A Magas-Tátra úttalan útjainak ismerője

Dr. Komarnicki Gyula, bár végzettsége szerint ügyvéd, és nagy cégek vezérigazgatójaként dolgozott, igazán híressé a magas-tátrai hegymászásairól és csúcshódításairól vált, a 20. század kezdetén. Halálának évfordulójára van ma.

1885. február 22., Budapest, apja lengyel származású, anyja magyar. Bár testvéreivel és szüleivel gyakran nyaraltak a Tátrában, a csúcsok meghódítása később vált szenvedéllyé. Nagy hatással volt rá Jankovics Marcell hegymászó, 1903-ban megjelent Úttalan utakon című könyve. 1906-ban testvérével, Románnal utcai öltözetben és cipőben, elindultak megmászni a Lomnici-csúcsot, a Magas-Tátra egyik legmagasabb pontját. Ez akkoriban nem kezdő alpinistáknak való feladat volt, sokáig megmászhatatlannak tartották. (1940 óta már felvonóval megközelíthető.) Ők feljutottak a csúcsra, és ha már arra jártak, eldöntötték, hogy kerülnek egyet, és a Zöld-tónál meglátogatják ismerősüket. Ehhez egy életveszélyes ereszkedést hajtottak végre, és a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, de szerencsésen megérkeztek úti céljukhoz. Meghatározó élmény lehetett ez a kaland Komarnicki számára, mert a következő évben már két első mászást hajtott végre.
A 22 éves alpinista a Magyar Turista Társaság Egyetemi Osztályában megtalálta azt a fiatal társaságot, akikkel a Tátrában barangolni, és új utakat felfedezni lehetett. Az anyaegyesület és az úgynevezett „Egyetemiek” között azonban elhidegülésre került sor, amikor egy fiatal társuk lezuhant és szörnyet halt. A nézetkülönbségekből fakadóan a csapat kivált a Társaságból, és 1908-ban a BETE (Budapesti Egyetemi Turista Egyesület) külön szervezetként kezdte meg alpinista tevékenységét. Népszerűsítették a síelést, és a mászással ötvözve a téli túrák speciális műfajára, „csúszásmászásokra” is vállalkoztak. Komarnickit választották első elnöküknek, aki 34 évvel később egy ünnepi előadásán így emlékezett vissza elindulásukról: „A tátrai csúcsok első megmászásának klasszikus kora akkor már lejárt; a Tátra valamennyi jelentősebb orma már gazdára talált s ami ezen a téren még hátramaradt, az már csak a tallózás volt; csak itt-ott akadt még egy-egy alárendeltebb jelentőségű, kisebb sziklatornyocska, amely még legyőzőjére várt (…) De ezzel együtt kezdődik a Tátra hegymászófeltárásának újabb fejezete. Most, amikor már minden orom meghódolt az ember előtt, a hegymászók figyelme az egyes ormoknak falai és gerincei felé irányul.”
Ebben a munkában vállalt nagy részt Komarnicki, aki 1906 és 1914 között a legnagyobb hegymászók közé tartozott, és egészen 1942-ig járta a hegyeket. Még 80 éves korában turistaként is vissza-visszajárt. A Magas-Tátrában minden csúcsot több új útvonalon megjárt és 143 első megmászással büszkélkedhetett, de ezen kívül látogatta az Alpokat és a Dolomitokat. Leggyakrabban testvérével és a szintén híres mászó Grósz Alfréddal indult útnak.
„Bennünket már fiatalságunk korában hozott egymáshoz közel a Tátra szeretete. Minden idealizmusunkat neki szenteltük, életünknek az adott tartalmat, hogy mind mélyebben igyekezzünk behatolni rejtelmeibe. De ezt nem csak szórakozásból tettük. Hamar felismertük, hogy e téren magasabb feladatok várnak reánk, munkánkat magasabb célok szolgálatába kell állítanunk. Én mindig beismertem, és a mai napon is örömmel akarok arról tanúságot tenni, hogy Te e téren mindenben; úgy a Tátra sziklavilágában, mint apostoli munkánkban messze előbbre való voltál, – mindig csodálattal figyeltem meg, hogyan szólal meg kutató munkádban a Tátránk és egykor ott élt elődeinknek megalkuvást nem ismerő szeretete,” – vallott Komarnicki Gyula Grósz születésnapi köszöntésében a közös szenvedélyükről.
Ám nemcsak lábában volt a hegység minden ösvénye, hanem fejben is kész domborzati rajzokat készített a Magas-Tátráról. Sőt, a legendák szerint sziklafalakat, ormokat, gerinceket és völgyeket csupán a részleteik alapján is felismerte. 1945 után, mint osztályidegent és magas rangú tisztviselőt kitelepítették, nem mászhatott, de képzeletben folyton járta a hegyeket. 1928-tól a Magyar Államvasutak, utána pedig 1944-ig a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság vezérigazgatója volt, ezért érte őt utol az internálás. Tudását örökül hagyta az új generációknak, ugyanis jeleskedett a kedvenc hegységéről születő szakirodalom létrehozásában. Komarnicki egykori iskolatársával, Serényi Jenővel, együtt szerkesztette a Turistaság és Alpinizmus című folyóiratot. A lap hamar országos népszerűségű turistamagazinná vált, egyik állandó szerzője, majd későbbi szerkesztője volt Hensch Aladár. A hegymászó és profi síelő irodalmi stílusban írt az alpinizmusról, s a Zöld-tavi csúcsról szóló cikke írói pályázatot nyert. Íme egy kis kedvcsináló a Magas-Tátrához 1916-ból:
„Micsoda gyönyörűség is az, midőn egy-egy komolyabb vállalkozás előtt lázas izgatottsággal sétálgat az ember a menház ajtaja előtt s nézi azokat a nagy hegyeket, leheveredik a csöndes, sötét tükrű tengerszem partján a puha zöld pázsitra, melyet vidám tarkasággal lepnek el a havasi vadvirágok százszinü bájos fejecskéi s fürkészve kutatja át tekintetével a szemben emelkedő borzalmas falakat, a lenyugvó nap bucsupirjában fürdő szürke gránitgerinceket, hogy megkeresse rajtuk azokat a magasba vezető keskeny utakat, melyeken át másnap el fog jutni a szeplőtelen tiszta hegytetőkre, hol a legnagyobb gyönyörűség, a legtisztább öröm vár reá, a nagy hegyek gigászi világa.”
Komarnicki a hegységről szerzett nagy tudását könyvbe rendezte és kiadta az első A Magas Tátra hegymászó kalauza című kötetét, amelyhez a következő előszót írta:
„Legyen ez a könyv, amelyet a Tátra barátainak kezébe adok, hűséges kísérőjük, vezetőjük a bércek világának úttalan útjain. Segítse őket minél többet bepillantani e fenséges, nagy hegyek titkaiba, hogy emlékeik nyomán mindinkább megerősödjön bennök az az érzés, amely annyiunk szívében él: a Tátra szeretete.”
Elkészítette a ma már muzeális értékű első 1:50 000 méretarányú német-magyar nyelvű Magas-Tátra térképet. Majd a sok évnyi tanulmányozás után, fiatal hegymászókat is bevonva a friss háttérér információk gyűjtésébe, nekifogott a Magas-Tátra hegyvilága kötetsorozathoz, amelyhez 80 ívnyi megrendelést kapott a kiadótól. Ezt az igényt később 30-ra csökkentették, ami rosszul érintette Komarnickit, és már nem maradt ideje újra rendezni a kéziratot. Ekkor már 90-ik évében járt, elesett, és 1975. augusztus 27-én meghalt. A könyvet barátja és tisztelője, Bucsek Henrik szerkesztette át, és adták ki három évvel később posztumusz kötetként.
Írta: Ádám Eszter