Gondolatok a természetről és a fotózásról
Teljesen egyedi, mindazonáltal fontos álláspontját osztotta meg velünk Az Év Természetfotósa díj háromszoros nyertese, Novák László.
Leginkább természetfotósként, vagy inkább madárfotósként definiálja önmagát?
Mindig is természetfotósnak vallottam magam, de ezen belül kitüntetett irány a madárfotózás. Mindenkinél vannak amolyan szeretem témák, amikor mondjuk tájakat, növényeket, természeti jelenségeket, vagy akár vadat fotózik inkább. Kovács András vadfotós barátommal én is ki-kimegyek néha Balatonalmádi környékén kicsit nagyvadazni, hogy abba a műfajba is belekóstoljak. Ha egy rangsort kellene felállítanom, akkor a képzeletbeli dobogó legfelsőbb fokán lennének az állatok, utána a növények, majd a harmadik helyezést a tájfényképezés kapná.
Tehát ezért mondja azt, hogy tévút volt a kecskeméti műszaki főiskola elvégzése, noha a fényképezéshez némi műszaki ismeret is szükségeltetik?
Valóban. Bár feltalálom magam abban a világban is, mégis világéletemben erdésznek készültem, csak szüleim javaslatára a műszaki pályát választottam.
Ekkor 1979-et írtunk, fotózni is ez idő tájt kezdett?
Akkor vettem első kamerámat, de már korábban, középiskolás koromban is fényképeztünk egyik barátommal, sőt, képkidolgozással is foglalkoztunk. Már az is természetközeli fényképezés volt, noha nem igazán tudatos, csak szerettünk odakint lenni és fotózni. Volt azonban egy döntő pillanat, amikor végérvényesen elhatároztam, hogy amint lehet, megvásárlom az alapfelszerelést és természetfotós leszek.
Mi volt, ami elhozta ezt a döntő pillanatot?
Kecskeméten, a Kiskunsági Nemzeti Park székházában egy előadás, amit most már jó barátom, Molnár Gyula tartott: jó 1-2 órán keresztül csodáltam Pentacon Six 6×6-os fényképezőjével készült felvételeit. Akkor és ott ez annyira magával ragadott, hogy tudtam, nekem is ez a pálya való. Szerencsére nem csak a kezdő lökést jelentette Molnár Gyula előadása, hanem később is sokat segített.
Szintén az ő személye volt determináns abban, hogy madarakat szeret leginkább fényképezni?
Nem igazán, ez inkább egy belső kényszer eredménye. Amióta az eszemet tudom szerettem a természetet azon belül a madarakat különösen. Otthon mindig voltak és jelenleg is tartok madarakat. Korábban még madárházat is terveztem. Első könyveim szintén a természetről és a madárvilágról szóló kiadványok voltak, melyeket ismerősöktől kaptam, vagy könyvtárból kölcsönöztem. Egy idős madarász felesége a Szobamadarak, díszmadarak című, ’60-as években megjelent szakkönyvvel ajándékozott meg. Hozzá köthető első, életreszóló természetközeli élményem is.
Kíváncsi vagyok, milyen állatokhoz kapcsolódott?
Talán tíz éves lehettem, nyár volt, rekkenő hőség, én pedig szó szerint egy szál rövidnadrágban, mezítláb lődörögtem a szilvafák alatt megbúvó kaptárak közelében, miközben figyeltem a zsongó méheket. Teljesen megbabonázott a folytonos mozgás, így egyre közelebb merészkedtem, mígnem a kaptárok közvetlen közelében álltam. Nem tudom megmagyarázni mi lehetett a szándékom, de jól beletapostam közvetlenül a bejárat elé, ahol jöttek-mentek a dolgozók, és még meg is húzkodtam a talpamat… Ez a méheknek akkor, majd egy másodperc múlva nekem sem tetszett annyira: ordítva rohantam a pár száz méterre, a szőlőkben dolgozó szüleimhez. Tisztán emlékszem: baloldalt egy felhő követett, majd ugyanazon oldalon elég rendesen feldagadt a karom. Soha későbbi életemben nem voltam olyan szép kövér, mint akkor a bal kezem.
Ezek szerint a méhcsípések nem vették el kedvét? Sikerült kiengesztelni a méheket?
Életre szóló emlékkel ajándékozott meg ez a közvetlen ismerkedés a természettel. Nincs az a szülő vagy tankönyv, ami hatásosabban magyarázhatta volna el, hogy egy cselekedet milyen hatással lehet az óvatlan megfigyelőre. A csípések okozta daganat gyorsan elmúlt, de a figyelmeztetés hatása mind a mai napig elevenen él bennem.
A méheket nem kellett kiengesztelnem, gondolom az életben maradtak között azóta népmeseként kering a sztori egy fiatal balek gyerekről.
Hol készítette első fényképeit? Sok idő telt el a méhészkaland után?
Első képeim tizenegynéhány évvel később, az egyik kecskeméti temetőben készültek. Itt két karvaly felváltva vadászott a bogyós gyümölcsöket fogyasztó fenyőrigókra, rájuk pedig én próbáltam meg vadászni a gépemmel.
Persze először is bevásároltam: ahogy elkezdtem dolgozni, első pár havi fizetésemből vettem egy Praktica VLC 2-es fényképezőgépet egy 200-as telével. A gép exponáláskor akkorát szólt, mint egy légpuska. Igazából teljesen más kategória, mint a mai fényképezőgépek. Felhúzásnál felejthetetlenül „csodálatos ” hangja volt: lessátorban ülve a film továbbítására rá kellett szánni néhány másodpercet, de így is, amikor az utolsó fogaskerék beakadt, egy szép nagy csattanás hallatszott. Amelyik állat attól nem ijedt meg, azt bárki le tudta fényképezni.
De az első inspiráció hatására évekig lényegében csak dokumentum értékű felvételekkel ajándékoztam meg magam. Két év elteltével összeültünk Gyulával, aki több száz felvételemből egy-két értékállót talált. „Laci, innen új pályára állítod magad!” – mondtam, miután kicsit kijózanodtam.
Ezek szerint nem kapott sok biztatást Molnár Gyulától?
De, ő igazán biztatott, nem vette el a lelkesedésemet. Persze nem volt túl jó kedvem, hogy kidobálhatom az eddigi képeimet, de az idő még előttem állt. Ettől függetlenül akkor ez elég nagy csapás volt: két év munkája odaveszett, gondoltam. Most visszatekintve már nagy hálával tartozom Gyulának azokért az instrukciókért, amiket anno tőle kaptam. Ennek köszönhetően tudtam egy kis leágazást tenni a dokumentarista fotográfiából a művészibb természetfényképezés irányába.
Első gépével elkezdte járni a természetet, ám egy távcsövet is mindig vitt magával.
Igen, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy cserkelve fényképeztem. Sokkal inkább számomra ez egyfajta felderítésül szolgált: én még ahhoz a ’kövület’-fajtához tartozom, aki először költői túlzással megismeri az adott területet, majd csak ezek után próbálja azt megörökíteni. A távcső, bárhova is menjek, mindig nálam van, nélküle sehova nem megyek. Talán csak az esküvőm volt kivétel ez alól. Így érzem jól magam, ilyen módon élem bele magam a tájba, ahol vagyok. Ha tehetem, kint tartózkodok, nézelődök. Fényképezőgéppel csak azután megyek, miután kiválasztottam a számomra kedves témákat.
Kicsit már filozófiájára is rátértünk, cserkeléssel, avagy inkább lesből fotózik?
Egyre kevesebb időt töltök sátorban, mostanában inkább cserkelek. Viszont azzal nem lehet olyan kifinomult képeket készíteni, mint egy jól kiválasztott és megépített leshelyből. A sátrazásnál ki kell választani azt a helyet, ahol a madarak mozognak, de fényképezhetünk előkészített körülmények között is. Talán egy-két jellegzetesen ilyen témám volt, gondolok itt a jégmadár fotózására, amit Kármán Balázs barátommal csináltunk. Az ilyen jellegű felvételekhez kell némi terepmunka, elsősorban az úgynevezett beetetés. Ez sokkal komolyabb, felelősségteljesebb feladat, mint első hallásra bárki gondolná. Ugyanis télen, hideg időben ha egy madarat hozzászoktattunk az etetőhöz, azzal ki kell tartani a jég elolvadásáig. Magevő madaraknál ez nem nagy feladat, de egy jégmadárnál már komoly logisztikát is megkíván.
Tömören a feladat kb. így néz ki: Őszi lehalászáskor végy 15 kiló apróhalat! Ezeket tartsd életben egész télen, mert a jégmadár csak élő állatot fogyaszt el. Majd naponta legalább kétszer töltsd meg az etetőt. Ja és az etetőt úgy készítsd el, hogy abból a halak ne tudjanak kiúszni, de a jégmadár és lehetőleg csak a jégmadár ki tudja venni őket.
Egyébként e program kapcsán komoly betekintést nyertem a vizeink, különösen a kis vízhozamú patakjaink állapotába. Sajnos a vízügyi beavatkozások a patakjaink jelentős részét csatornákká silányították, melyben az élet nem találja meg a feltételeit.
Kicsit eltértünk a témától, de ha úgy adódik, ma is beülök a lessátorba, csak egyre kevesebb kitartással: ma már nem annyira vonzó, hogy hosszú ideig várakozzak egy helyben, mint amennyire régebben az volt.
Ha szakmai életében, fejlődésében keresünk változást, ha úgy tetszik, járatlan utat, akkor mi lenne az?
Mindenképpen a legutóbbi, egyedi vakutechnikával, fenyőpintyekről készített sorozatot emelném ki. A technikát egy éjjeli madár, a lappantyú fotózásához fejlesztettem ki.
Pedig furcsamód korábbi fotográfiáin nem igazán ismerszik meg a villanóhasználat.
Őszintén bevallva, tényleg nem voltam híve a vakuhasználatnak a természetfotózásban, de mostanában megtetszett ez a lehetőség: olyan rendszert dolgoztam ki, amivel nagy távolságokra tudok fotózni – ez adja az újszerűséget, a kihívást. Főleg röptükben örökítem meg így a madarakat. Merőben eltérő módon, sokkal kreatívabban lehet kombinálni a háttér és a téma megvilágítottságát így, mint ha tisztán csak természetes fény világítaná meg a fotózott madarat. Ha ezelőtt mégis segédeszközként szükség volt rá, akkor sem villanót, sokkal inkább lámpát használtam, de még jobban szerettem a napfényt deríteni. Ellenfényben, tükrökkel derítettem természetes fényt úgy, hogy nagyon szép, hatásos felvételeket tudtam létrehozni.
Említésre érdemes a jégmadaras képe, amiről talán a legtöbben ismerik. Annál tényleg lehetetlen lett volna kiküszöbölni a vakuzást.
Valóban. Kármán Balázs barátommal éveket dolgoztunk, mire megcsináltuk a jégmadaras sztorit, ami szerintem nagyon jól sikerült, de ne felejtsük el a vízirigós képeket sem. Ezeket nem lehetett volna másként megvalósítani, főleg nem 40 ASA (mai ISO 40-nek megfelelő, korábbi amerikai filmérzékenységi érték) esetében, ahol vaku nélkül esélytelen lett volna „megfagyasztani” a mozgást.
Nyilván akkor és ott is úgy kellett világítani, hogy minél természetesebb hatást keltsen a vaku, ugye?
Bármelyik fényképezőgép zárszerkezetének működésénél gyorsabb a villanófény, ami a témáról olyan gyorsan veri vissza a fényt az érzékelőre, hogy még egy zuhanófélben lévő jégmadár sem képes bemozdulni ez alatt az idő alatt.
Semmilyen más beállítás nem érhető el ezzel a mezítlábas vakurendszerrel, csupán egyetlen, nagy energiájú villanás.
Csak bírja akkuval a fotográfus!
Így van!
Többször elhangzott már a hazai természetfotózás egyik, igen emblematikus személyének, Kármán Balázsnak a neve.
Igen, Balázs jó barátom, akivel sokat fényképeztünk közösen. Ebből néhány olyan kép született, amikhez hasonlatosakat mindezidáig nem láttam még: jégmadarat nagyon sokan fényképeznek, de nem abból a perspektívából, amiből mi közelítettük meg. Részben a víz szintje alá helyeztük a felszerelést, így elérve a kívánt hatást. Másik ilyen a vízfüggönyön keresztülrepülő vízirigóról készített sorozatunk, amihez hasonlót nem ismerek.
De nem csak az oninózus jégmadaras képet készítették, hanem egy speciális, világszabadalommal oltalmazott gömbfejet is kifejlesztettek Kármán Balázzsal. Mi hívta életre ezt a találmányt és hogyan találták ki és tervezték meg?
Az akkori, 1980-as évekbeli fotózási szokásaink eltértek a legtöbb kortársunkéitól. Sokat fényképeztünk vízparton, a víz színéhez közeli pozícióban. Az akkori állványok nem segítették ezt a szándékunkat, így született meg 1988-ban az első szabadalmaztatott állványfejünk, mellyel már a víz szintjén is könnyen be tudtuk állítani a vízszintes síkot.
Ezek alapján méltán lehet büszke arra, hogy madár- és természetfotós!
Örülök, hogy ezzel foglalkozom. Nem mondanám, hogy büszke vagyok magamra, de azt annál inkább, hogy szeretem ezt a tevékenységet. Jó dolog összekötni a természet szeretetét a fotózással. Ebben érzem otthon magam. Voltak sikereim pályázatokon, de nem nevezek gyakran. Régebben Magyarországon Az Év Természetfotósa pályázaton; külföldön a BBC-n, amit ugye a legrangosabbnak tartanak, és a német Glanzlichteren. Hiába nyertem díjakat külföldi pályázatokon és lettem itthon Az Év Természetfotósa, ha valamire büszke vagyok, akkor az pont a jégmadaras és a vízirigós képek, amikkel semmilyen díjat nem nyertünk, de mégis egyedülállóak voltak a maguk korában.
Alázatos gondolkodásra vall, hogy sikerként éli meg azt is, ami a szakmai bírák számára nem érdemelt díjat. Ehhez hasonló hozzáállást javasol azoknak is, akik most akarnak madárfotósnak állni?
Ha valaki madárfotózással szeretne foglalkozni, akkor ismerje meg, hogy milyen igényei, viselkedési szokásai vannak a fotózni kívánt fajnak. Mert ha nem ismerem azt, amivel foglalkozni szeretnék, akkor sok mindenről le fogok maradni.
Az ismerethiány azt fogja eredményezni, hogy azt sem tudom mit érhetek el, vagy éppen miről maradtam le. A fotós minimum alapismeretei, hogy hova, miért és mikor menjen. Ha ezekkel nincs tisztában, akkor hiába tudja kiválóan kezelni a technikát, nem lesz saját alkotása.
Hogyan látja napjaink természetfotósait?
Nekem úgy tűnik, hogy a mai madárfotósok jelentős része divatként gondol a természetfotózásra. Aki nem kutat távcsővel a nyakában, nem nézi meg, hogy mikor van a harkályok párzási időszaka, hol foglalják a revíreket, melyik fát nézik ki maguknak, csupán annyit tesz, hogy kiválasztja, melyik lesbe menjen fényképezni – senkit nem akarok megbántani ezzel -, de véleményem szerint nagyon nem így kéne ezt csinálni. Ebből a tevékenységből nem a saját sikere domborodik ki, hanem egy másik fotós által megteremtett lehetőség egyetlen morzsája, amit hamis illúzióként fotó formájában visz haza magával.
Ennyi év tapasztalatával, kiváló képekkel, van kedvenc faja?
Visszagondolva a mögöttem hagyott évekre úgy látom, hogy mindig volt valamilyen időszakom. A madarak közül nagyon kedveltem a karvalyt, évekig fotóztam is őket. Kis termetük ellenére rendkívül fürgék és ügyesek. Ha táplálékszerzésről van szó, talán nincs náluk ügyesebb ragadozó madár. Az üldözések látványosak és néha még emberi szemmel is megtervezettnek tűnnek.
Van esetleg olyan faj, amit korábban nem, csak az elmúlt időkben tudott megfotózni?
Éppen most, az elmúlt két évben elevenítettem fel egy régi történetemet. Harminc éve szerettem volna először akcióban lappantyút fényképezni, de akkor az nem sikerült. Persze, készítettem néhány kockát, de ezek rögzített szituációk voltak, mondjuk, amikor a fészkéhez száll, vagy éppen onnan elmegy a madár. Ezek egyszerű helyzetek, de az akkori technika ennyit tett lehetővé. Mára ez sokat fejlődött, így 2-3 éve más madarat szinte nem is fotózok, csak lappantyút. Néha már szégyellem is kimondani, de mégis egy rendkívül különleges téma, egyedi felkészültséget igényel, akár a terepi, akár a technikai háttér ismeretének szempontjából. Egyébként innen jött a fent már említett vakus módszer ötlete. Egészen egyszerűen hiába próbáltam, más megoldás esetükben sem volt, mint a vakuzás.
A fotózásuk technikáján kívül van más hasonlóság a karvaly és a lappantyú között?
Én is ezen morfondíroztam, hogy mindkettő vadászik, ráadásul látványosan, csakhogy a karvaly nappal és melegvérű állatokra, a lappantyú pedig rovarokra és éjszaka, sötétben.
Most tért haza Szlovéniából. Sikeres útja volt?
Rendkívüli módon érdekelnek a természetben lejátszódó tömegjelenetek. Ezekből érthető módon sajnos egyre kevesebb van, ezért is öröm, mikor egy-egy ilyen esemény a tudomásomra jut. Sajnos csak késve, az utolsó napokban értesültem a szlovéniai eseményről, amit nem vertek nagydobra. Úgy tűnik, hogy a fenyőpintyek európai fészkelő állománya évről-évre összegyűlik valahol. Hiába vannak sokan, olyan kicsi területen összpontosulnak, hogy nehéz észrevenni őket. Az idei szlovéniai a legnagyobb gyülekezők közé tartozik: azt mondják, 5 millió madár volt az éjszakázó helyen. A lombhullató fák olyanok voltak, mintha leveleik lennének. Lebilincselő látvány. Napközben körbejártam a kb. 6 hektáros éjszakázó helyüket. Egy kis völgy patakkal, körülötte éger, lucfenyő és bükk vegyesen. Az estére behúzó gyülekező madarakra a ragadozók is felfigyeltek. Vándorsólyom, kis sólyom, egerészölyv, karvaly. Az ingyen vacsorára minden érdeklődő felfigyelt. Az egerészölyv lassú és elsősorban emlősökre specializálódott, nem is értettem mit keres itt. De sikerült megfigyelnem a technikáját: becsap a fenyők ágai közé, és onnan a zavarosban próbált „halászni” az ágakon ülő madarakra.
A fenyőpintyek tömeges éjszakázása életem nagy élményei közé tartozik! Az a hang és látvány, amit itt tapasztalhat egy természetet szerető és tisztelő ember, az felejthetetlen – felér egy fél kaptár méh csípésével.
Mi az, ami még hiányzik a hőn áhított fotótémák listájáról?
A lappantyús témám még félúton tart, vele további terveim vannak. Szerencsére szabad ember vagyok, nem stresszel a pályázatokon való megmérettetés lehetősége, ezért csak annyit és azt fényképezem, amihez éppen a legnagyobb kedvem van. A többi témát pedig egyszerűen csodálom. Majd talán azokra is „lőhetek” a közeli jövőben. Örömfotós lettem, remélem maradok is.
Interjút készítette: Sarusi István