Bársonyatkák tavaszi ébredése
A rügyek még épp csak pattannak, ám az erdő levetett ruhái között már kidugták fejüket az első tavaszi virágok, s bizony, az ízeltlábúak is elkezdtek mozgolódni az avarban.
Ahogy melegednek a nappalok és lassan megszűnnek az éjszakai fagyok, farkaspókok tömegeit láthatjuk napozni a megbarnult levelek és a feltörekvő, üde aljnövényzet között, ám apróbb rokonaik, az élénkpiros színű bársonyatkák is útnak indulnak. Utóbbiakat nem csupán színük, hanem méretük is feltűnővé teszi, hiszen atkaléptékben testhosszuk igen tekintélyt parancsoló, akár 4-5 milliméter is lehet.
A bársonyatka-alakúak (Trombidiformes) népes rendje több, mint 150 családot, valamint 25 000-nél is több fajt számlál. A gyakran látott, hatalmas, bundás, cinóbervörös erdei atkákon kívül rendkívül változatos formájú, felépítésű és életmódú állatok tartoznak e rendbe, többek között az édesvizeket, sőt, tengereket is meghódító víziatkák (Hydrachnidia). Most azonban a szárazföldi fajok közül szeretnék bemutatni néhányat – elsődlegesen a Trombidiidae, Calyptostomatidae és Erythraeidae családok tagjait –, bepillantást nyújtva titokzatos életükbe, hogy megismerhessük, miféle „sötét titkokat” rejtegetnek ezek a lomhán botorkáló, nagy testű, bársonyos plüssfigurára emlékeztető, vagy éppen betonjárdáinkon vígan fel-alá szaladgáló apró, piros lények.
A nagy testű bársonyatka-alakúak igazi túlélők. A testüket borító sűrű szőrzet segíti a nedvesség megtartását, a vörös színüket adó, testükben felhalmozódó karotinoidok pedig a Nap UV-sugárzása ellen biztosítanak védelmet számukra. Ez az oka annak, hogy a vékonyabb kutikulájú talajlakó atkákkal szemben – amelyek leginkább az avarban, és az abba hullott faágak alatti nyirkos zugokban mozgolódnak – a bársonyatkák gyakran indulnak portyázni verőfényes napsütésben is.
A bársonyatka-alakúak életmódja eltérő. A rengeteg ragadozó faj mellett akad köztük növényi sejteket szívogató (pl. takácsatkafélék), gubacsképző (pl. gubacsatkafélék), de egészségügyi szempontból jelentős, akár embereken élősködő csoport is (pl. bőratka). Rendkívül érdekes, hogy számos faj életmódja egyedfejlődésük során megváltozik. Sarkított analógiát vonva például az emlősök, mondjuk az ember és bársonyatkák közé, ez úgy képzelhető el, ahogy a csecsemő is idővel étrendet vált, anyatej helyett elkezd szilárd táplálékot is fogyasztani. Atkáknál azonban ez az átmenet jóval élesebb, és az atkaszülők korántsem olyan gondosak és önfeláldozók, mint az emlősök, sokkal inkább más szervezetekre bízzák utódaik táplálását. Az atkák nagy többsége a petéből kikelve mindössze három lábpárral rendelkező lárvaként kezdi meg életét. Fejlődésük szakaszait egy-egy vedlés választja el, a lárvastádiumot nimfastádiumok követik, majd ezt követően, egy utolsó vedléssel válnak ivarérett példánnyá. A bársonyatka-alakúak számos csoportja lárvakori parazita. A talajba helyezett petéből kikelő hatlábú parányok felkapaszkodnak a környező fűszálakra, növényi részekre, és várnak. Passzívan ugyan, de igyekeznek minél hamarabb megfelelő gazdaszervezetet találni, rendszerint egy arra tévedő rovar formájában. Ha a potenciális gazda hozzáér a várakozó lárvákat hordozó növényi részhez, az apró atkák egész egyszerűen ráakaszkodnak, megfelelő helyet keresnek testén, majd megkezdik testnedveinek szívogatását. Az első vedlés azonban igazi változást hoz számukra. A változás nem csupán negyedik lábpárjuk megjelenésében csúcsosodik ki. Nimfává alakulásuk előtt a lárvák elhagyják a gazda testét, majd vedlés után aktívan vadászó ragadozóként folytatják tovább életüket.
A kutatóknak éppen ezért a lárvákat egész máshol kell keresniük, mint a kifejlett példányokat. S mivel az atkák, illetve az őket hordozó gazdák begyűjtése rendszerint az állatok elpusztításával jár (hiszen a konzerválás végett alkoholba szokás gyűjteni az egyedeket), nem nyílik lehetőség az atkák felnevelésére, így néha nagyon nehéz összekötni a különböző fejlődési alakokat. A lárvák külseje egészen meglepő mértékben különbözhet a nimfák és kifejlett egyedek alakjától, ezért sokszor okoz problémát az olyan atkák azonosítása, amelyeknek nem ismert, illetve nem dokumentált minden fejlődési alakja. Képzeljük csak el a szituációt, hogy furcsa, narancssárga gömböket hordozó legyet találunk egy erdőszélen, majd néhány hónap múlva hosszú lábú, nagy méretű, gyors léptekkel portyázó atkákat gyűjtünk az erdő talaján! A két forma külsejüket tekintve olyan mértékben különbözik egymástól, hogy gyanítjuk ugyan a rokonságot kettejük között, de véletlenül sem mernénk azt mondani az egyedekre, hogy egyazon faj tagjai. Nem könnyíti meg a kutatók dolgát, hogy az atkák egyedfejlődése, változása nem folyamatos, hanem ugrásszerű. Teljesen más formájú állat mászik elő a régi bőr alól egy-egy vedlést követően, s bizony, egy vedlést tetten érni ebben a mérettartományban igazi kihívás. Éppen ezért fordulhatott elő olyasmi, hogy egy-egy faj fejlődési stádiumait kutatók egymástól függetlenül önálló fajokként írták le, s csak évekkel vagy évtizedekkel később derült ki, hogy a különbözőnek hitt lények mégis egyazon fajhoz tartoznak.
Azt gondolhatnánk, hogy manapság a genetikai módszerek alkalmazása mellett ilyesmi nem fordulhat elő, hisz – habár a fejlődés során az állatok külseje, morfológiája változik – a genetikai állomány változatlan marad. A helyzet azonban az, hogy atkák esetében számos probléma merül fel a DNS alapján történő azonosítás kapcsán. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy nagyon sok faj tekintetében csak évtizedekkel, vagy akár száz évvel ezelőtt gyűjtött, nem megfelelően konzervált, degradált DNS-ű példányok állnak rendelkezésre összehasonlításra. A kutatók a 20. század végéig nem készültek arra, hogy valaha is szükség lesz az általuk gyűjtött példányok genetikai vizsgálatára, ezért elégségesnek tartották, ha különböző 70 százalékos alkoholokban, vagy a példányokat átvilágosítva, tárgylemezre preparálva tárolják őket a jövő kutatói számára. Manapság pedig bosszankodás övezi a megsárgult alkoholban úszó, 100 éve gyűjtött, csodálatos példányok vizsgálatát, amelyek formailag ugyan kiválóan megtartott állapotúak, de genetikai állományuk olyannyira károsodott, hogy összehasonlításra már alkalmatlan.
A rövid tudománytörténeti kitekintés után, visszatérve a lárvakorban parazita életmódot folytató, nimfa- és kifejlett stádiumban azonban ragadozó bársonyatka-alakúakra, még közöttük is meglepő változatosságot láthatunk, nem csak külsejük, hanem gazdaválasztás terén is. A harsány, narancsos és vörös színű atkák között léteznek ugyan melegvérű állatok, sőt, emberek szövetnedveit szívogató, kiütésszerű bőrgyulladást (trombiculosis, trombidiosis) okozó fajok, ám a legtöbb Trombidiformes faj parazita lárváit ízeltlábúak testén találjuk. Legegyszerűbben úgy képzelhetők el, mint a rovarok és pókszabásúak „kullancsai”, de nem összekeverendők a gerincesekre specializálódott valódi kullancsokkal (Ixodida rend).
Óhatatlan, hogy olykor legyek tévedjenek be lakásainkba, nem csak vidéken, ahol még manapság is sokan tartanak haszonállatokat, hanem akár a főváros tizedik emeleti panellakásaiba is. Ha pedig bosszantó mivoltukból fakadóan nem csupán addig veszünk róluk tudomást, amíg egy rovarirtó spray vagy egy hagyományos légycsapó segítségével átsegítjük őket a másvilágra, hanem közelebbről is szemügyre vesszük őket, viszonylag gyakran láthatunk a legyek testén furcsa, oda nem illő piros golyócskákat. Ha pedig ezeket a golyócskákat mikroszkóp alatt is megvizsgálnánk, akkor tűnne csak fel a testük mellé szorított három pár apró láb. Tudván, hogy nem csak a rovarok, hanem az atkák lárvái is három pár lábbal rendelkeznek csupán, sejthetjük, hogy a szemtelen kétszárnyúval élősködő bársonyatka-alakúak is érkeztek otthonunkba. Nyirkosabb, árnyasabb helyeken kirándulva gyakran téved elénk egy-egy nagy testű, izgága röptű lószúnyog, amelyen olykor szintén nagy számban láthatunk narancsvörös színű parazitákat, ezek ráadásul sokkal nagyobbak és szembetűnőbbek, mint a legyeket szívogató apróságok.
Egyes bársonyatka-alakúak távoli rokonaikat, a pókokat és kaszáspókokat sem kímélik. Bár pókok testén viszonylag ritkán találkozni atkákkal (nekem életem 35 éve alatt mindössze kétszer sikerült elcsípnem ilyen pillanatot), addig a kaszáspókok jóval gyakoribb gazdái az apró, fényes, piros golyócskáknak. Legyen szó akár a pókok viszonylag lágy, vékonyabb kutikulával borított utótestéről, vagy a kaszáspókok erősen tüskézett, kemény lábairól, ezek a parányi atkák könnyűszerrel mélyesztik szájszervüket gazdáik testébe, hogy ezáltal rögzülve magukba szívják az éltető testfolyadékot.
Talán a legmegdöbbentőbb, hogy ezek a falánk lárvák a legapróbb ízeltlábúakat sem kímélik. Nem ritka, hogy levéltetveken, vagy akár 1 mm-es ugróvillásokon telepszenek meg, néha meglehetősen bizarr látványt nyújtva, hiszen egy-egy parazita mérete olykor igen jelentős lehet a gazdáéhoz képest. Ember és kullancs analógiájánál maradva olyan jelenségek ezek, mintha kéttenyérnyi, vagy akár közepes termetű kutya méretének megfelelő kullancsokat cipelnénk magunkkal, azzal a különbséggel, hogy az apró gazdák képtelenek megszabadulni potyautasaiktól. Egészen addig magukkal hordozzák azokat, amíg a paraziták meg nem értek a nimfává alakulásra.
A lárvakori parazita bársonyatka-alakú fajok élete az első vedlést követően gyökeresen megváltozik. Legtöbbjük aktív, ragadozó életmódot folytat majd, kisebb atkákat, rovarpetéket, más apró – általában lassú mozgású – ízeltlábúakat kezdenek fogyasztani, s bizony nem ritka, hogy nagyobb méretű levéltetveket is elragadnak.
Írta és fényképezte: Ujvári Zsolt