Látogatóban Gyimesbükkön az 1000 éves magyar határnál

Döcögve, pöfékelve kapaszkodott fel a busz a meredek hegyoldalon Csíkszereda irányából, közel 1500 méter magas hágókat legyűrve. Itt, ahol birkanyájak szelik át a zöld ezerféle színárnyalatában játszó legelőket, élnek a gyimesi csángók. Nevük valószínűsíthetően a csángál, elcsángál szóból eredően tükrözi, hogy valaha a székely népből kiszakadt népcsoportról van szó. Helyi idegenvezetőnk elmondása szerint őseik valamikor a 18. század derekán vándoroltak ide csíki székely és moldvai magyar falvakból. Három községük – Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk – a Tatros folyó 30 kilométer hosszú völgyében szétszórt ún. házcsoportokban helyezkedik el. A terület adottságai főképpen a havasi állattartást és a fakitermelést tették lehetővé az itt élők számára. A viszonylagos elzártság és a hosszú téli hónapok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a gazdag népköltészettel és néptánc hagyománnyal rendelkező gyimesi csángó közösség évszázadokon átívelően is megőrizte és tovább gazdagította hagyományait.

A cikk írója útban felfelé

Emlékmű a hegyoldalban, szemben a vasúti őrházzal

A huszadik század nagy világháborúi nem kímélték ezt a békés vidéket sem. Hadseregek átvonuló területeként több ezer katona esett itt el és alussza immár örök álmát a havasi legelők jelöletlen tömegsírjaiban. Gyimesbükkön a völgy széléhez érvén gyalogosan folytattam tovább utam a hegyoldalban megbúvó Kontumáci kápolnához, melynek helyén állt egykoron a Gyimesek első római katolikus temploma. A kápolna elnevezése németül vesztegzárat jelent, utalva a korábban itt állott katonai karantén épületére. A templom körül még mindig látszódnak az egykori vámépületek és a karantén épületének romjai. A meredeken felfutó hegyoldal hívogatóan tarka virágtengerével mászásra ösztönzött. Felérvén a tetőre, kinyílt előttem a táj és elém tárult a Gyimesek végeláthatatlan  látványa.

Az egykori vámépületek és a karantén épületének romjai

Kontumáci kápolna

Szemközt, szinte karnyújtásnyi távolságban áll egy aprócska kis vasúti őrház – közismertebb elnevezéssel bakterház – amely a Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb őrháza volt egykoron. Az őrházak fő feladatát a 19. századtól kezdődően a vasúti pálya ellenőrzésének biztosítása jelentette. Az őrház 1897-ben épült mindössze néhány méterre az egykori magyar-román határtól. 1920 után a román vasúttársaság tulajdonába került, majd 1940 és 1944 között a Magyar Államvasutak és a Magyar Honvédség használta tovább. Később ismét a román vasúttársaság kezelésébe került vissza, amely 1960-ban megszűntette az őrházi szolgálatot, így az épület – kitéve az elemek és a vandálok romboló munkájának – szép lassan kezdte magát megadni az enyészetnek. Ezt látva, a helyi iskola egykori igazgatója Deáky András, lelkes adományozók segítségével megvásárolta az omladozó épületet, majd az önkormányzat tulajdonába adta. A felújítási munkálatok eredményeképpen sikerült visszaállítani az épület eredeti formáját. A 2008-as átadás óta vasúttörténeti kiállítás bemutatásával tesz hozzá a történelem egy kis darabkájának megőrzéséhez.

Az utolsó magyar vasúti őrház, mögötte a Rákóczi-vár romjai

Az őrház mögött meredek, omladozó lépcsősor hirdeti az egykoron itt állott Rákóczi-vár helyét. Az eredetileg Bethlen Gábor parancsára 1626-ban megépült vár főképpen a völgyben futó kereskedelmi út és határvonal ellenőrzését szolgálta. Mai elnevezését a 18. században kapta, mikor is II. Rákóczi Ferenc rendelkezett megerősítéséről. Elhelyezkedéséből adódóan valaha impozáns építmény lehetett, ám mára már csak néhány romos falmaradvány, illetve az egykori feljáró helyére épített 95 fokos lépcsősor emlékeztet a valaha jobb napokat is megélt vár pontos helyére. Gyimesbükki lakosok kezdeményezésére jelenleg is adománygyűjtés folyik az ún. Rákóczi-torony helyreállítására.

Úgy mesélték nekem az itt élő emberek, hogy 2008-ban, a csíksomlyói búcsút követő napon, mikor 64 év után először begördült a Budapestről induló Boldogasszony zarándokvonat, mintegy 40 000 ember gyűlt össze a gyimesbükki állomáson. Az 1000 éves határ mára már igazi zarándokhellyé nőtte ki magát és évente utazók ezrei látogatnak el a kis településre, hogy megtekintsék a 30-as számú vasúti őrházat, amely immár méltó módon helyreállítva, szilárdan őrzi a múlt emlékeit és hirdeti az ide tévedőknek, hogy itt állott egykoron a régi Magyarország 1000 éves határa.

Írta és fényképezte: dr. Ottó Anita