A Kárpátok kicsi, de szívós lovai

A Máramarosban és Galíciában hagyományosan teherhúzásra használt. A nehéz terepen is biztosan mozgó, nagy munka- és teherbírású állat tenyésztése a 18. században kezdődött a mai Románia területén.
A tudatos fajtatenyésztés csak a 19. század végén indult, először a mai Romániához tartozó Lucsina területén. Később a tenyészet Ausztriába, Waldhofba költözött. Az első világháborút követően, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a hucul lovakat szétosztották az utódállamok között; az állatok elvileg Lengyelországhoz, Romániához és Ukrajnához kerültek volna, ám az utóbbi nem vette át a jószágokat, Magyarország és Csehszlovákia viszont kapva kapott a lehetőségen. A második világháború után viszontagságos idők következtek, de aztán Anghy Csaba, a Fővárosi Állat- és Növénykert akkori főigazgatója összegyűjtötte a még fellelhető hucul lovakat, és ezzel a fajta jövője is rendeződött.
Ma több helyen, például az Aggteleki Nemzeti Parkban láthatunk hucul ménest. A jósvafői ménes tartása megfelel a hagyományoknak: az állatok szabadon járhatják a fennsíki legelőterületet, a csikók is a szabad ég alatt jönnek a világra.