A hegyek tetejéről a tenger mélyére

2020.05.24.Sarusi István

National Geographic Magyarország

Természetjárással, természetfotózással kezdte, aztán magas hegyek tetejéről nézett körbe, majd a trópusok víz alatti világát örökítette meg, a ma már búvárfotósként ismert, Dombovári Tibor.

Sok helyen megjelenik egy ominózus dátum: 1985, mikor is Kubában jártál, ahol életed első búvártúráján voltál. Azelőtt is fotografáltál?
Persze. Miskolcon jártam a Földes Ferenc Gimnáziumba, ahol Dr. Hevesi Attila földrajz-biológia szakos tanár vezette a természetjáró szakkört. Ott nagyon sokan fényképeztünk. Miután megörökítettük kirándulásainkat, diavetítéseket tartottunk. Ezeken az összejöveteleken nagyon keményen kritizáltuk egymás felvételeit, ami engem annyira motivált, hogy autodidakta módon elkezdtem tanulni fotózni: könyvtárba jártam, nyugati szaklapokat olvastam. Ehhez párosult műszaki affinitásom. Érettségi után hegy- és sziklamászás következett, továbbra is a gimnáziumi gárdával.

Csavargás-szereteted juttatott a Karib-tengerig?
Az is, meg a szerencse. Bucsi Szabó László barátom, akit a miskolci hegymászóklubból ismertem, geofizikusként dolgozott Kubában: ő hívott meg bennünket. Fillérekből kijött a repjegy, és a kint tartózkodás se került sokba. Ekkor merültem életemben először búvárkészülékkel. Egy életre beleszerettem abba a világba és elhatároztam megmutatom másoknak is. Kubában végül is összesen 10 alkalommal voltam, a kint eltöltött idő összesen majdnem egy évet tett ki. Ennek előzeteseként, egyetemistaként Bulgáriában, Jugoszláviában és nyéki tavakban merültem uszonnyal, maszkban és pipával. És ekkor még szigonypuskával a kezemben – a napi betevő biztosítása miatt.

Ekkoriban kaptad a Bumbi becenevedet?
Nem, még korábban. Szüleim elmesélése szerint a bölcsődei dadámtól kaptam. Ez baráti és ismerősi körömön keresztül kísér azóta is.

Milyen feltételei vannak annak, hogy valaki víz alatt tudjon fényképezni?
A legfontosabb, tanuljon meg az ember búvárkodni, olyan szinten, hogy biztonságban érezze magát víz alatt. Rendelkeznünk kell a vízalatti fotózás speciális ismereteivel. Természetesen kell a megbízható búvár- és fotós felszerelés, mert úgy nem lehet sikeresen fotózni, ha közben azon aggódunk bírja-e a technika… Meg persze ugyanúgy, mint a felszíni természetfotósnak a saját közegét, nekünk a vízalatti világot kell ismernünk.

Milyen felszereléssel merészkedtél a vízbe?
Másodikos gimnazista koromban egy egész nyarat dolgoztam azért, hogy megvehessem első fényképezőgépemet, egy Praktica Super TL-t. Az első kubai úton már egy Chinon-nal és a hozzá tartozó pár optikával fényképeztem, akkor még csak a felszínen. Itt kigyógyíthatatlanul megfertőzöttem: ekkor döntöttem el, hogy amit a víz alatt látok, azt mindenképpen le kell fotóznom és másoknak meg kell mutatnom. Első időben még próbálkoztam saját készítésű vízalatti tokkal, de hamar rájöttem nem ez a járható út, hanem ezt külföldről, méreg drágán kell beszerezni. Az első gépem, amit víz alá vittem egy olasz kemény műanyag tokban, egy Nikon F 301-es volt, amelyet 1987-ben a Nikon első autó fókuszos gépe az F 501-es követett. Hamar rájöttem, hogy az automata élességállítás a víz alatt óriási előny, ugyanis a búvármaszkon, a fényképezőgép tokján keresztül, rossz látási viszonyok között a manuális élességállítás komoly problémákba ütközik. Azóta több Nikon géppel és Subal gyári fém tokokkal fotóztam 2019-ig, amikor is a kisebb méret miatt Sony tükör nélküli fullframes gépre és Nauticam tokra váltottam.

Ugye jól tudom, elengedhetetlen a mesterséges fény a színhelyes kép érdekében? Pontosan, mert a legtisztább tengervíz is kék szűrőként, míg az édesvíz zöldként működik. Ha víz alatt néhány méternél mélyebben fotózunk, már láthatóan torzulnak a színek. Ahogy haladunk egyre lejjebb, úgy tűnnek el: először a vörös, utána a narancs, majd a citromsárga… Harminc méter mélyen már minden kékeszöld. Viszont, ha mesterséges fénnyel világítjuk meg, színhelyes marad. Ám az is csak akkor, ha közel, maximum 3 méter távolságból exponálunk a témára, mert nagyobb távolságból már a vakufénye is elkékül. Ezért a búvárfotózáshoz elengedhetetlen a mesterséges fény a színhelyes kép érdekében! Tehát vízalatti vaku nélkül nem tudunk színhelyes képet készíteni. Több sikertelen próbálkozás után a 1989-ben a néhai Bianki Péterrel vízalatti vakut terveztünk, amelyet Péter a tragikus haláláig nemzetközi piacokra gyártott. Ez a vaku akkor a világ technikai élvonalába tartozott. Az élet ismétli magát: pár éve rábeszéltem Kurucz Balázs fiatal búvár barátomat egy ötletem megvalósítására: készítsünk olyan miniatűr elektronikát, amivel kiváltjuk a vízalatti vaku és a tokban lévő fényképezőgép közötti kapcsolatot biztosító elektromos kábelt optikai kábelre, úgy, hogy ezen keresztül is működjön a vaku és a gép teljes digitális kapcsolata. A probléma nem egyszerű. Balázs ezt megoldotta és a világon sok búvárfotós elégedetten használja ezt az eszközt.

Vegyesen látni tőled nagy látószögű optikával készült tájképeket és makrókat, vagyis közelről készült fotókat.
Igen, kezdetben többet makróztam, mert a könnyen megközelíthető élőlények érdekeltek és ezek általában helyhez kötött életformában élnek. Már elég régen megfordult a korábbi tendencia: többet van halszemoptika, vagy szupernagy látószögű lencse a vázon, mint a makró. Ezekkel fotózva két probléma adódik: a képeken egyszerre van jelen a természetes- és a vakufény, melyeket össze kell hangolni, ami nem egyszerű, automatikára nem nagyon bízhatjuk. A másik kompozíciós probléma: ki tudjuk-e emelni a képünk fő témáját a környezetéből.

Roppant felszerelésigényes ez a tevékenység: már csak abból kiindulva is, hogy a búvárkodáshoz és a fényképészethez külön-külön szükségeltetnek eszközök. Hogy fest a búvárfotós-infrastruktúra?
Speciális szolgáltatók szakosodtak a búvárok kiszolgálására: vannak, akik parti szolgáltatással, vannak, akik szafarihajóval rendelkeznek és kiépíttették a folyamatos palackcseréhez ill. a búvárok merülőhelyre való juttatásához szükséges rendszert. Általában reggel indulnak, vagy napjában akár többször a szárazföldről, vagy többnapos, egy-két hetes körutat tesznek hajóval – ez utóbbit jobban kedvelem. Bármelyiket is csinálják, elengedhetetlen egy helyi, jó vezető jelenléte, aki tudja hol találkozhatunk számunkra érdekes élőlényekkel. Utazáskor számomra örök probléma az a 40 kilós csomag, amit itthonról vinnem kell: a végletességig redukált személyes tárgyak és a fotós szett.

2006 nagy sikert hozott: a BBC Wildlife Photographer of the Year pályázatán az Animal Portraits első díja, ami versenyben volt az Év Természetfotósa címért is. Hol készült a kép?
Pápua Új-Guineában egy olyan helyen merültünk 2005-ben, ahol eredetileg cápát ígértek… Voltak is egy páran, de nem jöttek 2 méteren belülre… Ezért elég elkeseredetten emelkedtem fel a hajóhoz. Egyszer csak meglátom a hajó alatt az árnyékát egy kb. másfél méteres barrakudának. Meglehetősen nyugodtan viselkedett a hiányos fogazatú, éltes példány. Nekem meg fogytán volt a levegőm, már az akku is lemerülőben volt. Egyre közelebb úsztam hozzá, de kénytelen voltam feljönni a felszínre, mert palackot és akkumulátort kellett cserélnem. Aztán rögtön visszaugrottam és szerencsére ugyanott találtam, ahol magára hagytam. Majdnem 3 órát töltöttem el vele kettesben, miközben a korábbinál is közelebb kerültem hozzá. Mintegy tíz centiméterről készült az ismert kép.

Hogyan viseli egy tengeri élőlény, mikor közvetlen közelükben csattog-villog egy fényképezőgép?
Ahogyan a háziállatokat, úgy a víz alatti világban élőket sem zavarja vaku villanása, mert túl gyors ahhoz, hogy reagáljanak erre az ingerre. Szerencsésnek tartom magam, mert valami oknál fogva másoknál jobban sikerül megközelítenem a félénk halakat.

Máskor is előfordult már, hogy ugyanazt az élőlényt fotóztad hosszabb-rövidebb idő elteltével?
Még 2007-ben is találkoztam ugyanazzal a barrakudával ugyanazon a helyen, ott, ahol 2 esztendővel azelőtt megpillantottam, ugyanazon a korallszirten, ami néhány száz méter átmérőjű, a felszín alatt nagyjából 8-20 méterrel található. Itt rengeteg nyílt vízi és korallszirti élőlény szokott összeverődni. 2005-ben szupernagylátó objektív (12-24mm, 12mm-en, dx format) volt a gépen, ekkor viszont halszem (10-17mm, 10mm-en, dx). De még Kubából is emlékszem egy kis korallőr halra, amit több éven keresztül fotóztam. Tudtam, amikor megyünk az adott merülőpontra, ahol lemerülve megtalálom azt a rózsaszínű szivacsot, amiben ő él. Olyan csodálatos, hogy Magyarországtól több mint 10 000 kilométerre rendszeresen találkozhattam ugyanazzal a párcentis halacskával. Helyhez kötött életmódjából tudom, hogy ugyanaz volt és nem egyik fajtársa.

Mit jelent neked a búvárfotózás? Hobbi vagy hivatás?
Volt egy időszak az életemben, mégpedig 90 és 94 között, amikor csak és kizárólag fényképészetből éltem. Külföldi képügynökségeknek, magazinoknak, búvárlapoknak adtam el képeket, többet címlapra. E néhány év után rájöttem, nem szeretném, hogy a kenyérkereset, a családfenntartás ettől függjön, ezért a 90-es évek közepe óta különböző magán vállalkozásokat vezettem, vezetek. A kétezres évek elején Molnár Attila Dáviddal öt önálló publikációnk jelent meg a National Geographic magyar kiadásában.

A pályázatokon elért sikereid közül melyekre emlékszel vissza legszívesebben ezek közül?
Külföldi pályázatokon már a ’90-es évek elejétől szerepeltem. Többek között harmadik helyezett lettem Antibes-ben (Franciaországban) a Vízalatti Képek Világfesztiválján még 1991-ben. Több évtizedes működés után a néhány éve megszűnt fesztivál a maga nemében egyedülálló volt: lefedte a teljes búvármédiát, jelen volt a film, a könyv, a fotó. De díjazták a legjobb búvárkodással foglalkozó publikációkat is, sőt még volt legszebb búvárhölgy választás is. A több fotó kategóriából a legrangosabbnak a 10 képből álló portfólió díj számított, jelentős pénzjutalommal, ill. utazási lehetőséggel. Innen a két bronz szobor után az ezüstöt és az aranyat is sikerült megszereznem. Érdekességként megjegyzem van két ezüst érmem amiket a Búvárfotós Világbajnokságokon (1992., 2000.) szereztem. Az egyetlen magyar pályázat ahová küldtem képeket az Az Év Természetfotósa pályázat, itt már az első alkalommal 1998-ban díjazott lettem, majd 2002-ben az Év Természetfotósa, 2006-ban pedig az Év Természetfotója díját nyertem el. Itthon többször tagja voltam az ÉTF zsűrijének, de meghívtak zsűrizni a Búvárfotós Világbajnokságra, valamint Spanyolországba és Antibesbe is.

Kuba mellett Pápua Új-Guinea is jelentős munkásságodban. Hogy jutottál el oda?
Számomra mindig is misztikus, elérhetetlen hely volt a különleges élőlényeivel, a csodálatos, érintetlen korallszirtjeivel. 1999-ben önálló kiállító voltam Antibesben, ekkor is, mint az eddigi életemben többször is, szerencsém volt: itt ismertem meg Max Benjamint egy ausztrál vállalkozót, aki Pápua Új-Guineában működtet búvár vállalkozást. Felajánlotta, hogy töredék áron elmehetek hozzá… Ő nagylelkű szponzora a vízalatti fotóművészetnek. Azóta az ott készült képekkel több olyan díjat is nyertem, ami pápua utazás volt. Tavaly voltam ott 7. alkalommal.

Hogyan tovább, mi következik a jövőben?
Több ok miatt néhány év kimaradt, de 2019-ben már újra 145 merülésem volt. Egy kis példányszámú két nyelvű albumot tervezek kiadni Pápua Új-Guinea vízalatti világáról, bár örök elégedetlenként még mindig keresem a jó képeket.

Interjút készítette: Sarusi István

#természetfotózás