Mesék a lápról

Fotó: Pixabay

A savanyú, tőzeges, vízjárta talajon csak néhány csenevész bokor terem. A kietlen vidék, a vad természet érzékletes háttérül szolgál egy-egy drámai jelenethez: Lear király, már eszét vesztetten, a fenyéren zúgó hóviharban bolyong, és két idősebb lánya kegyetlen jellemét a tomboló elemekhez hasonlítja. Szintén a fékezhetetlen természetet jelképezi a vidék a világirodalom talán „legangolabb” regényében, Emily Bronte Üvöltő szelek című remekében. A szerző, a fiatalon elhunyt papkisasszony jól ismerte a hangamezőket: művét Hawothban, a yorkshire-i kisvárosban, a lápvidék peremén írta.

Az írónő a zord táj jellemzése mellett egy gyönyörű nyári napról adott érzékletes leírásban mutatta be hőn szeretett vidékét: „Reggeltől estig a hanga között fekszünk a láp közepén, mintegy álomban hallgatjuk a méhek zümmögését a virágokon, a pacsirták énekét magasan fejünk felett, és nézzük a felhőtlen, kék eget, a tűző nap színtelen melegét.”

Arany János is említi a sík bokros vidéket a Rege a csodaszarvasról című elbeszélő köteményében:
„Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,”