National Geographic Magyarország

Ha Európára és a teára gondolunk, elsősorban bizonyára az angolok jutnak az eszünkbe. Ez részben jogos is, hiszen a teafogyasztást tekintve mindenkit leköröznek a kontinensen.

Kedvenc italuk tealevelei azonban Indiából vagy épp Afrikából származnak, nem a ködös Albionból. Európai teaültetvényeket egész máshol kell keresni: a brit partoktól jó 1500 kilométerre, az óceán közepén egy kis szigetcsoporton.

Ribeira Grande városa az Azori-szigetek legnagyobbikán, São Miguelen két teaültetvénynek is otthont ad. A tengerpart melletti dombokon üdén ragyognak a cserjék, köszönhetően a szigetvilág enyhe klímájának. Az Azori-szigeteken jóval enyhébb a tél és hűvösebb a nyár, mint nálunk, és a kiegyenlítettebb hőmérséklet, valamint a magas páratartalom ideális körülményeket teremt a termesztésnek. A két gyár közül a Chá Porto Formoso a régebbi – ez Európa első teagyára és a mai napig az egyetlen, amely nagyüzemi módszerekkel, külföldi vevőknek is dolgozik.

Maria Madalena Motta, az alapító leszármazottja mesélt nekem a gyárról, amely az első pillanattól kezdve ugyanannak a családnak a tulajdonában van.
A történet még az 1800-as évek közepére nyúlik vissza, amikor az óceán közepén fekvő kilenc szigeten az addig fő exportterméknek számító narancsültetvények egy járvány következtében kipusztultak és a farmereknek új termények után kellett nézniük. Voltak, akik banánnal próbálkoztak, mások maracujával, Ermelinda Gago da Câmara pedig teával kísérletezett. A növény már azelőtt sem volt ismeretlen a szigeten, úgyhogy tudta, mind az időjárás, mind a talaj kedvez a termesztésének, csak épp az ehhez szükséges ismeretek nem voltak a birtokában. Meghívott két kínai mestert, akik alaposan megtanították a szakma minden csínját-bínját. 1883-ban megnyitotta a gyárat is, akárcsak néhány vállalkozó kedvű kollégája.

3 fotó megtekintése

És hogy miért csak ez a cég maradt talpon azóta is? Ez az alapító forradalmi újításának köszönhető. Ő ugyanis már a kezdtek kezdetén úgy érezte, a biztonságos működés alapja a folyamatos energiaellátás, így egészen úttörő módon a földjén futó patakokra egyszerű vízerőművet létesített. Ezzel nemcsak függetlenné tette magát, de mindenkinél olcsóbban jutott energiához. A 20-as években áramot szolgáltató erőmű olyan újdonság volt, hogy akkoriban nem teát kóstolni tódultak a kíváncsiak az ültetvényre, hanem hogy életükben először mesterséges fényt lássanak. Azt is mondhatnánk, az Azori-szigeteken ezen a teaültetvényen indult el az ipari forradalom.

Pedig Câmara dédnagyapa nem kis kockázatot vállalt. A teatermesztés az addig megszokottnak számító növényekkel ellentétben jóval nagyobb anyagi befektetést igényelt, hiszen számos beruházásra szükség volt. A cserjéket nyírni kell, majd a teát szárítani, sodorni, fermentálni, és ezekhez a műveletekhez jó néhány költséges gépet kellett beszerezni. De az előremutató gondolkodás bevált, és a Câmara család gyára minden nehézséget és válságot túlélt. A gépek pedig a mai napig üzemelnek, ráadásul költséghatékonyan. „Ha elromlanak, csak egy ügyes kezű ezermester kell hozzájuk, nem valami számítógépes szakember, mint a modern gépekhez” – mondja Madalena nevetve.

A 40 hektáros területen évente 44 tonna teát szüretelnek, melynek nagy részét Portugália más részeibe, Angliába, Németországba, az Egyesült Államokba és más országokba – még a minőségre oly kényes Japánba is – exportálják. A telep bárki számára ingyenesen látogatható, meg lehet csodálni az eredeti, fáradhatatlanul zakatoló 180 éves Marshall gépeket, sőt, a kedves alkalmazottak egy csésze teával is megvendégelik az érdeklődőket. Elsősorban fekete teát készítenek (Orange Pekoe, Pekoe és Broken Leaf típusokat), de kisebb részben zöld teát is.
Nem divatból, hanem szakmai alázatból kiindulva semmilyen vegyszert nem használnak és kézzel szüretelnek, úgyhogy teljesen beleillenek a mai organikus és kézműves trendekbe. Bármily távol van, az Azori-szigetek mégiscsak Európa része, így itt jóval magasabbak a bérek és közterhek, mint például Bangladesben. Ez a tea árán is meglátszik, azaz egy prémium termékről van szó, de a minőségre fogékony réteg szívesen áldoz rá.

Madalena az ültetvényt vezető család hatodik generációjának tagja, aki húgával irányítja az üzletet – de épp nyári gyakorlaton volt náluk az unokahúga is. Nem ülnek a babérjaikon, új ízekkel, új technológiákkal kísérleteznek. Madalena hozzáteszi, ezt saját erőből nem tudnák kigazdálkodni, de nagyon jó kapcsolatuk van a helyi egyetemmel, így közösen ügyeskednek a kutatókkal a laborban, hogy minél finomabb és egészségesebb teákat tudjanak kínálni.

Nem ők az egyetlen megszállott család, akiket szerencsém volt megismerni az Azori-szigeteken. São Jorge szigetén szintén egy különleges terményre bukkantam – itt van ugyanis a szigetvilág legjobb kávéja, méghozzá a Nunes család saját kertjéből.

A kávé története még régebbre, a 17-18. századra nyúlik vissza, ekkoriban ugyanis sokan vándoroltak ki az Azori-szigetekről Brazíliába. A visszatért családok hozták magukkal az első kávécserjéket és a kávé szeretetét. Évszázadokon át csak a hátsó kertben termesztették páran saját célra, mint ahogy eleinte Manuel Nunes is. A farmer felesége csodálatos szőtteseket készített, és mindig megkínálta a vevőket a saját termesztésű kávéból. Egy idő után azt vették észre, egyre többen már csak a kávé miatt jönnek, úgyhogy 1997-ben gondoltak egy nagyot és megnyitották az Azori-szigetek első kézműves kávézóját. A 40 éve vásárolt telken csak néhány kávécserje volt, ma már 800 van.

Az alapító fia, Mario azt is elmondta, hogy kizárólag Arabica kávét termesztenek, ők is vegyszermentesen, kézműves módszerekkel. Nincs is szükség vegyi védekezésre, hiszen semmilyen kórokozó nem él errefelé, a mikroklíma pedig tökéletes. A cserjéket nyírni kell, száraz évszakban öntözni, sőt, időnként akkor is van dolog, amikor nagyon sós a levegő páratartalma, mivel az árt a növénynek, egy kicsit le kell öblíteni édesvízzel.

Az egész „üzem” annyira apró, hogy a kávét a saját konyhájukban, a család legnagyobb serpenyőjében másfél kilónként pörkölik. Nincs is nagy nyereségük rajta, sőt, még a megélhetésre sem elég, így a család minden tagja mással is foglalkozik. A papának számos vállalkozása van, Mario anyja továbbra is készíti a szőtteseket, Mario építész, nővére pedig idegenvezető. De a májustól augusztusig tartó szüretelési szezonban, amikor sok a munka a kávéval, mindannyian itt szorgoskodnak, mert a család minden tagja szívvel-lélekkel gondoskodik a közös vállalkozásról.

Eszük ágában nincs növekedni, az évente 200 kilónyi kávét csak itt, a családi kávézóban árusítják. Úgyhogy ha bárki kedvet kapott, látogasson el hozzájuk – nem bánja meg, mert az Azori-szigetek egyébként is egy varázslatos csücske a bolygónknak.

Írta: Kisgyörgy Éva – travellina.hu