Tihany újrafelfedezése

Bár a Belső-tó vize tiszta, mégis lefolyástalan, így fürdésre nem használható, sőt ma már horgászni sem lehet itt, így megőrződk a táj érintetlensége.

„Legtöbben az ófalut nézik meg, azon kívül pedig 2-3 településrészt, az egykori Újlakot, ami nagyjából a mai rév környékét jelöli; illetve a Gödröst, netán a Dióst – ezek jobbára nyaralóövezetek” – mondta Dallos Ádám, majd javasolta, legjobb, ha a Tihany, Hotel Panoráma nevű megállóban szállok le a buszról, mert onnan rögtön bringára pattanhatunk.

Legtöbbünk számára ez Tihany: az apátság és az alant elterülő ófalu – az Őrtorony-kilátóból fotózva.

Itt, a 12. századi, román stílusban épült apáti templomnál kell letérni a Balaton körüli bicikliútról, hogy feljussunk az Apáti-hegyre, ahol egykoron római megfigyelőpont állott. Ha rögtön, a templomtól balra eső úton kezdjük a „hegymenetet”, akkor bár hosszabb, de kisebb emelkedési szögű útvonalnak nézünk elébe, mintha Német László háza mellett, a Mályva utcában kezdjük gyűjtögetni a tengerszint feletti métereket.

Pár száz métert tettünk meg a 71-es főút mentén, a Balaton körüli kerékpárúton, majd a 12. században, román stílusban épült Apáti-templomnál balra fordultunk. Kissé odébb egy elég komoly emelkedőt leküzdve, Német László író (1901-1975) háza mellett jutottunk el a Mályva utca végéig. Itt bringáinkat lelakatolva – pár hűsítő korty után – a fák enyhet adó lombjai alatt iramodtunk neki a következő kaptatónak.

Helymeghatározóval és egy mini füzettel indulnak útnak a geocaching túra résztvevői, hogy megtaláljanak egy-egy nyomot, amihez újabb koordináta tartozik. Ezek sikeres begyűjtése a továbbhaladás feltétele. Téves megoldásnál pedig a szakavatott vezetők mindenképpen közbeavatkoznak, hogy ne váljon a program tortúrává.

Vezetőm ekkor egy GPS-t és összetűzött papírlapocskákat vett elő táskájából. Hitetlenkedve tekintettem a maroknyi felszerelésre, de Ádám nem várta meg, hogy akár csak egyetlen kérdés is megfogalmazódjon bennem: „Innen indul a geocaching túra. Ehhez kell a helymeghatározó és a füzetke. Kollégáim 4-5 éve találták ki, hogy az érdeklődőket ne csupán mesélve vigyük végig egy kiválasztott útvonalon, hanem próbáljunk némi játékosságot belevinni. Innen az ötlet. Erdőben elrejtett nyomokat, tárgyakat kell megtalálni, ezek egymásutánja jelöli ki a túra útvonalát, feltéve, ha jó megoldás születik a feladványokra, ráadásul mindeközben szórakozva ismerhetik meg a köröttük elterülő tájat. Aggodalomra semmi ok, mert hibás válasz esetén a vezetők rögvest jelzik a csapatnak, mit gondoljanak át még egyszer.”

Dallos Ádám drónnal készített fotója

Annak idején már a rómaiak is őrtornyot építettek az Apáti-hegyen. A pontos helye nem ismert, de ennek emlékét őrzi ez a háromszintes kilátó, ahonnan körös-körül belátni a teljes félszigetet.

Iménti kiegészítésével sokat segített a túravezető, hogy ne folyvást az emelkedő meredekségén, vagy a hátralevő úton járjon az agyam. Egyszer csak megnyugtató mondatot hallottam: „Hamarosan 216 méterre, az Apáti-hegy tetejére érünk, ahol tavalyelőtt ősszel adták át az Őrtorony-kilátót – így Ádám az utolsó métereken, majd előrelátóan ismét megválaszolt egy ebből adódó, miérttel kezdődő kérdést: „azért ez a neve, mert az ókorban, vélhetően ugyanazon a helyen, egy római őrtorony állott – ennek a formáját idézi a mostani háromszintes fatorony.” Amolyan duplán huhogós útvonalon jutottunk fel a magaslatra: először a meredeksége miatt, másodszor pedig az onnan elénk táruló látvány miatt ámuldoztam.

A Külső-tó szegélyében egyenes részeket láthatunk, ugyanis a 18. században csatornákat ástak a helyi gazdák, hogy ezt a vizet elvezessék és megműveljék a lecsapolt területet. 1976-ban elkezdték a csatornák betemetését, majd újra feltöltődött a terület.

Körültekintve aztán könnyedén megismertem az eddigi látogatásaim során felfedezett részeket, a falut és a fölé magasodó barokk apátságot, a Belső- és Külső-tavakat, de a kilátó mellett elterülő ritkás részről nem tudtam, hogy milyen jelentőséggel bír, tehát alkalmi túratársam elmesélte: az a ’20-as ’30-as években ültetett őslevendulás, az origó, ahol Tihany és e jellegzetes illatú, zamatú növény neve egybeforrt.

„Mivel vulkáni eredetű, tehát ásványi anyagokban gazdag a talaj, amihez a félsziget sajátos széljárása és a napsütéses órák száma párosul, vagyis különleges mikroklímája, ezért magasabb a tihanyi levendula illóanyag-tartalma, mint azé, ami Franciaországból, pontosabban Provance-ból került ide – taglalta Ádám. Nem véletlenül került Tihanyba az első tő levendula: Bittera Gyula gyógyszerész, gyógynövényszakértő (1893-1970) volt az, aki pontosan tudta, miért éppen ide ültet levendulát. Mégis nehézségbe ütközött, amikor a ’20-as években, a terület kezelőjéhez, az Apátság illetékeséhez folyamodott ültetési engedélyért, ugyanis ők korántsem voltak biztosak Bittera sikerében, így azzal a feltétellel adták meg az engedélyt, hogy 10 levendulatövenként egy mandulafát is ültet, miáltal egészen biztosan lesz annyi jövedelme az újító szándékú növényismerőnek, hogy ki tudja fizetni az egyházi területért járó összeget. Aztán mégis bejött a levendula, talán jobban, mint a másik, szintén mediterrán-típusú növény, a mandula. Sajnos azonban nem tartott sokáig a prosperálás:a háború és a szocializmus évei alatt nyilvánvalóan nem nagyon foglalkoztak a levendulaültetvénnyel, ezért javarészt már kipusztultak Bittera növényei. Emiatt látni, hogy ritkás részek tarkítják a tájat.”
Később egy részére szőlőt telepítettek, de ez nem volt sikeres, a megmaradt részt pedig 1986-ig senki nem gondozta. Ekkor Zátonyi Zsigmond és családja bérelte ki az elhanyagolt területet és újratelepítette az illatos lila gyógynövényt.  2012-től a nemzeti park végzi a levendulás kezelését, hasznosítását.

Keskeny út a Nyereg-hegy felé. Innen szinte széltében-hosszában belátni a Balatont: tiszta időben még a Badacsony is előbukkan ugyanúgy, mint a déli part dombjai. Akiket jobban érdekel félsziget, a természet, nekik javasolja Ádám, hogy jöjjenek el ide.

Naplemente a Tihanyi-félszigeten, Nyereg-hegyről fényképezve

Bármennyire is lebilincselt a látvány, indulni kellett: az igazán feltérképezetlen rész még csak ezután kezdődött. Átmentünk a 221 méteres Nyereg-hegyre, ahol egy keskeny, növényekkel és sziklákkal tarkított ösvényen haladva gyönyörködtünk az egyik-másik kiszögelésről elénk táruló, néha szó szerint szédítő, látványban: pár méterrel lábunk előtt szinte függőleges kőmeredély, alatta jó ötemeletnyi tátongó mélység. Megfontoltan, de annál lelkesebben haladtunk, mígnem felkészült túravezetőm egy kiemelkedésre mutatott. „Ott van a 232 méteres Csúcs-hegy, ami ezzel a félsziget legmagasabb pontja. Mégsem olyan jó a tetejéről a kilátás, mint innen, mert benőtték a fák.

Sok helyen kiirtották az erdőt a Balaton partján, de itt, Sajkodnál vezet egy érintetlen erdei szakasz néhol öblökkel, kis kiugrókkal tarkítva, a sajkodi strandon pedig a naplemente fényeit visszatükrüző tóban lubickolhatunk.

Lemenőben a Nap. Indulunk, hogy utolsó fényei a sajkodi strandon érjenek minket. Ádám szerint ott a legjobb naplementézni. Útközben esik még pár szó Tihany szezonalitásáról, ami voltaképpen igaz is, ám ősszel, télen, tavasszal kisebb a turistaáradat, ám e terület attól még szintúgy hangulatos.

Hiszek neki, nem fogadunk megint: ebben a nyugodalmas pillanatban egészen biztos vagyok benne, hogy még vissza fogok térni Tihanyba.

Írta és fényképezte: Sarusi István
Drónfotó: Dallos Ádám