Élet a jégen
A tél közeledtével sorra tűnnek el a nyár látványos, nagy testű ízeltlábúi, egyre kevesebb szitakötővel, lepkével és bogárral találkozhatunk, az első fagyok után pedig szinte megdermed az élet.
Számos pók, poloska és harlekinkatica húzódik otthonaink melegébe, hogy átvészeljék a hideg periódust, mások fagyvédett zugokba, sziklarepedésekbe, fakérgek alá rejtőznek és hibernálódnak, de a legtöbb ízeltlábú elpusztul, csupán szunnyadó lárváik és petéik vészelik át a téli hónapokat. Téli kirándulások alkalmával azonban magunk is szembesülhetünk azzal, hogy néhány hatlábú élőlény dacol a hóval és faggyal, az erdei hófoltokon helyenként téli szúnyogok pihennek és hótücskök ugrándoznak, de nyoma sincs annak a színpompás és formagazdag élővilágnak, amivel a nyári hónapok örvendeztetik meg a természetszeretőket – legalábbis a szemünk által megszokott mérettartományban. Szinte hihetetlen, de még januárban is millió apró ízeltlábú nyüzsög a talpunk alatt, ha egy üdezöld mohaszőnyegen gázolunk keresztül. Enyhébb téli napokon ugróvillások serege lepi el a fák törzsét, a talajra hullott ágakat, terméseket és leveleket, sőt, olykor óriási tömegekben verődnek össze, sötét masszaként borítva az olvadó havat. Az éjszakai lehűléssel ugyan igyekeznek mélyebbre húzódni és fagyvédett zugban átvészelni az esetenként -20oC alá csökkenő hőmérsékletet, ám szinte egész télen aktívak, hála a törékeny testükben lezajló élettani változásoknak. Az ugróvillások (Collembola alosztály) ősi, rovarszerű ízeltlábúak, de a modern taxonómia már nem sorolja őket a rovarok közé. Mintegy 400 millió éve jelentek meg Földünkön, és minden biomban megtalálhatók a trópusi esőerdőktől a jeges tundrákig. Kevesek által ismert, mégis óriási ökológiai jelentőséggel bíró csoport, hiszen ezek a gombahifákat, algákat, bomló szerves anyagot és növényi részeket fogyasztó élőlények nagyban hozzájárulnak a talaj humuszképződéséhez. Annak ellenére, hogy erdőtalajainktól tavaink víztükrén át szobanövényeink virágcserepéig mindenütt megtalálhatók – ráadásul óriási egyedszámban –, mégis nagyon ritkán vesszük észre őket. Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy rendkívül aprók. A fajok többsége nem éri el az 5 mm-es testhosszt, számos fajuk pedig 1 mm-nél is kisebb.
Viráglocsoláskor felfigyelhetünk arra, hogy apró, fehér pontok pattognak a cserépben összegyűlt víz felszínén, de csak igazán közelről látható, mennyire színpompás és formagazdag élőlényekről van szó. Egyes fajok testét kitinpikkelyek borítják, másokra már-már bundaszerű szőrzet jellemző, az egyik legkülönlegesebb csoportjuk, a gömböcugrókák vagy villásgömböcök (Symphypleona rend) vékony kutikulája szinte csupasznak hat, csak ritkásan fedik őket finom érzékszőrök és viaszszálak. Az ugróvillások nevüket a számos fajra jellemző, hasi oldaluk alá bicskaszerűen behajtott kétágú képződményről, az ugróvilláról kapták. Ez a szerv túlélésük záloga, ugyanis a legkisebb zavarásra – például egy ragadozó érintésére – ugróvillájuk izmait a másodperc tört része alatt megfeszítik, és villámgyorsan elrugaszkodnak az aljzatról. Egy 1 mm-es ugróvillás akár 10 cm-es ugrások kivitelezésére is képes, amivel nem csak a rá vadászó atkák és álskorpiók elől, de a mi látóterünkből is végérvényesen eltűnhet.
A hideg periódusok alatt az aktív ugróvillások akár hetekig is éheznek, így egyes fajok képesek átvészelni azt is, ha testhőmérsékletük -20oC alá csökken, majd enyhébb napokon feltöltik raktáraikat, tömegesen kezdenek legelészni az ágakon és leveleken kivirágzó gomba-, alga és zuzmómezőkön. Ha azonban a táplálkozást nem követi vedlés egy újabb fagyhullám előtt, apró testüket óhatatlanul szétroncsolják a béltartalom gócai körül villámgyorsan növekvő jégtűk.
Írta és fényképezte: Ujvári Zsolt
Az év madarának nyomába eredtek a szakértők
Az MME munkatársai a kerecsensólymok helyzetét próbálják jobban megérteni.
Ez a hal a lábain át érzi a zsákmánya illatát
Úgy tűnik, remek evolúciós modellt jelenthet egy hal az új tulajdonságok, új szervek kialakulásának vizsgálatához.
Genetikai hegeket viselnek az elefántfókák
Az állatok vadászata miatt lecsökkent egyedszám hatásait a ma élő egyedek DNS-ében jól fel lehet ismerni, ezt a szakemberek genetikai hegeknek nevezték el.
Különleges vadászmódszert használnak a rejtélyes chilei orkák
A Csendes-óceán déli részén élő kardszárnyú delfin csoport egyedi vadászati szokásait sikerült feltárniuk chilei kutatóknak.
Az élelemhiány a vadorzók fő motivációja
A kelet-afrikai védett területeken az állatokat ugyan védik, ám az ott élő emberek számára nem biztosított a megfelelő megélhetés.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
