Hiúz, farkas, medve az Északi-középhegységben

A címben említett három állat egykor a mai Magyarország területén is előfordult, de a 20. század során jelentősen megritkultak. Szlovákia és Erdély magas hegyei, erdei között viszonylag nagy egyedszámban vannak jelen ma is.
Számukra teljesen másképpen néznek ki az határok: ők egyedek, illetve farkasfalkák territóriumaiban gondolkodnak, nem az ember által a térképen megrajzolt országhatárokban. Így fokozatosan elkezdtek átlátogatni Magyarországra, és egy idő után meg is telepedtek. 1980  környékén először az eurázsiai hiúz (Lynx lynx), majd a 2000-es években a szürke farkas (Canis lupus), az utóbbi években pedig a barna medve (Ursus arctos) jelent meg az Északi középhegység területén. Ma már a Duna-Ipoly Nemzeti Park (DINPI), a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság (BNPI) és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság (ANPI) területén egyaránt igazolt az alkalmi vagy állandó jelenlétük, sőt, egyes esetekben a szaporodásuk is.
A medve kivételével azonban ritkán kerülnek az ember szeme elé, így felmerül  a kérdés: hogyan lehet igazolni a jelenlétüket? Ezt a kérdést tette fel a WWF Magyarország, amikor megszervezte 2020. 12. 16-ára a Nagyragadozók jelenlétének kimutatása című konferenciát. A szervezet által koordinált, az Európai Unió támogatta EuroLargeCarnivores LIFE projekt részeként megtartott rendezvényt eredetileg kétnapos, élő konferenciaként tervezte meg munkatársaival Patkó László, de a koronavírus-járvány miatt végül az interneten került rá sor, videóközvetítéssel.
Az első blokkban Bedő Péter (Slovak Wildlife Society, Börzsöny Alapítvány), Fehér Péter (Hatvani Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóintézet) és Domokos Csaba (Milvus Csoport) kutatók, illetve Darányi László (DINPI), Gombkötő Péter (BNPI) és Szabó Ádám (ANPI), a három érintett nemzeti park igazgatóság munkatársai adtak elő a 60-70 fős közönségnek.

Farkas lábnyom a Börzsönyben, 2018-ban.

Forrás: Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság

A havas telek az ideálisak nyomozásra
A nagyragadozókkal foglalkozó szakemberek örülnek, ha nagy hó esik, és több napra is megmarad. Ilyenkor lehet a legkönnyebben megtalálni a vadállatok lábnyomait, ürülékét és vizeletét. A szakértő szemek el tudják különíteni a hiúz, a farkas és a medve lábnyomait más állatokétól, ennek alapján fel lehet deríteni, hogy merre járnak, mely területeket használják. Egy másik módszer, hogy egy-egy állatot befogva GPS-jeladóval felszerelt nyakörvet helyeznek a nyakára, majd szabadon engedik. A jeladó kicsit több, mint két évig óránként küld jelet, amit aztán a kutatók térképen rögzítenek.
További lehetőség, hogy szőr, ürülék, vizelet, vagy nyálmintát gyűjtenek megfelelő módszerekkel, majd laboratóriumban DNS-elemzésnek vetik alá a mintákat. A minták alapján megfelelő módszerekkel mind a fajra, mind az egyedre lehet következtetni.
Egy elejtett haszonállatból gyűjtött nyálminta pedig információt szolgáltathat arra, hogy farkas, vagy kóbor kutya volt-e a „tettes”. Ma már széleskörűen alkalmazzák a természetvédelmi őrök a kameracsapdákat: ahol tudják, hogy ragadozó megjelenésére lehet számítani, ott egy fához erősített automata kamera a mozgást érzékelve fényképeket, videókat tud készíteni. Számos ilyen fénykép és videó készült Magyarországon is ezen ritka állatokról.

Az alábbi videón be lehet tekinteni a hiúzokkal foglalkozó szakemberek életébe:

Egyelőre kerülik az embert, de nem mindig lesz ez így!
A hiúz természeténél fogva – még ott is, ahol viszonylag sok van belőle – finom érzékszervei segítségével messziről elkerüli az embert. Így általában a haszonállatokban sem okoz kárt. Nem mondható ez el a farkasról és a medvéről. Az ezredfordulón, 2000 nyarán az erdélyi Kárpátok egyik legmagasabb vidékén, a Madarasi-Hargitán túráztunk egyetemi évfolyamtársaimmal. Egy éjszakát volt szerencsénk eltölteni egy helyi magyar pásztorcsalád körében. Elmondásuk szerint a birkanyájukra folyamatos veszélyt jelentenek a farkas- és medvetámadások. Hogyan védekeznek ellenük? Egyrészt 10-15 nagy termetű kutyából álló falka vigyáz éjjel-nappal a háziállatokra, másrészt éjszakára egy elkerített karámba terelik a juhokat. Továbbá a család férfitagja a juhok mellett alszik egy kis kalyibában, és éjszakára nagy tüzet gyújt a ragadozók elrettentésére. Mivel jól ismeri a kutyáit, az ugatásukból megismeri, ha azok farkast, vagy medvét éreznek a közelben. Az éjszakát hálózsákban töltöttük a tűz körül. Már rég sötét volt, amikor a pásztor mondta, hogy „úgy” ugatnak a kutyáik, és egy nagy botot lóbálva elkezdett rohanni az erdő felé. Végül nem láttunk se farkast, se medvét, de valósnak tűnt a veszély.
Az Északi-középhegységben élő gazdálkodóknak is fel kell készülniük a jövőbeni védekezésre villanypászotorok, kutyák beszerzésével. A jelenlegi magyar jogszabályok alapján az állam nem fizet kártérítést, de a nemzeti park igazgatóságok és a Kuvasz-Őr Program  érdemben tudnak segíteni a védekezés megvalósításában, a WWF Magyarország pedig a terepi szakemberek, állattartók és vadászok számára szakmai kiadványok elkészítésével és minél szélesebb körű megosztásával segíti a nagyragadozókkal való együttélést. Emellett érdemes lenne a jelenlegi és jövőbeni helyzetre aktualizálni a jogszabályokat.

Miért jó nekünk a nagyragadozók jelenléte?
Erre a kérdésre több válasz is adható. Egyrészt mert szépek, és megmozgatják az emberek fantáziáját. Másrészt fokozottan védett, uniós jelentőségű fajok. Emellett egy további érvet részletesebben is kifejtek: biológiai szakszóval csúcsragadozóknak hívjuk ezeket az állatokat. A  biológusok általában örülnek a visszatértüknek, hiszen fontos szabályozó funkciót töltenek be a természetben. Megakadályozzák a szarvasok, őzek, vaddisznók túlságos elszaporodását, és elejtik a beteg állatokat. Az alábbi videóban George Monbiot magyarázza el, hogy a Yellowstone Nemzeti Parkban hogyan gyűrűzött tovább a visszatelepített farkasok hatása a teljes táplálékhálózaton keresztül, sőt még a folyók folyását is megváltoztatta!

Írta: Bajomi Bálint – bajomi.eu