A természetfotózás története

Sokunk számára eleinte puszta hóbort a természet fotózása, majd néhányunk számára tartós hobbivá nemesül a kezdeti „kattintgatás”. Kevesek, kivételes tehetségüknek, tudásuknak köszönhetően óriási hírnévre tesznek szert a természet szépségének megörökítésével. Ilyen emberekből nincs hiány a naturArt Magyar Természetfotósok Szövetségében. Néhányukkal, Fáth Péter elnökkel, Dr. Kalotás Zsolt elnökségi taggal, a 2001-es Év Természetfotósával; és Zsila Sándor természetfotóssal igyekeztünk felfedni a fotótörténet eme részének eddig ismeretlen dimenzióit.

2014-ben az Év Természetfotója díjat Selmeczi Dániel Körben című képe nyerte el. Egy malajziai teknős éppen pihenőhelyét keresi.

Mindannyian egyetértenek abban, hogy e műfaj követői arra törekednek, hogy kizárólag élőhelyükön, természetesen viselkedő, vadon élő állatokat, természet adta környezetükben előforduló növényeket örökítsenek meg; tájképeiken pedig lehetőleg ne legyenek az emberi beavatkozásnak olyan motívumai, mint például egy villanypózna.

A természetfotózás területei a teljesség igénye nélkül: mikrofotózás, makrofotózás, tájfotózás, természeti hangulatok fotózása, absztrakt természeti témák/formák, élőlények fotózása (rovarok, egyéb gerinctelen állatfajok, növények, madarak, emlősök fotózása, állati portrék), valamint az asztrofotózás, asztrotájképek (tájakat és az égi jelenségeket, csillagképeket ábrázoló felvételek) készítése. A jövő technikai fejlődése nyomán ezek a szakterületek várhatóan még tovább fognak bővülni.

Carleton Eugene Watkins fotója a Yosemite-völgyben

De hogyan is kezdődött? Tulajdonképpen unalomból: „Carleton Eugene Watkins (1829-1916) fényképészt az aranyláz vonzotta Kaliforniába. Éppen ezért San Franciscóban telepedett le, s 1854-ben ott nyitotta meg műtermét. Az aranyásók azonban valójában nem voltak gazdag emberek, és ebben a ’dicstelen pózban’ nem kívánták magukat megörökíttetni. Kevés kuncsaft volt, a bolt nem nagyon ment, így Watkinsnak jócskán maradt ideje bekalandozni a környéket, ellátogatni a közeli Sierra-Nevadába is” – olvasható Eifert János fotóművész, Képírás – Fotóakadémia című könyvében. Ki gondolta volna, hogy egy unatkozó fotográfus kedvteléséből születik meg a világ első tájfotója, vagyis mindaz, amit ma természetfotográfiának hívunk. Pedig így történt, mert „a Yosemite-völgy felkeltette érdeklődését és eljegyezte magát a tájfényképezéssel. 1868-ban a párizsi nemzetközi fényképkiállításon első díjjal jutalmazták a Yosemite-völgyet ábrázoló tájfelvételeit, amelyek komoly szerepet játszottak abban, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa – hosszas vita után – végre védett nemzeti parkká nyilvánítsa a vidéket” – jegyzi le kötetében a fotóművész.

Maradjunk még néhány gondolat erejéig a hőskornál. William Henry Jackson (1843-1942) 1871-ben, a későbbi Yellowstone Nemzeti Parkban, majd 1875-ben Colorado hegyeiben olyan nagyhatású tájképeket rögzített, amik kétségtelenné tették a korabeli törvényhozók – szenátorok és kongresszusi tagok – számára, hogy e páratlan szépségű természeti kincseket védelem alá helyezzék.

„De említhetném ebből a korszakból a magyar Rosti Pált (1830-1864) is, aki a magyar szabadságharc elbukása után száműzetése idején járta be Észak- és Közép-Amerika tájait, és 41 darab 30 x 40 centiméteres felvételt készített Kubában, Venezuelában és Mexikóban. 1859-ben tér vissza Európába és kalandos utazásának művészi dokumentumait négy sorozatban egybegyűjtve, díszkötésű Fényképi Gyűjteményében mutatja be a hazai közönségnek. 1861-ben az első példányt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta” – adja közre Eifert János.

A modernkori hazai természetfotózás néhány alapítója 1980 júniusában: balról jobbra: Bágyi Ferenc,Tarjáni Ferenc, ismeretlen, Szőcs Dénes, Berta Béla

Bágyi Ferenc lopakodik egy téli mezőn, kezében egy Pentacon Six TL egy 500mm-es optikával

Senki ne gondolja, hogy akkoriban is ugyanazt jelentette fotografálni, mint ma, ugyanis akkortájt még a (leendő) kép méretének megfelelő üveglapra készítették a felvételeket, ami Rosti Pál esetén 30 x 40 centis volt. Ezt kenték be fényérzékeny anyaggal, ezüstsókkal (ezüstjodid, ezüstklorid, ezüstbromid) és kollódiummal, ami kötőanyagként funkcionált. Mindezt leexponálták – hagyták, hogy a fény elvégezze dolgát, – majd azon nyomban ott a helyszínen, egy műteremben, laborban – vagy éppen sátorban – ki is kellett dolgozniuk a fényképet, mert ha a kollódium megszáradt a hordozó üvegen, akkor már nem lehetett előcsalogatni róla a fényrajzot. Innen kapta ezen képkészítési technika a nedves kollódiumos eljárás nevet, ami a 19. század második felében terjed el.

A Contessa Nettel gyár kifejezetten trópusi expedíciókra gyártott, teak-fából készült Decrullo Tropen gépe kiváló tulajdonságokkal rendelkezik. A legrövidebb záridő 1/2800 másodperc. Az objektívje pedig egy ultra fényerős 2,7/165mm Tessar. Ez a gép akkor is (és ma is) egy kisebb vagyont ér.

A mai fényképész-felszerelések sem könnyűek, hát még a régiek! A korabeli fényképészmesterek nem kis apparátust cipeltek magukkal: csak a fakamera és annak kötelező tartozékával, az állvánnyal együtt több tíz kilogrammot is kitett, ám akkor még nem beszéltünk a felszerelés többi részéről, a mobillaborról, amit ez az archaikus eljárás megkövetelt.

A kezdeti időszak emblematikus fényképészei voltak: Timothy H. O’ Sullivan (1840-1882), Edward Weston (1886-1958) és Ansel Adams (1902-1984) is.Mindösszesen négy év telt el Adams születése után, amikor 1906-ban újabb mérföldkőhöz érkezett a természetfotózás: ugyanis George Shiras III. (1859-1940) ekkor készítette el az első éjjeli természetfotókat. Ezeken a Michiganben készült fotókon egy nőstény fehérfarkú (virginiai) szarvas látható borjaival. Érdekesség, hogy Shiras a vakuhasználat terén is pionír volt, mert a Whitefish (mára Peter White Lake-re keresztelt) tóhoz érkező állatokra bízta a villanások időzítését. Hogyan? Úgy, hogy amikor alanyai ráléptek a földön kifeszített zsinórra, aktiválták a villanófényt, és így elkészült a felvétel, ám ismétlésre aligha volt lehetősége a fotográfusnak, mert a fény látványától megrettent jószágok rögvest eliszkoltak. Tudjuk meg a Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház blogjának idevágó cikkéből. Kimagasló eredménye elismeréséül, Shiras felvételeit annakidején a National Geographic is bemutatta.

„Hihetetlen áttörést jelentett Oscar Barnack 1914-es újítása, amikor a német székhelyű LEICA gyár fejlesztőmérnökeként megalkotta az ős-Leicát (UR-LEICA), mivel ebben a gépben vezették be elsőként a 35 mm széles filmet, ami később a legáltalánosabban használt formátum lett. Igaz, az I. világháború miatt csak 1925-ben került piacra a LEICA A típus, ami gyorsan nagy népszerűségre tett szert. Természetfotós szempontból is óriási jelentőségű az emulzió (film) feltalálása, mert így a kamera méretén túl a fotósfelszerelés tömege és mennyisége is jócskán lecsökkent, és ez nagyban megkönnyítette a terepen való munkát” – tért rá az analóg, vagyis filmes korszak bemutatására Zsila Sándor. Vele folytattuk tovább beszélgetésünket.

Ha már szóba került a felszerelés, tegyünk egy kis kitérőt ebbe az irányba is. Mit vitt magával az analóg korszakban egy természetfotós?
Legfőképpen tükörreflexes fényképezőgépét, amin manuális beállításokkal tudott dolgozni. Állványok tekintetében mindmáig a következőket kell figyelembe venni: lessátorba és makrózáshoz rövidlábú, de erős állvány szükségeltetik, míg tájfényképezéshez magasabb statív kell, ami szintén nem lehet gyenge. Hasonlóképpen van ez az objektívekkel is, mert a természetfotózás változatos távlatokat ölel át: közeli képekhez makrobjektívre (például: 50 mm-es gyújtótávolságú), tájfotózáshoz pedig a nagylátószögű lencséktől (20-35 mm-esek), az alap objektíven (50 mm) át egészen a nagytelékig (600 mm) minden objektív megfelelő. Ne felejtkezzünk el az olyan tartozékokról, mint a vaku, vagy a távkioldó, valamint ezek zsinórjairól; és a kiegészítőül szolgáló szűrőkről sem. Minden egyéni igényeinken múlik, ezért nem lehet teljes listát összeállítani.

2016-ban az Év Természetfotója Daróczi Csaba: Kék és narancssárga című képe lett.

Lehet(ett) szüksége még valamire egy természetfotósnak fotóapparátján kívül?
Fontos az elméleti felkészültség a fotózni kívánt fajokkal kapcsolatban: ismernie kell az adott állat- és/vagy növény biológiai sajátosságait. Például madárfotózásnál tisztában kell lenni a tollasok vonulási-, táplálkozási és fészkelési, de még párválasztási szokásaikkal is, hogy bolygatásuk nélkül készülhessen róluk a lehető legjobb, legtermészetesebb képek.

A leleményesség is hasznos, mert például egy kis ügyességgel – házilag – objektívfordító adaptert barkácsolhat, amivel aztán eredményesebben „vadászhat” közeli makró-témákra.

Az Év Természetfotója 2015-ben Máté Bence: Lépéselőny című képe.

Régebben is jellemző volt, hogy cserkelve, a „témapréda” után caflatva és lessátorból is készültek fényképfelvételek?
Persze. Madarakat például lessátorban fotózzák leginkább, míg erdei emlősöket, vaddisznót, őzet, szarvast pedig cserkelve. Lessátras fotózásnál arra kell ügyelni, hogy pirkadat előtt elfoglaljuk helyünket a sátorban, majd onnan csak sötétedés után jöjjünk ki, és ha kell, bontsuk el ideiglenes rejtekünket: így zavarjuk legkevésbé „modelljeinket”. Cserkelős vadfotózásnál pedig a nesztelen közlekedésen túlmenően arra is figyelnünk kell, hogy széliránnyal szemben haladjunk, mert úgy nem tudnak kiszimatolni bennünket a vadak. Mindkét esetben kritikus a csendes tevékenykedés: még azt is pontosan meg kell gondolni, mikor exponálunk, mert a fényképezőgép (zár)hangjára tétovázás nélkül kereket oldanak az állatok.

Volt, amiben még az előző érában is kompromisszumot kellett kötni. Gondolok itt arra, hogy legfeljebb 36 kockás filmtekercseket lehetett kapni, ami szintén alapos meggondolásra intette a fotográfust.
Így van. Akciófotózás esetén sem lehetett büntetlenül szórni a kockákat (expozíciókat), ugyanis az újabb és újabb tekercs film megvétele és laborál(tat)ás – kidolgoz(tat)ása – meglehetősen sokba került. Ráadásul az érzékenységet sem lehetett állítani minden egyes fénykép elkészítésekor úgy, ahogyan azt ma tesszük: ha 100-as ISO (korábban ASA) érzékenységű filmet fűzött be a fotós, ahhoz kellett igazodnia. Előrelátást igényelt az emulzió kiválasztása is.

Feltételezhetően ma már digitálisan íródik a természetfotózás történetének aktuális fejezete. Fáth Péterrel beszélgetünk a jelen kori vonatkozásokról.

Mióta van ez így?
Ezt nagyon nehéz megmondani, mert az átalakulás nem egyik napról a másikra történt. Én azt mondom, hogy 2001 volt a nagy mérföldkő, mert a két legnagyobb fényképezőgép-gyártó ebben az évben jelentette meg a már profi természetfotózásra is alkalmas gépeit. Ma már szinte nevetségesnek tűnnek az akkor „hihetetlen profi” adatok: A Nikon D1X szenzora 23,6 x 15,5 mm-es volt, 5,24 millió pixellel, az érzékenység ISO 125-800 volt, a Canon EOS-1D pedig 28,1 x 19,1 mm-es szenzorral, 4,15 millió pixeles felbontással és ISO 100-1600 közötti állítási lehetőséggel jelent meg. Az ezt követő 5-10 évben a digitális technológia gyakorlatilag teljesen kiszorította az analóg fényképezést a természetfotózásból.

Miben jelent többet, könnyebbséget e fényképkészítési formula az analóg eljáráshoz képest?
A digitális fényképezés használatával maga a képkészítés olcsóbbá vált. A filmes korszakban a filmet meg kellett venni, elő kellett hívni, ami költségekkel járt. További előny még, hogy a digitális képet – a mai legmodernebb kamerákkal – a felvétel pillanatában az internet segítségével meg lehet osztani az egész világgal. Ráadásul a legmodernebb kamerák szenzorának érzékenysége korábban elképzelhetetlen körülmények közötti fotózást tesz lehetővé. A filmes korszakban ISO 50-400 közötti filmeket használtunk általában, a mai kor csúcsgépe, a Nikon D5 pedig ISO 3,1 milliós beállítást is lehetővé tesz! Ez jelentősen kitágította a természetfotózás határait.

Számunkra a napkelte előtti és a napnyugta utáni időszak a fontos, mert ekkor mozognak igazán az állatok. Ma már ezekben az időszakokban is tudunk értékelhető fotókat készíteni. Szabad szemmel szinte nem is látunk, de fotót már lehet készíteni. A mai digitális vázakon belül olyan szoftveres eljárások vannak, mint mondjuk a több kocka összerakásával rendkívül nagy tónusskálát rögzítő (HDR) kép, vagy olyan makrofotók, ahol például egy rovar minden része éles. Sőt, olyan gépek is vannak, ahol a gép kb. 30 kockát készít egyetlen gombnyomásra és a fotós utólag választhatja meg, hogy a kép melyik pontja legyen éles. Jelentősen megváltozott a gépek távvezérelhetősége is Ma már a modern gépeket egy mobil vagy egy tablet, laptop segítségével távolról irányíthatjuk, így vált lehetővé olyan állatok megfigyelése, mint a hópárduc, a szibériai tigris, vagy hazánkban a vidra, amiket korábban szinte lehetetlen volt lefotózni.

2011-ben Az Év Természetffotója Haarberg Orsolya: Hverfell címűképe lett

Mi az a minimális felszerelés, amit a természetfotózás megkövetel a lelkes kezdőktől?
Értő kézben ma már egy mobillal is kiváló természetfotók készíthetők. Akik hosszabb távon gondolkodnak, azoknak egy cserélhető objektíves (akár egy APS-C szenzorméretű) gépet javasolnék egy kit (gyári tartozék) objektívvel. Egy ilyen géphez a nagy fényképezőgép-gyártók 50-70 saját objektívet ajánlanak, valamint független objektívgyártók további, szinte végtelen számút. Ettől kezdve már csak érdeklődésünk iránya és pénztárcánk szab határt felszerelésünk bővítésének.

Hogyan látja, népszerű ma a természetfotózás a fotográfia többi ágához képest?
Igen, nagyon népszerű. Ennek elsősorban az az oka, hogy a mai ember vágyik a természetre, mert sokkal kevesebbet találkozik vele, mint elődeink. Amikor pedig odajut, akkor önkéntelenül is meg akarja örökíteni a látottakat.

Érezhető-e ez „Az év természetfotósa” pályázatra érkező képek számán?
Szűkebb értelemben nálunk, és más országokban is kialakultak kisebb-nagyobb természetfotós közösségek, amelyekben a tagok egymást inspirálva, egymástól tanulva rendszeresen készítenek egyre jobb és jobb képeket, és ezekkel hazai és külföldi pályázatokon is sikerrel vesznek részt.

Ez azért népszerű, mert kimozdítja az embereket megszokott napi tevékenységükből, hiszen egy-egy jó természetfotó komoly felkészülést igényel: nemritkán hetek, vagy évek megfeszített munkája kell egy-egy igazán jó kép elkészítéséhez.

Kik ma a magyar természetfotózás „nagyágyúi”?
Máté Bence, Daróczi Csaba, Selmeczi Dániel, Potyó Imre, Kerekes István, Haarberg Orsolya, Somodi Ferenc, Kudich Zsolt.

Ma már nem pusztán dokumentációs céllal fotózzák környezetünket, fontos esztétikai hatása is.  Miként indult el a természetfotózás az alkotói kedv kiteljesedése felé?
A digitális fényképezés elterjedésével hihetetlen módon megnőtt azoknak a vizuális élményeknek a száma, amelyek bennünket érnek. Ugyanakkor az emberi faj kialakulása óta természetes igényünk a minőségre való törekvés, az, hogy olyan képeket lássunk, amik maradandó élményt adnak. A természetfotózás fejlődése során így keletkeznek mindig érdekesebb, újszerűbb, a természet jelenségeit más és más módon megmutató képek. Az alkotói fantázia és a technika fejlődése egyszerre teszi lehetővé újszerű képek elkészítését. Az internet pedig jó lehetőséget kínál arra, hogy megnézzük, mások hol tartanak, min dolgoznak éppen.

Szerencsére nem nehéz olyan szervezeteket találni idehaza, melyeknek több-kevesebb természetfotós tagja van. Mit gondol erről Fáth Péter?
Magyarországon számos szervezet, kezdeményezés van, ami a természetfotózáshoz kapcsolódik.
Legjelentősebb a naturArt Magyar Természetfotósok Szövetsége, mely a hazai természetfotózás két kiemelkedő eseményét rendezi: Az év természetfotósa pályázatot és a Természetfotós Fesztivált. Szintén régi szervezet a Nimród Fotóklub, melyet a vadászható vadfajok fotózását kedvelők alapítottak. Folyamatosan bővülő taglétszámmal működik a Fényecset Fotóklub, amely minőségi természetfotós tanfolyamok résztvevőiből álló közösség.

Milyen lesz a jövő természetfotója?
Ez még számomra is talány, ám az évek előrehaladtával minden bizonnyal újabb és újabb szeletét látjuk meg a bennünket körülvevő világnak, mert a természetfotósok fantáziája határtalan.

2013-ban Az év Természetfotója Máté Bence: Tányérajkúak című képe volt

Aligha van szubjektívebb dolog annál, mikor azt igyekszünk megállapítani, mi művészi és mi nem. Mindez, magától értetődően, nekünk sem tisztünk. Ezzel kapcsolatban Dr. Kalotás Zsolt is csak személyes véleményét osztotta meg velünk: „Többen megpróbálják a természetfotózást annak esztétikai tartalma alapján megbontani. Úgy gondolják, hogy a valóság leképzése, azaz a természet valós képének bemutatása nem számít művészetnek. Művészinek csak azokat a természetfotókat fogadják el, amelyeket a valós képből kiindulva maga az alkotó teremt, de ennek már nem túl sok köze van a valósághoz. Magam ezzel a véleménnyel nem értek egyet, tekintettel arra, hogy álláspontom szerint egy természetfotó akkor nevezhető művészeti alkotásnak, ha a valóságot oly módon mutatja be, hogy az a nézőkben emóciókat vált ki, vizuális élményt ad. Amennyiben az alkotó a természeti témákat csak és kifejezetten alapul veszi ahhoz, hogy azokat a maga képére átalakítva, a maga által választott átalakító módszerekkel valami mássá változtassa azért, hogy a nézőkben olyan emóciókat váltson ki, amelyeknek már semmi kötődése az eredeti témához, azt már nem nevezném a természetfotó kategóriájába tartozó alkotásnak. Már csak azért sem, mert az ilyen alkotások az általunk etikus természetfotózásnak nevezett körbe nem férnek el. Sőt! Véleményem szerint a természetfotóban a valóság meghamisítása egyenesen tiltott dolog. Különösen akkor, ha azt kifejezetten tiltott digitális és/vagy egyéb erre alkalmas eljárásokkal, módszerekkel érik el, amelyek különösen megfelelőek a valóság meghamisítására (ilyenek a retusálás és a montázs-készítés).”

Írta: Sarusi István