Szolgalelkű óriások

A thai kormány 1989-ben tiltotta be végleg az elefántok ipari illetve mezőgazdasági munkára való használatát, ám az állatok szenvedését az új törvény korántsem szüntette meg teljesen. A munka nélkül maradt gazdáknak valamiből pénzt kellett előteremteniük az óriások eltartására, így az elefántok legtöbbje a turistaiparban (cirkusz, koldulás, mutatványozás) kötött ki. Ám az utóbbi 5 évben újabb trend van kialakulóban, megjelentek az ún. etikus parkok is, hisz a környezettudatos utazás elterjedésével a nyugati látogatók már nem láncra verve, hanem természetes élőhelyükön szeretnék látni kedvenceiket testközelből.

Ám valóban az állatok érdekeit szem előtt tartva működnek ezek az ökoparkok vagy mindez csak ámítás, a változó piachoz alkalmazkodó üzleti fogás? Ennek jár utána a magyar filmkészítő csapat, Csapó András, operatőr/rendező, Mátai András műsorvezető/producer illetve Majoros Kinga asszisztens, az új dokumentumfilmjükben.

Mátai András utazás iránti vágya már gyermekkorban elkezdődött, akkor még tanár szüleivel járta be Magyarországot. Úgy nőtt fel, hogy azt várta, mikor indulhat végre neki a nagyvilágnak. Erre 23 éves korában került sor először, amikor Amerikába repült, hogy egy nyári gyermektáborban dolgozzon. Az utóbbi 10 évben itthonról utazza be a világot.

Csapó Andrást már gyermekként is az idegen kultúrák nyűgözték le, mára szenvedélyévé vált a népek mellett a természet csodáinak felfedezése is. Nem meglepő, hogy környezettanból szerzett alap diplomát, ami után a tudománykommunkiációs mester diploma, majd fotós iskola következett.

Első filmsorozatotok, Indonézia 4 arca az Ozone TV műsorán fut tavaly óta. Hogyan jött a filmkészítés ötlete, miért éppen Indonéziát és a törzseket választottátok?

CSA: Nekem az utazás volt a táptalaja annak, hogy megismerkedjem a fotózás és a filmezés világával. Később, miután már elsajátítottam a dokumentumfilm-készítés alapjait, jött az ötlet, hogy komolyabb anyagokat is lehetne készíteni egy-két youtube videónál. 2017-ben aztán úgy hozta az élet, hogy megismerkedtem két nagyszerű utazóval, Harmincz Ritával és Mátai Andrással. A hármunk közös ötleteként született meg a terv, hogy filmeket forgassunk Indonézia különböző népcsoportjairól. A helyszín kézenfekvő volt, hiszen akkor tájt Rita és én is huzamosabb időt töltöttünk a szigetvilágban, András pedig szívesen vette a kihívást, hogy megismerkedjen egy általa még nem ismert világrésszel.

Milyen nehézségekkel kellett megbirkóznotok a forgatás alatt?
MA: Leginkább azzal, hogy még soha nem csináltunk ilyet, egyszerűen fejest ugrottunk a mély vízbe. Emlékszem, megérkeztünk, Rantepaoba, a toraja törzs sulawesi fővárosába egy 10 órás éjszakai buszozás után, épp hogy leraktuk a szálláson a cuccainkat és már jött is a helyi guide, hogy idő van, indulnunk kell. Fél óra múlva egy temetési ceremónia kellős közepén találtuk magunkat, ahol több tonnás bivalyokat mészároltak le a halottak tiszteletére, hisz ott ez a szokás. Én papucsban voltam, minden sárban és vérben úszott. Le voltunk sokkolva, erre András bekapcsolta a kamerát, felém fordította és annyit szólt: Mondjad!

Európai fejjel szinte elképzelhetetlen az, ahogy a torajak a halottaikat kezelik, ugyanis itt hónapokig együtt élnek egy elhunyt családtaggal, ha pedig eljön a temetés ideje, 24 bivalyt áldoznak a megboldogult mennyországba jutásért. Ennek voltunk szemtanúi.

Életünk egyik legbizarrabb élménye volt,  amihez jött még a toraják másik meghökkentő szokása, hogy nem eltemetik, hanem mumifikálják és a kisszobában tartják akár egy évig is a halottjaikat. Teljesen úgy kezelik, mint egy élő családtagot. Azt gondolom, filmünk csúcspontja is az a jelenet, amikor elmegyünk meglátogatni egy akkor már egy éve halott helyi asszonyt. A rokonai, így mi is, úgy viselkedtünk, mintha jövetelünk lenne a világ legtermészetesebb dolga, a lánya még a homlokát is simogatta.

CSA: Nekem, mint operatőrnek a legnagyobb kihívás az előre megtervezhető forgatókönyv vázának és a spontán kialakuló helyzetek dokumentálásának a harmóniában tartása volt. Folyamatosan ingeráradatban úsztunk, és ezt a káoszt kellett megszelídítenünk a kamerákon keresztül, hogy élvezetes és befogadható legyen a néző számára. Meg kellett, hogy értsék, milyen egy halott nagymamával a találkozás, hogy ebben a kulturális közegben és hiedelemvilágban ez olyan természetes, hogy az adott szituációban egyáltalán nem érződik a helyzet abszurditása. Valószínűleg ebben az is közre játszik, hogy mikor bekapcsolom a kamerát, az agyam kikapcsol. Sokszor azt veszem észre utólag, hogy nincsenek saját emlékeim a történtekről, csak azok alapján a felvételek alapján, amelyeket elkészítettünk.

Első munkátok a szakma tetszését is elnyerte, nem egy filmfesztiválon szerepeltetek, több telt házas mozivetítés és előadás van már mögöttetek. Második filmetek témája azonban a törzsek helyett az állatvédelem.

MA: A téma feldolgozása régóta ott motoszkált bennünk, nem csak azért, mert ez az egyre hangosabb állatvédelem szempontjából is egy nagyon fontos, amiből mindannyian tanulhatunk, de azért is, mert a Magyarországról Thaiföldre, így az elefántparkokba látogatók száma évről-évre rohamosan nő, és sajnos nagyon sokan még mindig nem tudják, mi is áll valójában a hőn áhított elefánton való lovaglás mögött. Filmünket Chiang Mai régióban, Thaiföld északi részén forgattuk, mert tradicionálisan ez egy központi hely, itt található a legtöbb etikus elefánt park is.

CSA: A film készítése nem csak azért volt megterhelő mert sokszor inkognitóban kellett dolgoznunk a rekkenő hőségben a monszun közepén, hanem azért is, mert az itt megtapasztalt elefántos programok, mint a festegetésre vagy focizgatásra bírás, folyamatos sajnálatot és értetlenséget keltettek bennünk. Sajnos a tapasztalatunk az volt, annak ellenére, hogy több tucat hely hirdeti magát állatbarátként, nem sok olyan parkot találni Thaiföldön, ahol a behemótok valóban teljesen szabadon élik mindennapjaikat.

De ahogy a filmetekből kiderül, Thaiföldön igenis léteznek etikus elefántparkok, sőt! A csak elefántsuttógónak nevezett Sangduen „Lek” Chailert által 25 éve megálmodott Elefánt Természeti Parkban ( Elephant Nature Park) is forgattatok.

CSA: Az 52 éves Lek Dél-kelet Ázsia egyik legmegosztóbb női személyisége, akit kompromisszumot nem ismerő munkája miatt családja kitagadott, nemzetközi fórumokon való felszólalása, az etikátlan parkok bezárása melletti kardoskodása miatt pedig nem egy halálos fenyegetés ért. 200 elefántot mentett meg cirkuszból, ipari munkából, koldulásból, de volt olyan egyed, amely a burmai határon felrobbant taposóakna miatt sérülve érkezett meg. Lek bekerült a világ hat legbefolyásosabb női állatvédői közé, akinek kitartásáért és munkájáért Hillary Clinton Washingtonban mondott személyesen köszönetet. Parkjában Angelina Jolie, Brad Pitt, és Paul Mccartney mellett nem egy híresség megfordult. Énekel elefántjainak, különös kötelék fűzi mindhez, ahogy megjelenik az erdő szélén, a fák és lombkoronák mozogni kezdenek, a csorda minden tagja megmentőjük üdvözlésére siet.

MA: Ezt a filmben is megörökítettük, ugyanis Lek elvitt minket forgatni a látogatók elöl elzárt területre, ahol egy 10-12 egyedből álló elefánt csordával találkozhattunk. Ahogy megérkeztünk, az asszony elkiáltotta magát, mire azonnal megindult felénk egy tucat hatalmas, 4-5 tonnás állat. Csak jöttek és jöttek éktelen robajjal, mi pedig azt sem tudtuk, hogy félre kéne-e lépnünk, vagy majd ők megállnak. Főleg a moziban, nagy vásznon érzékelhető az az erő, méltóság, ami ezekből az elképesztő állatokból árad. Ahogy rohannak a kamera felé, és bármit tehetnének veled. Ami érdekes, hogy egy pillanatig sem féltünk vagy éreztük magunkat veszélyben, persze ez csakis Lek jelenlétének köszönhető. Pedig volt olyan, amikor bekeveredtem 2-3 elefánt közé és úgy éreztem magam, mintha egy labirintusban lennék, nem láttam semmit a külvilágból és a többiek sem láttak engem. Felejthetetlen élmény volt.

A műsorban úgy fogalmaztok, hogy az alaptalanul etikusnak beállított parkok Thaiföldnek illetve Délkelet-Ázsiának a sötét titkai, mert a gondozók, parktulajdonosok mindent megtesznek azért, hogy a valódi tényeket elkendőzzék.

CSA: Csak hogy értsük, mennyire hétköznapiak ezek az állatkínzások, elmondok egy esetet. Épp, a magyarok körében is igen népszerű turistaparadicsom, Phuket parti öble fölötti kávézó teraszán ültem, amikor lent a parton észrevettem, hogy a turisták nagy örömére elefántokat úsztatnak a tengerben. Ez is az állatokkal együtt pózolós, puszit adós látványosság volt, amire oly sokan vágynak. Ám az egyik fiatal nőstény megmakacsolta magát, egyáltalán nem akaródzott neki a lubickolás, inkább fogta magát és elindult felfelé a parton. Gazdája tettetett vidámsággal ment utána, lám, milyen rakoncátlan a jószág, ám amikor biztos lehetett abban, hogy senki nem látja, elővette a markában lapuló kampót, és azzal kezdte el ütlegelni az elefánt fejét, fülét. Ültem döbbenten fölötte, úgy, hogy semmit nem tehettem, de végre saját szememmel láttam azt, amiért Thaiföldre érkeztünk.

MA: A  legszomorúbb ám egyben a legfelemelőbb történettel is Lek parkjában találkoztunk. Az idős nőstény sorsa bejárta a világsajtót. Az állat az egyik illegális fakitermelésen dolgozott, amikor vemhes lett. A két éves periódus alatt ugyanúgy nem kímélték, mint társait, sőt a vemhesség vége közeledte ellenére, nem hagytak pihenni. Egyik alkalommal, amikor a mázsás farönköket húzatták volna vele,  az iszonyatos erőlködéstől a borjú szó szerint kicsusszant a nőstényből, és legurult a domboldalon valahová az erdőbe. Az anyaállat tulajdonosai még azt sem engedtek, hogy az elefánt lemenjen az apró völgybe, és megnézze, vajon borja él-e. A történtek után a nőstény érthető módon kezelhetetlenné, végtelenül agresszívvá és depresszióssá lett, hisz az elefántok rendkívül magas érzelmi intelligenciával rendelkeznek, érzékenyek, és mint az ember, poszttraumás stressz szindrómában is szenvedhetnek. A makacsságra a válasz a további kínzás volt, hogy megleckéztessék a nőstényt, egy csúzlival kilőtték a szemét, majd amikor ez sem segített, másik telepre adták el. A probléma azonban itt is ugyanúgy megismétlődött, a dolgozni nem akarást most az elefánt másik szeme bánta. Teljesen vakon került végül Lek csodaparkjába. És ezután jött az, amire senki nem számított. A bánatos, vak elefánt megismerkedett egy szintén sérült nősténnyel, akivel az évek folyamán oly szoros barátság köttetett, hogy ez volt az, ami mindkettejüket átlendítette a magányon és a fájdalmakon. Ma már mindenhova együtt járnak, s bárhová sétálhatnának szabadon, mindketten Lek és egymás közelségét részesítik előnyben.

A 45 perces dokumentumfilmet2020. július 8-ig online, díjmentesen bárki megnézheti az elefantosfilm.hu oldalon. Ha erről lemaradnánk, több nemzetközi fesztivál, többek között a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon is műsorára tűzte az alkotást.

Ahogy a készítők mondják, azt, hogy vajon mit takar valójában az etikus állattartás, nagyon nehéz megválaszolni, de az már most látszik, hogy a pozitív változás csakis rajtunk, fogyasztókon múlik. A mi döntéseink rengeteget fognak számítani hosszútávon abban, hogy egy adott ország turizmusa, környezet- és állatvédelme milyen irányba halad. Azt kell megértenünk, hogy minden egyes megvásárolt jeggyel mi magunk is letesszük a voksunkat valami mellett. Nekünk, utazóknak hatalom van a kezünkben, így a közösségi médián jól mutató szelfik helyett épp ideje elkezdeni józanul gondolkodni, és felelősségteljes döntést hozni. Ha nem lesz többé divat az elefántokon való lovaglás, egyre több park az etikus tartás irányába fordul majd. Legalábbis mi ebben bízunk.

Az interjút készítette: Balogh Boglárka