Élménytúra a Gerecse védett bányáiban
A Dunazug-hegyvidék egyik tagjában, a Gerecse-hegységben terül el az 1977-ben létrehozott 8,7 hektár alapterületű Gerecsei Tájvédelmi Körzet. Az itt található felhagyott bányák meglátogatása izgalmas kikapcsolódást jelent valamennyi korosztály számára.
A Duna-Ipoly Nemzeti Park kezelésében lévő Gerecse, elsősorban geológiai képződményeivel és az innen előkerült számos ősmaradvánnyal vált méltán híressé. Megfigyelhető itt a triász és jura kori mészkő, amely a barlangok kialakulásához is kedvező körülményeket adott. Mintegy 455 feltárt barlangjával a hegység kiváló élőhelyet kínál a népes denevér-kolóniáknak és azon madárfajoknak, amelyek szívesen raknak fészket felhagyott kőbányák égbe szökő sziklatornyai közt.
Már a római korban is bányászták az itteni mészkövet, amelyet csak „vörös márványként” emlegetnek. Az elnevezés csalóka, hiszen nem márványról, hanem ősmaradványokban (pl: ammonitesz) gazdag mészkőről van szó, amely jellegzetes, vöröses színét a kőzetben lévő vasoxid és hematit tartalomnak köszönheti. Népszerűsége a középkorban is töretlen volt, több palota és számos fővárosi épület díszítőelemének (pl: Budavári Palota) kedvelt anyaga és mind a mai napig bányásszák.
A felhagyott kőfejtők látványa varázslatos hangulatot kölcsönöz a túrának, ám kizárólag nemzeti parkos szakvezetés keretében látogathatóak. A Duna-Ipoly Nemzeti Park szervezésében kerestem fel a Nagy-Pisznice bányát és a közelében található egykori római kőfejtőt. A Nemzeti Park munkatársától megtudtam azt is, hogy a bányák engedély nélküli látogatása nem csak a fokozottan védett természeti közegben okoz károkat, de az óvatlan túrázók akaratlanul is megzavarják a bányaterületen fészkelő vándorsólymokat, amelyek háborítatlan nyugalmát költési időszakban 24 órás őrszolgálat biztosítja.
A túránk Pusztamarótról indult, ahol látványos kopjafa-csoport emlékeztet a mohácsi csatavesztést követő, csaknem 25 ezer ember halálát követelő véres csatára. A küzdelem egyik legendás alakja Dobozi Mihály kisnemes volt, aki a monda szerint feleségét lovára kapva menekült az őket üldöző törökök elől. A vágtában kimerült lovat csaknem utolérték a török katonák, amikor az asszony arra kérte hites urát, ölje meg őt és így a tehertől megszabadulva, egyedül mentse az életét. Férje teljesítette kérését, majd végső elkeseredésében – hatalmas túlerő ellenében – harcban esett el.
Római kori földúton indultunk Nagy-Pisznice bányája felé, amely jura kori mészkőlelőhelyként ismert. Egy idő után jelzetlen úton folytattuk tovább, majd beléptünk a fokozottan védett területre. A bánya méretei lenyűgözőek. A vörös falak közti sikátorban sétálva akarva akaratlanul is felfelé kalandozott a tekintetem, hátha meglátok egy példányt a múlt században hazánkból fészkelőként eltűnt, majd a 90-es évek végén ismét megjelent vándorsólyomból.
A bányát elhagyva, meredek ösvényen folytattuk utunkat az egykori római kori kőfejtő felé. Felfelé kapaszkodva a mészköves talajban párhuzamosan futó, mélyebb vájatok keltették fel a figyelmemet, amelyeket– vezetőnk elmondása szerint – a kitermelt kövek szállítóeszközeinek kerekei okoztak. Bámulatos, hogy ennyi idő elteltével is tisztán kivehetőek a nyomok. A római kori bányához érve, a viszonylag nagyobb területen szétszóródva keresgéltük az egykori fejlábúak megkövült maradványait.
A Gerecse-hegység földtani felépítése miatt növényvilágában szegényesebb, de Pisznice területén barangolva olyan világritkaságnak számító növényt is felfedezhetünk, mint a magyarföldi husáng. A tájidegen muflonoktól védeni kell a növényt ezért bárhol is találjuk meg, biztosan magas drótkerítés veszi körbe.
Írta és fényképezte: dr. Ottó Anita