezni egy-két új élményt távoli dunántúli városokban, ami sokszor egy zavaros hajnali magyarázkodásba torkollott, szerepelt benne a közelgő ősz zsongó húrja, néhány feuillemortglissaientdans Paris, a rendőrjárőr viszont konzekvensen a három felrúgott utcai szemeteskuka felől érdeklődött. Amúgy pedig emlékeim szerint valami isten háta mögötti Őrségi tőzegmoha tavat indultam megnézni idegölő tömegközlekedéssel, mert a fiatal erők a botanika csábító szoknyalebbenéséből elsősorban a formás lápokat és szexi sziklagyepeket látják meg először.

Tőzegmoha fajok

Vessünk egy pillantást a tőzegmohalápok konzekvens vegetációjára. Tulajdonképpen ugyanazt találni nagyjából az erdélyi Szent Anna-tónál, mint a Rhön melletti Schwarze Moorban. Az Erdély természeti kincsei c.könyv hangsúlyozza is, hogy a tőzegrozmaring kis csokrai mögött háttér dekorációt alkotó fekete áfonya, ottani becsületes neve a kukojsza, mintha használna még ezen kívül vagy hármat házasságszédelgés céljából. Ugyancsak apró és inkább egészségtudatos emberek számára értékelhető apró ehető bogyókkal rendelkezik a hamvas és tőzegáfonya is, mely előbbiből Finnországban a lapp kisebbség szerzett a leszedésére koncessziót, és amely folyamat végén előáll egy drága és ragacsos likőr főleg a repterek szuvenír boltjaiban kaphatóan, mert mint tapasztaltam, a finnek, mint a keleten élő északi népek vodkát isznak, lehetőleg még a szaunában is. Amúgy ez a tőzegrozmaring egyébként valamikor nálunk is volt a Vindornya-lápon, Zalában. A fürtös lizinka Egerbaktán, a fehér tőzegkáka Szőcén halt ki, úgyhogy tőzeglápokból kezdünk rosszul állni, tekintettel arra is, hogy a meleg nyarakban a tőzegmohalápon erőt vesz mindenféle sás, nyírfa, nád és még szeder is, ami aztán tényleg nem egyenrangú küzdelem. A tőzeglápoknak az állandó faunája csekélynek mondható, de szitakötő lárvák közül néhány szereti ezt a sötétbarna, hideg vizet, mint például a lápi szitakötőé, valamint van bennük valami holyvaféleség is, ami hát finoman fogalmazzunk, leginkább törpe fülbemászó külsejével nem a bogarak szépe.

Tőzegláp Fehéroroszországban

No és meg kell még említeni azt az elképesztő élményt, ami a tőzegmoha lápokon való közlekedést jelent. Gyakorlatilag az ember valami nagy gumimatrac-szerűségen ringatózik és agyában folyamatosan az motoszkál, hogy milyen a tőzegmoha terhelhetősége, és ha beesik alá, akkor ugyan ki fogja onnan kiszedni, vagy úgy jár-e mint a svájci cölöpfalvak múmiái, akik jól konzervált állapotban érték meg a második ezredfordulójukat, bár ez gondolom nem vigasztalta őket. A lápon azért sem kell még császkálni, mert az összetaposott tőzegmoha elhal, így az lenne jó, ha az okszerű látogatás pallókon zajlana le, mint történik ez Németországban és Szlovákiában a Tátra nyugati oldalában.

No, mára elég is volt ennyi a lápnézegetésből, búcsúzom az elhalt vízi és mocsári növények összekuszált, kissé megszenesedett tömegétől.

Írta: Molnár Péter
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor