Pusztaportya Bugacon

A pásztormúzeum épülete, előtérben pedig a bugaci ménes néhány példánya legelész

Hogyan jutottam el odáig? Kiskunfélegyházáig utaztam, ahonnan közvetlen buszjárat vitt el a majd’ háromezer lelket számláló nagyközségbe. De akár Bács-Kiskun megye székhelyéről, Kecskemétről is eljuthattam volna célállomásomra, ám a keskeny nyomtávú vasútvonal, amivel a múlt század elejétől jártak ki a kecskemétiek, 2010-től nem üzemel. Mára jóformán csak néhány sínelem maradt a gaztenger alatt.

Magam mögött hagyva Bugacot, jókora távot, körülbelül négy kilométert tettem meg, mire a fás-bokros pusztaságban egyszer csak elfogyott lábam alól az útburkolat. Nem ijedtem meg, a helyiek elmondták, jó helyen járok, ha homokútra érek. Így jutottam Bugacpusztára.

Épp’ megérkeztem a Kiskunsági Nemzeti Park területén lévő pusztára, a majorba, amikor egy lovaskocsin ülő család köszönt rám, és fölajánlották, hogy elvisznek. No, ennek nagyon örültem, mert még túracipőben is roppantmód instabilnak bizonyult a Kiskunság homoktakarója. Nem véletlen, hogy a kocsis sem a kitaposott úton, hanem leginkább mellette a legelőre hajtotta lovait. Zötykölődés közben azért el-eltűnődtem: nem ilyennek képzeltem Bugacot, hazánk egyik leghíresebb síkságát, mert köröttünk facsoportokkal, erdősávokkal tagolt róna terjengett, s közel sem olyan végeláthatatlanul, mint a Hortobágy. Lehet azért, mert a homokon mégiscsak több növény él meg, mint a szikes hajdúsági lapályon. Alig vártam, hogy találjak valakit, akit kérdezgethetek ez ügyben.

Fület- és lelket-gyönyörködtető tárogatójáték hallatszott, miközben két lóerős járgányunk még döccent néhányat, majd megállt a Pásztormúzeumnál. Varga Mihály hagyományőrző szűrébe bújva mindig az ősi magyar hangszerén játszva fogadja az ideérkezőket. „Itt a pusztán nem csak vizes élőhelyek vannak igen nagy sűrűséggel, hanem gyöngyvirágos homoki tölgyes ligetek is tarkítják a tájat – veti fel rögvest az első egyedi jellemzőt a hagyományőrző. Évszázadokon keresztül a szilaj állattartás volt jellemző: folyamatosan odakünn’ voltak az állatok – hóban-fagyban, esőben-sárban, napsütésben. Lábas jószágok közül máig előfordulnak a lovak, szürkemarhák, mangalicák és rackajuhok. Csikós őrizte a lovakat, gulyás a marhákat, kondás a disznókat, rackákat pedig a juhász. Természetesen a rájuk vigyázó pásztor úgyszintén szabadég alatt élt. Igencsak a távoli múltba vész a bugaci pásztorhagyomány.”

Olyannyira, hogy már az 1560-as években is hasznosítottak legelőket errefelé, így egyáltalán nem tájidegenek a múzeumban is látott pásztoreszközök, mint a vesszőből fonott cserény, amiről megtudtam: ez egyfajta mobil menedékként szolgált, amit szétszerelve könnyűszerrel magukkal vihettek pásztorelődeink a 2-3 hetenkénti legelőváltáskor. Majd Varga Mihály így folytatta eszközeik felsorolását: „A pásztorok önellátóak voltak, magukra főztek, tehát elengedhetetlen kellék volt a bogrács, a szolgafa, vagy -vas, amire a bográcsot lógatták; a kutyagerincet is használták olyankor: arra tették bográcsostól az elkészült ételt, amit aztán körbeülve kanalaztak ki. Ezen kívül meg kell még említsük a ruházatot is: a subát és szűrt, amik nyáron hűvöset, télen meleget adtak. Közismert pásztoreszköz még a kancsika, vagyis karikás ostor is, amivel a csikósok terelték a rájuk bízott lovakat, de azért néha a gulyások is használták. Gulyások kezében gulyásbot, kondásoknál kondásbalta és nehéz ostor, juhászoknál gamós- (kampós) és juhászbot volt. Állataik terelésében, fegyelmezésében volt ezeknek szerepük” – tette hozzá a pásztorhagyomány ismerője. Kár lenne megfeledkezni a nyáj-, csorda-, konda-, gulya- és ménes körül ugrabugráló pásztorkutyákról, akik önzetlenül segítették gazdáikat.

Bogár a simogatásnak sem áll ellent

Csak pulik töltötték be ezen szerepet?
Őshonos magyar fajták közül a puli mellett a pumi és mudi is ott volt a terelésnél. Őrző-védő szolgálatot pedig nagy testű komondor és kuvasz kutyák teljesítettek. Igazából jófajta terelőkutya nélkül a pásztorember nem sokra mehetett, és még a lába is elkopott volna a sok járkálástól. Úgyhogy éppen ezért igen nagy becsben tartották őket: étkezéskor az első falatokat a kutyák kapták – fontosságuknak megfelelően.

Sokáig hallgattam volna még a népmesemondásban is jártas Misi bácsit, de az istálló környékén már egyre nagyobb sürgés-forgás kerekedett. Ebből tudtam: hamarosan bemutatják a csikósok, mit tudnak lótrenírozásból. Rutinos határozottsággal közlekedett Tímár Imre telepvezető, csikós-család leszármazottja is. Erről árulkodott jellegzetes bugaci öltözéke: a bőgatya mellé fehér ing, ezüstgombokkal ékített lajbi, vastag bőröv és -csizma társult. Kalapját pedig árvalányhajjal cifrázta. Tőle elöljáróban annyit sikerült kiderítenem, hogy amit láthatok, nem cirkuszi attrakció, hanem az egykoron unatkozó pusztai csikósok örökül reánk hagyott tudása.

Tímár Imre, telepvezető, a kép jobb oldalán, többgenerációs csikós család leszármazottja, a háttérben pedig a híres bugaci pusztaötös fogat robog.

Ménesfelvezetéssel indult a program, majd a csikósok vonultak fel. Bemutatkozott a pusztaötös fogat is, ami szintúgy a bugaci jellegzetességek közé tartozik. Minekutána a csikósok olyan ügyességi feladatokat mutattak be, mint a lófektetés és -ültetés, a pusztafotel. Mégis a legnagyobb port – szó szerint – a ménes záróvágtája kavarta. Csak ezek után adódott lehetőség Tímár Imrével beszélgetnem, akitől megtudtam, hogy a bugaci ménes kisbéri félvérekből áll: angol telivér és a magyar fajta keresztezése, ami napjainkra már önálló fajtaként elfogadott. Eredetileg a Kisbéri félvér az Osztrák-Magyar Monarchia elegáns, nemes, kitartó és szívós hátaslova volt. Tenyésztése 150 évvel ezelőtt Kisbéren, a mai Komárom-Esztergom megye terültén, a Bakonyban levő Batthyány birtokon indult. „Mintegy 70-75 lovat számlál jelenleg a bugaci ménes. Ebből fele-fele arányban van a ménben és az istállóban. Idén született kilenc kiscsikó, most 4-5 hónaposak, de ők még nincsenek benne az iménti létszámban, mert csak lesütés után kerülnek be. Lesütésnek azt hívjuk, amikor a csikót egyéves kora után elválasztják a kancától, az anyjától és egy jelet kap. Esetünkben: KB, azaz kisbéri, alá azt, hogy 17, mivel 2017-et írunk és egy egyedi azonosítószámot, ami éppen rá jut. Ezek után kap a ló egy útlevelet, amiben benne van úgy az összes állatorvosi vizsgálatának az eredménye, mint az oltásai. Ezek után tudják beazonosítani az adott jószágot.

Noha éjjelre istállóban alszik a ménes, nappal szinte teljes egészében szabadon kószálhatnak. 2017-ben kilenc csikóval bővült a lóállomány. Lehet, valamelyikük ismét világsikert hoz Bugacnak, ugyanis bár jelenleg nincs profi fogathajtója a településnek, innen származik az első négyesfogathajtó-világbajnok, Abonyi Imre (1919-1994) és a nyolcvanas évek híressége is, a szintén négyesfogathajtó-világbajnok, Juhász László. Ezek a paripák a Magyar Vágtán is feltűnhetnek.

„A ménesből származnak az istállóban látható lovak, ezeket mi választjuk ki, adottságaik alapján: mindegyik ló egyéni tulajdonságaira alapozva dől el, hogy kocsi elé fogjuk, csikós-hátasnak, vagy éppen a pusztaötösbe kerül. Három-négyéves korukban kerülnek ide a lovak, utána kezdődik a tanításuk. Kocsihúzó ló félév munkájával válik belőlük, de csikós-hátasnak általában két hónap elegendő. Ha kocsihúzásra szánjuk a lovat, akkor a hámhoz, ha belovaglást tervezünk az adott állaton, akkor a nyeregviseléshez kell idomítani. Legnehezebb feladat a pusztaötösbe betanítani a lovakat, azon belül is a hátsókat, lévén az ő hátukon még állnak is és a hajtószár is fejükhöz dörzsölődik – ezt nem minden ló tolerálja. Van, amelyik nem tartja társaival az iramot, van, amelyik túlságosan is törtetne… Próbálgatással, kísérletezéssel derül ki, melyik ló való a pusztaötösbe. Tökéletes összhang nélkül nincs ötösfogat” – tudtam meg a szakmai háttérinformációkat a telep vezetőjétől.

Lófektetés

Pusztafotel – amikor ló és gazdája megpihen

Délidőre már igencsak megéheztem. Jól esett a bográcsgulyás, amit egy közeli csárdában költhettem el, de szerencsére nem egymagamban, mert Kovács Zoltán a Bugac Puszta Kft. ügyvezetője is csatlakozott, így a fizikai táplálék mellé szellemi is párosult. Kapva-kaptam a kínálkozó lehetőségen és két ízletes falat bekebelezése között feltettem egy-egy kérdést Bugacpuszta turizmustörténetéről, jelenéről, jövőjéről egyaránt. „Bugac mindig is Kecskemét pusztája volt – kezdte az ügyvezető. Amikor 1936-ban a keskeny-nyomtávú vasúton Kecskemétről ideérkezett a walesi herceg, a helyiek lovaskocsival várták és ilyetén látogattak ki a pusztába. Ezzel vette kezdetét az itteni idegenforgalom felfutása. Egész Európában híre ment a magyar csikósoknak, gulyásoknak. Értelemszerűen a második világháború jócskán visszavetette az itteni turizmust is. Egészen a hatvanas évek közepéig kellett várni, mire újraindult a bugaci idegenforgalom, az akkori termelőszövetkezet jóvoltából. Napjainkban is a hely hangulata, a hagyományos pusztai élet felelevenítése miatt érkeznek ide, nem csak határainkon innen, hanem azokon túlról is: főként németek, de olaszok és hollandok is akadnak közöttük szép számmal. Lehet fejleszteni a hagyományőrzést is. Vannak terveink, hogy kötélgyártót, szíjgyártót is ide lehetne vonzani hosszabb távon.”

Mind az utolsó cseppig elfogyasztottam gulyáslevesem, majd illendőn elköszöntem vendéglátóimtól, hisz’ várt a program második része: szürkemarha-nézőbe indultam. Ha Klucsai Dávid, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának Területkezelési Osztály vezetője nem tart velem, egészen biztosan nem látok ennyit belőlük, és ilyen közel sem mertem volna merészkedni hozzájuk. Míg a pusztába hajtották ki őket egy villanypásztorral körülvett területről, a szakember mesélt a fajtáról– és arra is kitért, miért van jelentőségük a villanypásztor-karámoknak. „Egy úgynevezett primigenius, azaz őstulok eredetű a magyar szürke szarvasmarha fajta. Körülbelül a kora-középkor tájékán háziasították az őstulok befogott példányaiból a Kárpát-medencében. Egész Európában keresett volt a 15-16. században a nyugat felé, lábon hajtott szürkemarha, amit vágóállatként exportáltunk. Nagyságrendileg 200 tisztavérű tehén és néhány tenyészbika maradt az 1960-as évekre, – tehát abból kellett újraépíteni a fajtát. Egy tázlári illetőségű szerzetes 1949-ben 40-50 egyedet ajándékozott az akkori Bugaci Állami Gazdaságnak. Ezt tekinthetjük a mai Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság állományalapjának. Amikor az 1950-es évek elején a hortobágyi szürkemarha-állomány gümőkór-mentesítése folyt, akkor került ide az ottani, egészséges állatok egy része. Nyilvánvalóan az addigra kiterebélyesedő kiinduló állomány egyedei tették ki az akkori létszám nagyobb részét. A Bugaci Állami Gazdaság megszűnésével, a Városföldi Állami Gazdaság vette át és tenyésztette tovább az állatállományt. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság vagyonkezelésébe 1994-ben került az állomány, azóta vagyunk hivatottak a fajta génmegőrző munkájában részt venni, tehén családokat ápolunk, genealógiai (apai) vonalakat tartunk fenn” – hangzott a rövid állománytörténet Klucsai Dávid tolmácsolásában.

Mennyire vethető össze genetikailag az itteni és a hortobágyi szürkemarha-állomány?
Ha azt nézzük, hogy az állatok részben a Hortobágyról származnak, biztosan találnánk rokonságot. Mivelhogy az ’50-es évek óta már 8-10 generációra tekintenek vissza a származások, genetikailag már jól elkülöníthető a kiskunsági állomány. Mindazonáltal speciálisan erre irányuló genetikai vizsgálatokkal egészen biztosan ki lehetne mutatni hasonlóságot.

Jelenleg mennyi szürkemarha van a Kiskunsági Nemzeti Park tulajdonában?
Körülbelül 720 anyaállatunk van, ennyivel tenyésztünk. Jelenleg a kilenc országosan elismert vonalból hetet tartunk: A, B, C, K, M, V, T. Ezeket tartjuk, nemesítjük, és próbáljuk megőrizni az utókor állattenyésztő-generációi számára.

Mit jelentenek az iménti betűjelzések?
Igazából az apai (genealógiai) vonalak jelei, amik az alapító állatok neveiből eredeztethetőek. A-vonal esetén „A” betűvel kezdődött az apaállat neve, B-nél „B”-vel, és így tovább… Leginkább tenyésztéstechnikai segítségről van szó, miáltal könnyebb elkerülni a beltenyésztést, rokontenyésztést.

Hol vannak még szürkemarhák a Nemzeti Park területén?
Több helyen is. Itt, Bugacon és Izsákon a törzsállomány, anyaállat-állomány van, de egy heverőgulyánk található Kunszentmiklós-Nagyálláson, illetve az évjáratok, a felnövekvő generációk Pusztaszeren élnek.

Mit nevezünk heverőgulyának?
Olyan gulyát, ami nem tenyészállatokból tevődik össze. Oda olyan jószágok kerülnek, amik sem geno- sem fenotípusosan nem tartoznak a legértékesebb egyedek közé. Nincs bika sem a heverőgulyán, velük nem folytatunk fajtatiszta tenyésztést.

Ha már ilyen sokszor szóba került a tenyésztés: milyen feladatuk, céljuk van vele?
Elsődlegesen gén- és fajtamegőrzés – a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete tagjaként is. Részt veszünk a hím- és nőivarú tenyészállat utánpótlás előállításban. Funkció tekintetében pedig a Nemzeti Parkban a területkezelést kell kiszolgálnia: legeltetéssel.

Így valósítva meg az etikus és fenntartható állattartást, területfenntartást.
Igen. Nyilvánvalóan a legeltetés a természettel való viszony szempontjából a legharmonikusabb területkezelési mód. Hosszabb távon sokkal fenntarthatóbb, az élővilág szempontjából lényegesen kíméletesebb módja a kezelésnek, mint a kaszálás, ami durvább beavatkozást jelent.

Elmondhatjuk, hogy Bugacpuszta is természetes közegnek tekinthető a szürkemarha-állomány szempontjából?
Így van. Annyira diverzek, sokfélék a gyepek, hogy gyakorlatilag mindenhol megtalálja a marha azt a fűösszetételt, ami számára a kedvező. Ez a fajta szarvasmarha kimondottan jól tűri ezt az extenzív, rideg tartást. Ezen tartástechnológiai módszereket írja elő a tenyésztőegyesület „kódexe” is.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Mettől meddig lehetséges legeltetni az állatokat, és mi történik olyankor, amikor hó borítja a legelőt?

Áprilistól november végéig, december közepéig, amíg a legelő „elbírja”, addig ott vannak az állatok. Ivóvízen és nyalósón kívül semmilyen táplálék-kiegészítést nem kapnak. Télen, decembertől áprilisig, bent vannak a telepeken, ahol kizárólag tömegtakarmányt esznek, amit ugyancsak a saját működési területünkről takarítanak be a Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai.

Ahogy a gulya egyre távolodott a pusztában, úgy értünk végére beszélgetésünknek is. Ideje volt hazafelé venni az irányt pusztaportyámról!

Írta és fényképezte: Sarusi István