Virágzó vadkörték a Tiszazugban
Azt hihetnénk, hogy a fás legelőkön az emberek ültették a fákat, de nem így történt.
A fás legelők, kaszálók emberi használattal, legeltetéssel vagy kaszálással kialakított, fás-gyepes élőhelyek. Életközösségükkel különleges átmenetet képeznek a fátlan gyepek és a zárt erdőtársulások között. Ezek mesterséges élőhelyek, ha a hagyományos legeltetés megszűnik területüket, lassan benövik a fák.
A tiszaugi fás legelőn túlnyomórészt vadkörte alkotja a faállományt, ez adja az itteni hely különös báját. A mintegy 70 hektáros vadkörtefás legelő a Tiszazug délnyugati peremén fekszik, a Tiszaughoz tartozó Kis- és Nagybokros-puszta Körtvélyes nevű határrészén.
A honfoglalás után az irtásokban, illetve az erdőkből kialakított legelőkön meghagyott körtefák, mint hagyásfák éltek tovább. Főként gyümölcséért hagyták meg őket. A gyümölcsösök és az erdők nem különültek el egymástól, a gyümölcsfák az erdőkben éltek. Erdőt járó őseink a legízletesebb gyümölcsű fákról vettek oltóágat. Válogatták, keresztezték őket, később ezekből alakultak ki a tájfajták.
A tiszaugi legelőnek fontos szerepe volt az ártéri legeltetési rendszerben, amikor kiöntött a Tisza, ide hajtották fel az ártérről kiszorult állatokat, illetve tavasszal itt kezdték a legeltetést, és amikor a fű itt kiszáradt, akkor áthajtották a jószágot az alacsonyabb fekvésű, még üde ártéri rétekre.
Írta és fényképezte: Molnár Péter