A 2019. év rovara: havasi cincér

Erre az évre is három rovarfaj közül lehetett választani – olvasható a Magyar Természettudományi Múzeum Blogján. A jelöltek mind közösségi jelentőségű fajok. (Közösségi jelentőségű fajnak az Európai Unió élőhelyvédelmi irányelvének mellékletein szereplő fajokat nevezzük; gyakran – helytelenül – a „Natura 2000-es faj” kifejezést használják rájuk.) 2019-ben esedékes az élőhelyvédelmi irányelv alapján készülő országjelentés, amelyben a közösségi jelentőségű fajok és élőhelyek természetvédelmi helyzetéről és elterjedéséről kell beszámolni, ezért a Magyar Rovartani Társaság úgy döntött, hogy ennek apropóján választja ki jelöltjeit az Év rovara címre: a kis Apolló-lepkét, a magyar tarszát és a havasi cincért.

A havasi cincér tudományos (latin) neve második szavának (a faji jelzőnek) jelentése „alpesi”, „havasi”. Ez a jelentés a legtöbb nyelv esetében tükörfordításként megjelenik a köznapi névben is, noha nem igazán fedi a valóságot. A katalán és az olasz megnevezés viszont a bükkre (a havasi cincér legfontosabb tápnövényére) utal. A spanyolok és a portugálok az állat latin nevét használják köznapi névként is.

Aki már látott havasi cincért, aligha téveszti össze más hazai bogárfajjal. A kifejlett bogár (az imágó) testhossza 2–4 cm. A hím csápja jóval (majdnem kétszer) hosszabb a testénél, a nőstény csápja alig hosszabb. A hím feje és rágói is nagyobbak. Kültakarójának alapszíne fekete, nagyon sűrűn álló, igen rövid szőrök fedik, amelyek az alap felületét szinte teljesen eltakarják. A szőrök legnagyobbrészt kékesszürkék, de az előháton és a szárnyfedőkön több bársonyosnak látszó fekete foltba tömörülnek, amelyeket világosabb sáv keretez. A foltok mérete és formája változatos, szinte egyedenként más és más, de az előhát elején egy félkör alakú minta és a szárnyfedők közepe mögött húzódó széles, zegzugos szélű harántöv állandó elem. Ez utóbbi előtt egy-egy nagyobb, mögötte egy-egy kisebb kerekded folt látszik. A csápízek végének fekete szőrei ecsetszerűen elálló bojtba tömörülnek, ezért a csáp tarkának látszik. A lábak szintén kékesszürkén szőrösek, így a mozdulatlan bogár remekül beleolvad a bükkfák kérgének hasonló színezetébe. Szárnyfedői aránylag gyengén szklerotizáltak, vékonyak, laposak.

Populációinak genetikai diverzitása arra utal, hogy jégkorszaki menedéke (refugiuma) Európában Görögország északi részének hegyvidékein lehetett, a felmelegedés után onnan terjedt észak felé. Állományainak nagy része ma Európa déli felén található; északabbra erősen visszaszorult vagy teljesen eltűnt. Németországban például csak délen honos, de már nagyon ritka; Lengyelországnak csak a legdélibb részén, a Kárpátokban fordul elő; Csehországban néhány állománya maradt, holott a 20. század közepén ezeknek az országoknak még nagyobb részén fordult elő. Skandináviából kipusztult, a Brit-szigeteken pedig soha nem is élt, pedig ott jelentős kiterjedésű bükkösök találhatók. Észak-Afrikából származó adatai tévesek, szíriai adatok valójában a törökországi Hatay tartományra vonatkoznak.

Magyarországon a havasi cincér a Dunántúli- és az Északi-középhegységben, valamint a Mecsekben honos, de sok helyen gyakori. Megtalálható a Dunántúli-dombság egyes magasabb részein is. Leginkább hegyvidéki bükkösökben él, általában 300 és 2000 méteres tengerszint feletti magasságban (minél délebbre megyünk, annál magasabban, a bükk elterjedésének megfelelően). A havas hegycsúcsokhoz vagy a havasi legelőkhöz tehát nincs köze, így a „havasi” jelzője tulajdonképpen félrevezető. Más erdőtársulásokban sokkal ritkább, és azokban leginkább akkor fordul elő, ha elegyesen bükk is található bennük. Lárvája ennek megfelelően legtöbbször a bükk (Fagus sylvatica) fájában él.

A kifejlett bogarak nálunk általában július első felében jelennek meg, előbb a hímek, majd néhány nap múlva a nőstények is. Meleg, napos időben, a déli órákban és délután 4–6 között aktívak.
Ha a közelben frissen kivágott fa található, a hímek odarepülnek; ha ilyenek nincsenek, 1–1,5 kilométeres felderítő repüléssel számukra megfelelő helyet választanak. Territóriumtartók, vagyis a kiválasztott területüket védik. Rendszerint mozdulatlanul ülnek, csak a csápjuk szondázza a levegőt, veszély esetén azonban gyorsan elmenekülnek az ágak közé, vagy elrepülnek. Ha idegen hím közeledik, ideges mozgással nekirontanak, és igyekeznek eltávolítani a területükről – néha az embert is megpróbálják elűzni. Ha a hím egy nőstény egyed feromonjait érzékeli a csápjaival, követni kezdi, és párosodni próbál vele. Ha a nőstény elrepül, már nem követi, ám ha a nőstény hajlandóságot mutat, egy órán át párzik vele, majd egy ideig még követi; így próbálja megakadályozni, hogy más hímek ne férkőzzenek a közelébe.

A nőstény a szájszerveivel, a csápjával és a tojócsöve érzékszerveivel választja ki a peterakásra alkalmas helyet, mely általában a kéreg repedése vagy más sérülése, általában 1–1,5 centiméterre hatol a fába. A petéket a nőstény egyenként rakja le az elhalt – de részben még élő – fák vastagabb törzsébe és ágaiba.

A kifejlett havasi cincérek élettartama néha csupán 10 nap, de három hétnél biztosan nem több. Ellentmondásos közlések szólnak a táplálkozásukról, miszerint leveleket, virágokat vagy kifolyó fanedveket fogyasztanak, de ezeket nem igazolják megfigyelések. Az imágók valószínűleg egyáltalán nem táplálkoznak; erre utal, egy vizsgálat, mely során több mint 1500 egyed befogásával egyszer sem figyeltek meg táplálkozást.

A lárvák a kikelésük után mélyebbre (4–10 cm) vonulnak a fába, és ott az időjárástól és a fa minőségétől függően 2–4 évig fejlődnek. Utolsó telük előtt visszatérnek a felszín közelébe; bábbölcsőt készítenek, és kimeneti csatornát rágnak – ez utóbbit újra eltömítik –, majd bebábozódnak. Júliusban a kifejlett bogarak ismét kitisztítják a kimeneti csatornát, majd ovális (6–11 mm hosszú és 4–8 mm széles) nyíláson – a röplyukon – át távoznak a fából. A röplyuk hosszabbik tengelye párhuzamos a fa rostjainak irányával, vagyis a törzs hossztengelyével.

A havasi cincért a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján a sebezhető („vulnerable”) kategóriába sorolják, Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint. Számos más európai országban is védett.

Adott területen a havasi cincér lokális kipusztulásához vezethetnek a nagyobb tarvágások, ha a tápnövényül szolgáló fák minden egyedét eltávolítják. A nagy kiterjedésű fátlan tájak gátat szabnak terjedésüknek, ahogyan minden olyan erdő (például akácos, nemesnyáras és fenyves ültetvények) is, amelyben nincsenek számára tápnövénynek számító fafajok.

A gazdasági céllal kezelt erdőkben károsan érinti az ott élő állományt a természetes módon kidőlt, megsérült vagy beteg fák eltávolítása, hiszen ezek lennének a lárvák legjobb fejlődési helyei.

A tarvágásokon kívül a legnagyobb veszélyt a nyár elejéig letermelt faanyag erdőben, erdőszélen való tárolása. A száradó farakások, főként, ha napos helyen vannak, vonzzák a havasi cincéreket. Ezek azonban csapdaként működnek: a nőstények a felhalmozott törzsekre rakják petéiket, ám a fákat idővel elszállítják és feldolgozzák.

Az Év rovarának védelmét elsősorban az élőhelyének védelme, a sérült fák, kidőlt törzsek megőrzése jelenti. Különösen fontos az erdőszéli vagy más helyen, szabadon álló, napsütötte fatörzseket óvni, mert ezek több évig kiszolgálják a lárvák fejlődését. A szálaló erdőművelés, a vegyes korú állományok kialakítása, a lékek, a tisztások megőrzése segíti a havasi cincér fennmaradását.

Merkl Ottó teljes cikkét az mttmuzeum.blog.hu oldalon olvashatják.