Délre vonulnak-e a kanadai ludak telelni?

A kanadai ludak ikonikus, V alakú csapatai 24 óra alatt akár 2400 kilométert is repülhetnek, vagy épp korlátlanul kószálhatnak a helyi irodanegyed parkjában. Az utóbbi években az USA és Kanada egyre több lakosa észrevehette, hogy ezek a zajos, fekete-fehér fejű madarak egész évben a golfpályákon, gyepeken vagy más zöld területeken maradnak. Lehet, hogy az egyre enyhébb telek, a könnyű külvárosi megélhetés miatt felhagytak a délre vonulással? Sok esetben igen a válasz, ám a helyzet ennél összetettebb, számolt be a nationalgeographic.com.

A klasszikus esetben az USA déli államaiban telelt csapatok tavasszal északra indulnak, visszatérnek a sarkvidékre vagy annak közelébe, ahol fészket raknak és szaporodnak. Szeptemberben és októberben aztán újra délnek indulnak csapataik, az új generációval kiegészülten. Az átlagosan 24 évig élő madarak életük során két tucatszor végigrepülik a teljes vonulási útvonalukat, s ugyanazokon a pihenő helyeken állnak meg út közben.

Kanadai lúd (Branta canadensis)
Növényevő madár, átlagos élethossza 24 év, teste 75-110 cm hosszú, szárnyfesztávolsága 120-170 cm. Tömege 2,9-8,9 kg lehet, állománya növekszik, természetvédelmi státusa nem fenyegetett.

Mielőtt az európaiak letelepedtek Észak-Amerikában, volt olyan csoportjuk, amely nem vándorolt. E populációk a Nagy-tavaktól a Sziklás-hegységig terjedő területen fészkeltek, s telente csupán annyival mentek délebbre, hogy élelmet és nyílt vízfelületet találjanak. Azonban az európaiak megérkeztek s felfedezték, ezeket a nem vándorló ludak könnyű prédának bizonyulnak, s az 1900-as évek elejére majdnem teljesen sikerült őket kiirtaniuk.

Mintegy fél évszázaddal később a természetvédelmi aktivisták és kormányzati ügynökségek visszatelepítették e régióba a fogságban szaporított madarakat, segítette a populációkat a néhány megmaradt vadon élő csapat, s ezzel a nem vándorló kanadai lúd népesség meglepően stabillá vált.

Ma ezek a legalább 4 kilós madarak minden kanadai tartomány, s az USA minden kontinentális állama területén megélnek, állományuk növekszik. Az 1950-es években mintegy egymillió élt az USA-ban, ez a létszám azóta 7 millióra duzzadt, a Kanadai Vadvédelmi Hatóság becslése szerint. (A madárfaj hasonló sebességgel szaporodik Európa és Új-Zéland területén is, e helyeken viszont inváziós fajnak számítanak a kanadai ludak.)

Míg az 1970-es években csupán a nem vándorló ludak 10 százaléka élt a két fő vándorlási útvonal, az atlanti partvidék és a Mississippi völgye közelében, ma jó 60 százalék állandóan itt lakik.

„Rendkívül sikeresek voltak” – mondta Paul Curtis, a Cornell Egyetem populáció-ökológusa. Nemcsak a városi és külvárosi területek nyújtanak kiváló életteret és élelemforrást a ludak számára. A kutatások szerint a helyben maradó ludak fészekalja népesebb és hosszabb ideig is élnek e madarak, mint vándorló rokonaik. „Ideális élőhelyet teremtettünk számukra” – tette hozzá Curtis.

Gyeden lévő szülők
A kanadai lúd vándorlását különösen nehéz megfigyelni, még a szakemberek se tudják megkülönböztetni a vándorló s a nem vándorló egyedeket azok külleme alapján, a populációk is keverednek, szaporodnak egymással.

Ezen felül előfordul, hogy a generációk óta, vagy épp a soha nem vándorló ludak egyszer csak szárnyra kapnak és elindulnak a sarkvidékre, ahol táplálkoznak, vedlenek – e folyamatban évente lecserélik az evezőtollaikat a kanadai ludak.

Michigan déli részén a műholdas nyomkövetővel vizsgált ludaknál, ha a fészekalj elpusztult, a madarak több mint fele elindult Kanadába. Egy másik vizsgálat szerint a New York, Pennsylvania és Vermont államokban élő állandó ludak 44 százaléka vándorolt északra, ha nem volt fiókája.

Egy lúd minden évben ugyanazon irodaépület előtt fészkelt Torontóban, mígnem egyik évben elvesztette a tojásait. Eztán Québec legészakibb részére repült, a sarkvidék peremére. „Ha megmaradtak volna a tojásai, egész nyáron az iroda előtt lettek volna ő is” – mondta Christopher Sharp, a Kanadai Természetvédelmi Szolgálat biológusa, aki e madár mozgását jeladó révén követte. A szóban forgó madár ősszel egy csapattal repült délnek, s a Chesapeake-öböl térségében egy marylandi vadász vetett véget az életének. Ez a kb. 4200 kilométeres út nem egyedi egyáltalán, még azon ludak körében sem, amelyek generációk óta nem vándoroltak.
„Ezek azok a madarak, amelyek sziszegnek rád, ha besétálsz az irodaházba, aztán egyszer csak a sarkvidékre repülnek, ahol vedlenek, egy olyan vad területen, amennyire vad csak lehet valami Kanadában” – mondta Sharp.

Idegesítő ludak
Ezek a nem vándorló ludak nem zavarják meg az ökoszisztémát, a többi vadállatot, azonban nekünk, embereknek már problémát jelenthet az együttélés velük. Nemcsak agresszíven viselkednek velünk szemben, hanem beszennyezik az ember által használt területeket, mint pl. a játszóterek, sportpályák, kikötők, vagy a golfpályák. Egy 50 egyedből álló lúdcsapat 2,2 tonna ürüléket termel egy év alatt. Az elűzésükre zajkeltő készülékeket használnak, kutyákat képeznek ki arra, hogy elkergessék a madarakat, vagy épp a Goosinator nevű távirányítható, narancsszínű járgány segítségével, amely a ludak ragadozóinak képét viseli és nagyon ijesztő számukra a megjelenése.

Azonban Curtis, aki tanulmányt is írt a ludak elleni fellépésről, elmondta, hogy nem túl hatékony a városi populációk távol tartása, mivel a madarak minden vízfelületet jól ismertek 20 kilométeren belül. „Elűzheted őket egy parkból vagy egy golfpályáról, pár napig nem jönnek, de aztán mindig visszatérnek.”

Egyes helyeken, mint a repterek, a lúdállomány valódi veszélyt jelent. Talán sokan emlékszünk arra bravúros leszállásra, amelyet Chesley Sullenberger, a US Airways 1549 pilótája hajtott végre a Hudson folyón, miután a felszállást követően egy lúdcsapattal ütközött a gép és leálltak a hajtóművei. „A repülőgépek és a ludak nem keresztezhetik egymás útját” – mondta Curtis. Ez esetben az egyetlen hatékony módszer, ha összetereljük és eltávolítjuk őket a területről, pár ember pedig nem szívesen nézi ezt.

Egy kis tiszteletet!
Sok állatbarát szívesen tölti az idejét a kanadai ludak körében, egy igen jól dokumentált pár 2019-ben a National Geographic Társaság központjánál fészkelt Washington D.C-ben. Sharp úgy véli, ezek a madarak igazán megérdemlik a csodálatunkat azért az alkalmazkodóképességért, amelyről tanúbizonyságot tesznek az ember uralta környezetben. Egyszer egy olyan rádiós jeladót viselő tojót talált, amely száz kislibáról gondoskodott egymaga (ezek a fiókák számos külön fészekalj szülöttei voltak), egy ipari park irodájának tetőzetén éltek. A tojó hónapokon át nem hagyta el a területet és nem keresett magának nyílt vízfelületet, csupán az ipari park vízelvezető árkaiban meggyűlő vizet itta és a nyírt gyepet legelte. „Ez kimondottan olyan élőhely, ahol nem lakhatna úszóhártyás lábú madár, ők viszont boldogan éltek itt” – mesélte Sharp. Hozzátette, hogy mivel e madarak egész Észak-Amerikában az emberek orra előtt élik le éves életciklusuk minden szakaszát, igen jó lehetőséget is teremtenek arra, hogy sok ember valamiféle kapcsolatot találjon a természettel.