Japán halnyomatok árulkodnak a halak múltbéli elterjedéséről

A gjótaku, vagyis a halnyomatok készítése a 1800-as években terjedt el, eleinte a halászok, horgászok – fényképezőgép híján – így rögzítették a kifogott zsákmányt: a halat fekete tintával (leginkább koromból készült, nem mérgező tussal) bevonva fehér rizspapírt a halra simítva nyomdázták. A halnyomatok mellett feltüntették a helyszínt, dátumot, és a hal méreteit is. Jelenleg a legrégebbi gjótaku-gyűjtemény Curuoka Városi Könyvtára birtokában van, ahol 1839-től kezdték gyűjteni a halnyomatokat.

A halnyomatok készítése később „fogási naplóból” művészi rekreációs tevékenységgé nőtte ki magát. A sima fekete-fehér nyomatokat színesek is kiegészítették, s sokszor a nyomatok csupán az alapot képezték egy halfestményhez, amelyeken díszes kandzsik is szerepeltek. Az igazán értékesek azonban az egyszerű, és adatokat is tartalmazó képek, amelyekkel a halász az emlékezetesebb fogásait megörökítette.

Egy, Juszuke Mijazaki vezette japán kutatócsoport a gjótakuk gyűjteményei alapján a múlt halfaunája sokszínűségének felmérését vállalta magára, az élethű lenyomatok alapján ugyanis sokkal pontosabb adatbázist lehetett összeállítani, mint a szöveges dokumentumok alapján, amelyekben egy-egy halfaj helyi nevét sok esetben nem is lehet modern, rendszertani besorolásnak megfelelő fajjal azonosítani. A kutatócsoport olyan vidéki halászhelyszíneket keresett meg kérdőívekkel, ahol tradicionális, halászati-horgászati szaküzletek vannak, ezek ugyanis hosszú időkre visszanyúlóan őrizhetik a helyi halfogások lenyomatait, számolt be az Eurekalert. Bár csupán a kiküldött kérdőívek 9,5 százalékát kapták vissza, így is összesen 261 halnyomatot, 325 egyedi hal képével tudtak – a tulajdonosok hozzájárulásával – digitalizálni is, egy nagy gjótaku-adatbázis számára. A halnyomatokból az egyedi halak faját, azok kifogási idejét és a horgász nevét, sok esetben a fogást igazoló tanúk nevét is feltüntették, ezek mind bekerültek az adatbázisba. (Az alacsony válaszadási arányt a kutatók annak tudták be, hogy a sok kérdésből álló kérdőív kitöltéséért nem fizettek a kitöltőknek semmit, így kevésbé voltak ösztönözve.) E kutatás során a legrégebben készült gjótaku 1936-os volt, a múzeumokban akad 19. századi is.

Elsődlegesen azokat a helyeket vizsgálták végig, ahol veszélyeztetett halfajok élnek, és több esetben sikerült is olyan gjótakukat is találni, amelyek e fajokról készültek, így például a súlyosan veszélyeztetett szahalini tajmen (Hucho perryi) vagy a veszélyeztetett japán sügér (Lates japonicus). Az eredmények a Zookeys szakfolyóiratban jelentek meg.

Japán sügérről készült gjótaku

Forrás: Zookeys

Bár a kapott adatok viszonylag kis száma miatt nem lehet igazán komoly következtetéseket levonni, ám a gjótaku-gyűjtemények alapján bebizonyosodott, hogy a művészi formában megőrzött nyomatok megegyeznek a más adatokból ismert valós előfordulásokkal. Emellett akár DNS-nyomokat is találhatnak a papírok „hal felőli” oldalára tapadva, ehhez persze a mostaninál sokkal komolyabb vizsgálatokra lenne szükség.

Juszuke Mijazaki hozzátette: „Jó lenne, ha a hagyomány fennmaradna s a mai halfogásokról is készülnének még gjótakuk, a mobiltelefonos fotók mellett, szeretnénk a sporthorgászokat is erre ösztönözni.”

Forrás: Égen – Földön – Föld alatt