2018. év rovara: az óriás-szitakötő

Fotó: Újvári Zsolt

Mindhárom jelölt – az óriás-szitakötő (Anax imperator), a közönséges keringőbogár (Gyrinus substriatus) és a tavi molnárpoloska (Gerris lacustris) – vízhez kötődő rovar: életüknek legalább egy szakaszában (vagyis legalább lárvakorukban) vízben élnek.

Ismerős külső
Sok rovarcsoport – leginkább a bogarak és a kétszárnyúak rendje – rendkívül változatos; néha nehéz elhinni, hogy például a félcentis katicabogár vagy a tenyérnyi herkulesbogár rokonai egymásnak. A szitakötők azonban hozzájuk képest nagyon egységes felépítésűek, ráadásul a külsejük az átlagember számára is megszokott – bárki, aki horgászik, vízparton nyaral vagy patakok mentén kirándul, azonnal felismeri, ha szitakötőt lát.

Hím óriás-szitakötő
Fotó: Sámoly Attila

Az óriás-szitakötő – „hivatalosabb” magyar nevén zöld óriásacsa – a magyarországi szitakötőfajok közül a legnagyobbak közül való, és egyben az egyik legtermetesebb hazai rovar: testhossza 8, szárnyainak fesztávolsága 10 centiméter körüli. A természetben szabad szemmel vagy távcsővel is könnyen azonosítható: tora egyszínű zöld, a hím potroha világoskék, a nőstényé kissé zöldes, és mindkét ivar potrohának hosszanti középvonalában fekete sáv fut.

A szitakötők teste karcsú, erősen megnyúlt; lábaik kicsik és gyengék, csak kapaszkodásra valók; négy szárnyuk sűrűn erezett. Ha pihennek, szárnyaikat a testükre merőlegesen, vízszintesen tartják, vagy legfeljebb függőlegesen maguk felett összecsukják, de a repülő rovarok óriási többségéhez képest nem tudják hátrahajlítva laposan a testük fölé fektetni. A legtöbb rovar az azonos oldali szárnyait repülés közben összekapcsolja, így ezek a levegőben egységes felületként működnek; a szitakötők négy szárnya azonban egymástól függetlenül mozog.

Régi idők hírnökei
Ez igen ősi tulajdonság a rovarok között, ma már csak a szitakötőkre és a kérészekre jellemző. A karbon és a perm időszakokban, vagyis 360–250 millió évvel ezelőtt azonban az a rokonsági kör, ahová a szitakötők is tartoznak, fajokban sokkal gazdagabb és változatosabb volt. Akkoriban a légkör oxigéntartalma jóval meghaladta a mai értéket, ez pedig lehetővé tette, hogy a repülő rovarok nagyobbra nőhessenek. A szitakötőszerű amerikai Meganeuropsis és az európai Meganeura szárnyfesztávolsága 70 centiméter körüli lehetett – e varjú méretű állatok voltak a valaha élt legnagyobb repülő rovarok. A perm végi rettentő kihalási hullám azonban szinte nyomtalanul elsöpörte ezt a társaságot; közülük csak a szitakötők érték meg a jelenkort.

Az ősi csoportok máig fennmaradt tagjait „élő kövületeknek” is nevezzük. Az ilyen állatoknak a mai élővilágban már csak alárendelt szerep jut: általában szűk területekre vagy speciális élőhelyekre szorultak vissza, ahol vetélytársak híján – és nagy szerencsével – túlélték az elmúlt évmilliókat. Ám nem így a szitakötők! Ezek a rovarok remekül beilleszkednek a vizek mai élővilágába, és olyan helyeken, ahol nincsenek ragadozó halak, csúcsragadozónak számítanak – mert hiszen a szitakötők lárvaként és kifejlett rovarként is más állatokat fogyasztanak.

Légi akrobaták és lökhajtásos lárvák
A kifejlett szitakötők tökéletesen uralják a levegőt: négy, önállóan mozgatható szárnyukkal rendkívül ügyesen manővereznek, hiszen nem csak előre, hanem hátrafelé is tudnak repülni (erre az állatvilágban rajtuk kívül csak a kolibrik képesek), és ha kell, egy helyben lebegnek a levegőben. Áldozatukat hatalmas összetett szemükkel veszik észre, mely csaknem az egész fejüket beboríthatja, és akár 30 ezer elemi szemből is állhat. Repülés közben kapják el zsákmányukat – főleg legyeket, de akár más, kisebb szitakötőket is –, sőt néha ott is fogyasztják el; a levegőben párosodnak, sőt egyes fajok a petéiket is a levegőben szórják el.

Óriás-szitakötő petéző nőstény
Fotó: Tarján Gábor Zoltán

Az óriás-szitakötő azonban leszáll a víz felszínére, és potroha végével apró vágást ejt egy vízinövény szárán. A résbe helyezi a petéjét, melyből a kikelő lárva rögtön a vízbe jut. Ott egy-két évig fejlődik, és közben tizenhatszor vedlik.

Az óriás-szitakötő 5 centiméteresre is megnövő lárvája korántsem olyan gyors mozgású és parádés megjelenésű, mint a kifejlett rovar – inkább otromba külsejű, lomha víziszörnynek mondhatnánk. Általában mozdulatlanul les áldozatára; zöldes színével jól beleolvad a növényi törmelék alkotta környezetébe. Többnyire gyalogolva közlekedik, de néha hirtelen vizet présel ki a végbeléből, így rövid távra, lökésszerűen gyorsabban is eljut. Alsó ajkából könyökszerűen behajlítható és kinyújtható fogóálarca alakult, ezzel kapja el a rovarlárvákat, férgeket, vízicsigákat, de akár ebihalat és apró halakat is.

Átalakulás előtt az érett lárva egy meleg júniusi estén felkapaszkodik egy növény vízből kiálló részére. A hátán végigreped a bőre, majd a hasadékon át kibújik a felnőtt szitakötő. Ebben az állapotában nagyon kiszolgáltatott; az átalakulás azért zajlik éjszaka, hogy a nappal aktív madarak és más rovarevők ne találják meg. Szárnyai eleinte gyűröttek, de hajnalra folyadékot pumpál az erezetébe, így kifeszülnek, és kültakarója is megkeményedik. Mire feljön a nap, a kifejlett óriás-szitakötő már a levegőbe is emelkedik.

Az óriás-szitakötő nem különösebben érzékeny a víz minőségére, persze azért a jó állapotú, tiszta, természetes élőhelyeket kedveli. Az egész országban találkozhatunk vele, néha a vizektől távolra is elkóborol. Egyelőre nem fenyegeti a megritkulás veszélye, sőt Európában észak felé egyre inkább terjeszkedik.

Merkl Ottó (Magyar Természettudományi Múzeum, Magyar Rovartani Társaság)