Első találkozásom egy ezüsthátúval

2010-es ruandai utazásom abszolút fénypontja volt a találkozás ezekkel a nagyszerű állatokkal.

A világon már csak körülbelül 880 hegyi gorilla él szabadon, mind Ruanda, Uganda és a Kongói demokratikus Köztársaság találkozásánál a Virunga és a Bwindi nemzeti parkokban – tudtam meg a helyi idegenvezetőnktől. Ezek az országok nem tartoznak a legnépszerűbb turistaparadicsomok közé, ennek ellenére évente több ezren jönnek el erre a vidékre, elsősorban a hegyi gorillák miatt. Jönnének még többen is, de ennek a kritikusan veszélyeztetett fajnak a látogatását több szinten is korlátozzák.

A nemzeti parkok információs anyagait átböngészve kiderült, hogy egy-egy családot csak 8 fő látogathat meg egy nap és maximum egy órára, hogy a stressz-szintjüket ne emeljék meg túlságosan, az ugyanis az immunrendszerük gyengüléséhez vezethet. A látogatható családok száma alapján Ruandában 56, Ugandában 96 engedélyt adnak ki naponta. Ruandában a turistáknak viszonylag könnyebb a dolguk, itt átlag egyórás sétával megtalálhatóak a családok. Ugandában minimum 2-3 óra kemény hegymászásra van szükség, jóval sűrűbb növényzetben, ahonnan nehezebb észrevenni az állatokat.

Az árak meglehetősen borsosak: a látogatás Ruandában 2017-es árak szerint 750, Ugandában pedig 600 dollár (áprilisban, májusban és novemberben 450 dollár). Ennek ellenére az engedélyeket hónapokkal előre lefoglalják, így nem érdemes csak úgy betoppanni a nemzeti parkba. Az is a szűk kínálatot erősíti, hogy néhányan eleve több engedélyt kérnek, ha már rászánják magukat az utazásra. A mi csoportunkban is volt egy amerikai házaspár, akik évek óta álmodoztak arról, hogy közel kerüljenek a gorillákhoz, és nem bízták a véletlenre magukat: öt egymást követő napra vásároltak két-két engedélyt maguknak, és azt is kikönyörögték, hogy öt különböző családot tudjanak felkeresni.

A felfedező túra az esőerdőben már önmagában izgalmas, hiszen ösvények nincsenek, így szúrós gallyak között kell utat vágni. A jó hír az, hogy az engedély birtokában szinte garantált a velük való találkozás, hiszen a nemzeti parkok rádiós adóvevővel felszerelt munkatársai folyamatosan figyelemmel kísérik az állatok mozgását.

Hajnali 5:15-kor szólalt meg a vekker. Máskor bosszúsan magamra húztam volna a takarót és engedélyeztem volna pár perc szundit. De most nem! Energikusan kipattantam az ágyból a vendégház egyszerű kis szobájában, és alig vártam, hogy induljunk.

A túra előtt egy alapos eligazításon kellett részt vennünk. Csak úgy röpködtek az intelmek. Ne menjünk túl közel, ne tüsszentsünk rájuk, ügyes-bajos dolgainkat ne végezzük az erdőben – a gorillák ugyanis nagyon könnyen elkapják az emberi betegségeket. Kerüljük a hosszan tartó szemkontaktust és a vaku használatát. Ha közelít egy gorilla, lassan, óvatosan hátráljunk. A szabályok főleg a gorillákat védték, a vadőrök szerint nekünk kevésbé volt félnivalónk. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a gorillák igencsak békés jószágok, így ha nem provokáljuk őket, nem támadnak.

A fejtágítás után a látogatókat fittségük alapján osztották fel nyolcfős csoportokra. A legerősebbnek vélt turisták indultak a legmesszebb levő családokhoz, én egy közepes nehézségű túra tagja lettem. Végre nekivágtunk a sűrű erdőnek, ahol a vezetőnk egy bozótvágóval nyeste előttünk az utat.

Még ma is beleborzongok, amikor eszembe jut a pillanat, amikor szemtől szembe találtam magam az első ezüsthátúval. Hiába szólt a kiselőadás a hét méteres távolságról, ha egyszer a gorillák nem vettek részt ezen. Egyszer csak ott bukkant fel egy a közvetlen közelünkben, kíváncsian méregetve kis csapatunkat a bokrok közül. Ráadásul épp ő volt a családfő, Lucky. Ugyancsak pillanatokon belül megdőlt a szabály, hogy ne nézzünk a szemébe, mert azt kihívásnak fogja értékelni. Mégis ki tudná elfordítani a szemét, ha rátekint egy ezüsthátú gorilla?

Tudtam, hogy találkozunk majd, mégis földbe gyökerezett a lábam. Leírhatatlan a látvány, ahogy a sűrű őserdőn áthatoló fény megcsillan egy ezüsthátú hatalmas tömegén. Csakhamar megpillantottuk az egyik anyukát is kétnapos (másfél kilogrammos) bébijével, aztán sorra bújtak elő a kölykök. Mintha tudták volna, milyen ellenállhatatlanok, bújócskát játszottak velünk és előzékenyen pózoltak a kameráknak.

Eleredt az eső, térdig sáros voltam, és kezemet véresre szurkálták a tövisek, de semmi nem számított – ott álltam megbabonázva. Érdekes, hogy félelmet egyáltalán nem éreztem, csak ujjongó örömöt és meghatottságot. Mindig megdöbent az élmény, amikor egy vadállatot nem állatkertben, hanem a természetes közegében látok. De egészen különleges az, amikor egy gorilla szemébe néz az ember, hiszen olyan, mintha tükörbe tekintetnénk: a DNS állományunk 98 százaléka megegyezik.

A gorillák közben nem zavartatták magukat, folyamatosan ettek. Látván csodálkozásunkat, a vadőr elmesélte, hogy naponta 30 kilogramm bambuszt rágcsálnak el, és igyekeznek lédús növényekből kinyerni a folyadékszükségletüket. Arckifejezésekkel, gesztusokkal és kéttucatnyi hangjelzéssel kommunikálnak, mi is kaptunk szép kis ízelítőt a brummogásokból és sipítozásokból. Az egyedeket az orruk mintázata alapján tudják megkülönböztetni a parkőrök, mivel ez a legjellegzetesebb egyedi vonásuk. Minden gorilla nevet is kap, évente egyszer pedig hatalmas keresztelőt tartanak, ez a Kwita Izina, azaz a névadó ceremónia.

A természetvédelem kiemelkedő jelentőségű az országban. Nemcsak a gorillák felkereséséhez, de a vulkánokat és barlangokat felfedező komolyabb túrákhoz is engedélyre van szükség. A bevétel jelentős részét az orvvadászok elleni küzdelemre fordítják. Sajnos számos országban, mint például Kínában még mindig státuszszimbólum a gorillamancsból készült hamutartó, és a parkőrök csapdák tucatjait számolják fel minden hónapban.

Túl hamar elrepült az egy óra. A vezetőnk alig tudott elrángatni minket a mezőről, ahol körénk gyűlt az egész család. De indulni kellett, az ő érdekükben is, hogy ismét vadon élő gorillák lehessenek, szelfibotos, ujjongó turisták nélkül. Magamban elrebegtem egy köszönömöt, és eufórikus társaimmal együtt újfent nekivágtam a sáros, csúszós ösvénynek.

Bár már korábbi afrikai utazásaimon is nagyon élveztem a szabadban látott oroszlánok, zebrák és elefántok látványát, a gorillákkal való szinte katartikus találkozás egyfajta fordulópont volt. Azóta tudatosan keresem azokat a lehetőségeket, amikor az általában csak állatkertben fellelhető szomorú példányok helyett szabadban élő, boldog állatokat látok. Ez volt a fő vezérvonala például egy későbbi alaszkai utamnak, ahol jó pár órát töltöttem medvék társaságában egy nemzeti parkban vagykifejezetten a lemurok miatt utaztam Madagaszkárra. Csodálatos érzés, amikor nem miattunk vannak ketrecbe zárva, hanem vendégként látogathatjuk meg őket természetes lakóhelyükön.

Írta és fényépezte: Kisgyörgy Éva – www.travellina.hu