Időszakos szabadstrand a sivatagban – a természet csodája

Jó egy évtizede már, hogy megláttam néhány fotót hófehér homokdűnék közt megbúvó azúrkék és smaragdzöld színben játszó tavakról. A szürreális látvány odaszegezett a képernyőhöz és elhatároztam: ha egyszer eljutok Brazíliába, feltétlen megkeresem ezt a vidéket.

Az északkeleti régió nem tartozik az ország leglátogatottabb vidékei közé, ott is jóformán csak a strandok vonzzák a turistákat. Én az üdülővárosok helyett a világörökségként nyilvántartott Sao Louisba repültem, ahol részben felújított, részben málló vakolatú, de még mindig szépséges házak őrzik a gyarmati korszak emlékét.

Ez a legközelebbi nagyváros a Lençóis Maranhenses („maranhói lepedők”) nemzeti parkhoz, ahova igyekeztem. A tengerparton 70 kilométer hosszan és időnként 50 kilométer szélességben a tájat lepedőkként beborító, vándorló homokdűnék végeláthatatlan vidéke ez, amely már önmagában is lenyűgöző látvány. Különösen május és szeptember között az, amikor az intenzív zivatarok vízzel töltik fel a homokdűnék völgyeit. Az esőzések olyan nagymértékűek az év első néhány hónapjában, hogy homokdűnék ide vagy oda, technikailag nem is hívhatjuk sivatagnak a vidéket. Aztán az esők csendesednek, a dűnék közt pedig csillogó tavak ezrei jelennek meg. Ezek olyan tiszták és meleg vizűek, hogy mágnesként vonzzák a különleges strandokat kereső látogatókat. Szeptemberre aztán kiszáradnak a medrek, és olyan lesz a vidék, mintha soha nem látott volna vizet.
Sao Luisból négyórás buszozással értem el az önmagában jellegtelen Barreirinhas nevű városkát, ahol csak azért találni több tucat vendégházat, mert ez a dűnék közé induló túrák kiindulópontja. Néhány ökoturizmussal foglalkozó vállalkozás gyűjti össze minden nap a jelentkezőket, és szervezi meg a túrát a tavak vidékére. Egyedül nem tanácsos elindulni, mert könnyen el lehet tévedni, no és a megközelítésük sem olyan egyszerű. 16 személyes, strapabíró, nyitott terepjárókkal indultunk útnak. Miután összegyűjtöttük a csoport tagjait a különböző szállásokról, először is át kellett kelnünk a városka melletti folyón. Amíg átért a régi vágású, csörlős komp, a sofőrök félig leengedték a gumikból a levegőt, hogy felkészítsék a járműveket a süppedős homokos talajra. A túlparton aztán mintha egy vidámparkba kerültünk volna, az utazás ugyanis hol a hullámvasútra emlékeztetett, hol pedig a hatalmas tócsákból felfröccsenő víz terített be minket. Az esőzés ugyanis nem korlátozódott a tavak létrehozására, az utat is igencsak kátyússá alakította. Néhány utastárs gyakori sikoltozása mellett végül megérkeztünk egy komolyabb dűnéhez, ahol elbúcsúztunk az autótól, és gyalog folytattuk az utat. A dűnék védelmében szerencsére a quad sem engedélyezett. Nem is hiányzott a berregésük, a hangulathoz sokkal inkább illett a csend.


Leírhatatlan élmény volt, amikor feltárult a szemünk előtt az első tó látványa. A csontszáraz, hófehér dűnék közt ott csillogott egy csodaszép kék tavacska. Leszánkáztunk a dűne oldalában és már csobbantunk is ezen a nem evilági strandon. A víz meglepően meleg és valóban áttetszően tiszta volt. Aztán egy idő után továbbálltunk, pár dűnét megmászva, újabb tavak felé.
Amikor azt hittem, ennél szebb már nem is lehetne a táj, akkor a természet még csavart egyet a látványon és beborította az eget haragos viharfelhőkkel. A nap még sütött pár másodpercig, végképp szürreálisra fokozva a látványt. Csak egy-két kockát tudtam kattintatni a fényképezőgéppel, amikor szinte leszakadt az ég és hatalmas vihar zúdult ránk. Az esőkabátom megadta magát, de szerencsére a fényképezőgépnek megbízhatóan vízhatlan, kajakozáshoz használt táskát hoztam magammal. A hűvös esőben fázósan indultunk vissza a terepjárónk felé, amikor valakinek eszébe jutott: okosabb lenne a jó meleg tóban kivárni a vihar végét. Így is tettünk, vidáman vigyorogva a kellemes vízben.

Vajon vannak-e halak a tavakban? Merül fel sokakban a kérdés. A legtöbben nincs, de néhányban megjelennek – főleg azokban, amelyek folyókkal is érintkeznek. De előfordulhatnak máshol is, hiszen a petéket, ikrákat az iderepülő tengeri madarak a lábukon hozzák el némelyikbe. A szeptemberben kezdődő száraz évszakot, amikor a tavak teljesen kiszáradnak, a halak magukat mélyre ásva, a nedves homokban húzzák ki – aztán amikor az eső újra feltölti felettük a medencét, boldogan jönnek újra elő, hogy rovarokat lakmározzanak.
Lassan besötétedett. A vihar miatt elmaradt az ilyen kirándulások egyik fő attrakciója, a naplemente, de nem különösebben bántam, így is tele voltam élményekkel. A faluba vezető visszaúton meglehetősen viharvert volt csapatunk: vizes, sáros, bekenve naptejjel és szúnyogriasztóval, no és éhes-szomjas, mivel nem mertünk sokat enni, inni, hiszen nincs mosdó a környéken. De vidáman intettünk búcsút egymásnak, és egész biztos vagyok abban, hogy ezt a napot egyikünk sem felejti el.
Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu