Bálnalesen Dél-Afrikában

Ez a sziláscet szerte előfordul az óceánok déli vizeiben a 30. és 50. szélességi körök között, de kevés olyan kiváló bálnamegfigyelő helyszín van bolygónkon, mint a dél-afrikai Hermanus. A várost még a WWF is beválasztotta a legjobb 12 ilyen jellegű úti cél közé. Hermanus a Walker-öböl partján fekszik, ahol júniustól novemberig maradnak a bálnák. Itt párosodnak és itt is hozzák világra borjaikat a következő évben.

Az öböl partján fekvő parányi kisvárosba télen érkeztem Fokvárosból, és közel 250 kilométert buszoztam aznap oda-vissza csak azért, hogy lássam ezeket az óriásokat. Természetesen nem én voltam az egyetlen kíváncsiskodó: a partszakaszt ilyenkor ellepik a turisták, és naphosszat a vizet kémlelik csak arra várva, mikor bukkan fel egy-egy kikandikáló mell- vagy farokuszony. Amikor először jártam itt, 10 évvel ezelőtt, elég volt lekuporodnom a parti sziklák szélére, és csak ámultam azon, hogy tőlem mintegy 30-40 méterre a sekély vízben pihennek a bálnák borjaikkal. Lélegzetelállító látvány volt! Most azonban nem volt ilyen szerencsém.

A kikötőben hajóra kellett szállnom, hogy az emberek fürkésző tekintete elől a szomszédos öbölben bujkáló ceteket megcsodálhassam. Az állatok jelenléte azonban megérte a hosszú utazást. Ezeket az óriásokat látszólag nem zavarták sem a hajó által keltett hullámok, sem a zaj. Sőt, néha az az érzésem támadt, mintha ők is kíváncsiak lettek volna ránk, és kicsit közelebb merészkedtek a hajóhoz. A dél-afrikai jogszabályok szerint egyetlen hajó sem mehet 300 méternél közelebb engedély nélkül a bálnákhoz, 50 méterre pedig még annak birtokában sem szabad a ceteket megközelíteni. Ez persze még nem biztosíték arra, hogy az érdeklődő tengeri emlősök sem fognak közelebb húzódni a hajóhoz. Mindenesetre ki kell kapcsolni a hajómotort, hogy az általa keltett zaj ne zavarja meg az állatokat, és csak nagyon lassú tempóban szabad feléjük araszolni. Így tett a mi kapitányunk is, bár a vízben elterülő hatalmas bálnatömeget nem tudtam egyben megfigyelni, egy órán át mégis tanulmányozhattam az itt-ott felbukkanó hátakat, a felém „integető” uszonyokat és a kikandikáló orrokat. Elég közel voltak hozzám ahhoz, hogy szabad szemmel is lássam a déli simabálnák különös ismertetőjegyét, az egész testüket beborító világos színű bőrkinövéseket, amiken gyakran élősködők telepednek meg. De nemcsak ez különbözteti meg őket a többi cettől. Amikor már csak egy kőhajításnyira értünk hozzájuk a hajóval, akkor tűnt fel igazán, hogy ennek a fajnak nincs is hátuszonya. Azt is észrevettem, hogy a levegőt „V” alakban fújják ki, nem pedig „szökőkútszerűen”, mivel két orrnyílásuk van. Ez segíti őket a parazitáktól való megszabadulásban is. A déli simabálnák lélegzetvétele 1-2 másodpercig tart. Ez idő alatt mintegy 5000 liter mennyiségű friss levegővel töltik meg hatalmas tüdejüket, ami akár egy fél órás hosszúságú merüléshez is elegendő számukra.

A déli simabálna hosszú életet él, akár a 90 éves kort is megéri. Kis családokba tömörül, ahol matriarchális rend áll fenn. Ugyan nem ő a legnagyobb a tengerek termetes lakói között, de 15-18 méteres hosszával így is tiszteletet parancsoló lény. A nőstények némileg nagyobbak a hímeknél. Az Antarktisz körüli vizekben töltik a nyarat, és innen vándorolnak északra, hogy párosodjanak. A cetek 8-9 éves korukban válnak ivaréretté. A hímek ilyenkor szinte igazi „hajtóvadászatot” indítanak a kiszemelt nőstényért, aki csak 3 évente párosodik. Egyszerre többen is udvarolnak ugyanannak az egyednek. A nőstény ilyenkor a hátára fordulva úszik a víz felszínén, a hímek pedig megpróbálják a víz alá nyomni, hogy minél előbb sor kerülhessen a párzásra. Ha a „nász” sikeres és a nőstény megtermékenyül, kezdetét veszi a közel egyéves vemhességi időszak. Borját ugyanabban az öbölben hozza világra a következő tél során, ahol megfogant. A „kicsik” farkuknál fogva bújnak elő anyjukból, és születésükkor majdnem 1000 kilogrammot nyomnak, valamint közel 5-6 méter hosszúak. Az anya azonnal a felszínre segíti borját, és hatalmas testével fent is tartja, hogy levegőhöz jusson az újszülött. A kis bálnák fél órával világrajövetelük után már önállóan tudnak úszni. Naponta 600 liter anyatejet fogyasztanak és 3 centimétert növekednek, 10 éves korukig pedig megháromszorozzák méretüket. Életük első heteiben anyjuk különös hevességgel védelmezi őket. A táplálékban gazdag Walker-öböl kitűnő helyet biztosít gyarapodásukhoz, így decemberben már felerősödve képesek megtenni életük első hosszú, mintegy 2000 kilométeres utazását az Antarktisz felé. A borjak születésük után még egy évig anyjukkal maradnak, mivel ez idő alatt is leginkább anyatejen élnek.

A déli simabálna legfőbb tápláléka a krill és az állati eredetű planktonok, amikért akár 350 méteres mélységig is lehatol, bár leginkább a víz felszínén úszva táplálkozik. Sziláscetek lévén nagy mennyiségű vizet képesek hatalmas szájukban elnyelni, amit aztán a szilákon (felső állkapocsból lógó szarulemezek) keresztül kipréselnek, így a táplálék fennakad rajtuk, mint egy szitán. A szilák rendkívül rugalmasak, keratinból épülnek fel, akárcsak az emberi haj, és a 3 méteres hosszúságot is elérhetik. Egy nap alatt közel 400 kilogrammnyi élelmet is elnyel egy hatalmas bálnagyomor.

A déli simabálna kommunikációjában a többi cetféléhez hasonlóan nagy szerepe van az éneknek. Olyan különböző jellegű hangok kombinációját használják, mint a kattogás, a fütyülés és a morgás. Bár ezek az összefűzött dallamok nem olyan bonyolultak, mint más fajoknál, a kutatók egyelőre nem tudják maradéktalanul megfejteni jelentéstartalmukat. A cetek éneke a víz alatt és a felszínen is hosszú mérföldekre elhallatszik, és a tudósok úgy vélik, hogy ez az egyik legfőbb navigációs eszközük a vándorlás során. Amikor a hajóról figyeltem őket a Walker-öbölben, sajnos nem hallottam éneküket, de nem ez az egyetlen módja annak, hogy egymással társalogjanak. Egy szonárhoz hasonlóan a farkukat is használják a tájékozódáshoz: a vízfelszínre csapnak vele, ami hullámokat és hangokat generál a vízben.

A déli simabálnának nincs természetes ellensége, bár borjait a kardszárnyú delfinek és a nagyobb cápák megtámadhatják. Igazi veszélyt csak az ember jelent számukra. A faj angol elnevezésében szerepel a „jó, helyes” szó is (Southern Right Whale). Nevét onnan kapta, hogy a bálnavadászok kifejezetten szerették e faj egyedeit elejteni annak lassú mozgása miatt. Mivel nem tartózkodik hosszú időn át a víz alatt, könnyű becserkészni, ráadásul halála után sem merül el a vízben. Bálnazsírja és szilái miatt értékes zsákmány. Habár kereskedelmi vadászatukat betiltották, az ember még ma is aktív, ha haszna származik abból, hogy lemészárolja az óceán óriásait.

Bár a faj fennmaradása egyelőre még nem fenyegetett, kérdés meddig marad ez így. Mindenesetre szerencsések vagyunk, hogy még megcsodálhatjuk őket. Ha pedig sikerül egyik-másik példányt elcsípnünk, miközben közel 50 tonnás súlyával a vízbe csapódik, az felejthetetlen élmény. Egyszer már nekem is megadatott! Remélem, fogok még az óceánban ficánkoló cetet látni!

Írta és fényképezte: Máté Viola