Mind jól ismerjük a kaszáspókokat. Vagy mégsem?

2020.12.29.NG

National Geographic Magyarország

„Teleszövik a szobák sarkait, nem győzöm leszedni a pókhálókat… Mindig vadul rángatja a hálóját, ha megpiszkálom… Én nem bántom, hadd fogja meg a legyeket meg a szúnyogokat a lakásban… Ha már nagyon zavar a koszos hálója, akkor kitelepítem az udvarra…"

Nap mint nap hallani, hogy a kaszáspókokat a fenti kotextusokban emlegetik az emberek, pedig ezek a lények igazán meglepődnének, ha tudnák, miféle alaptalan vádakkal illetik őket. Lakásunk nyolc hosszú lábon egyensúlyozó, kusza hálót szövő vendégei ugyanis nem kaszáspókok; de akkor miért hívjuk őket annak? Mik is ők valójában? És vajon kik lehetnek a tulajdonképpeni/igazi kaszáspókok?

Egy kis nevezéktan

A kaszáspókok csak a nevükben „pókok”: négy pár lábuk van ugyan, de ez épp úgy nem teszi őket pókká, ahogy a skorpiókat sem.

A kaszáspókok (Opiliones) a csáprágósok (Chelicerata) altörzsén belül a pókszabásúak (Arachnida) osztályába tartozó önálló rend, akárcsak a pókok (Araneae), skorpiók (Scorpiones), álskorpiók (Pseudoscorpiones), ostorlábúak (Amblypygi) és ostorfarkúak (Thelyphonida) rendje – csupán néhány ismert és kevéssé ismert csoportot kiragadva –, de ide tartoznak például az atkák (Acari alosztály) különböző rendjei is.

A lakásunk sarkaiban megbúvó hálószövők – amelyeket a köznyelv oly gyakran emleget kaszáspókként – valójában a valódi pókok egyik családja, ezeket álkaszáspókoknak (Pholcidae) nevezzük.

Hogy lehet valami egyszerre valódi és ál? A válasz egyszerű: „valódi” pókok, hiszen a pókok rendjébe tartoznak, de „ál”kaszáspókok, mivel a kaszáspókokra csupán megjelenésükben emlékeztetnek.

Talán az angol elnevezés sikerült a legegyértelműbbre: „cellar spider”, vagyis „pincepók”, hiszen a legtöbb álkaszáspók antropogén környezetben, sötét, nyirkos helyeken ver tanyát.

Az elnevezésbeli kavarodás nem csak hazánkra jellemző. A kaszáspókok legtöbb angol neve (harvestman, daddy long-legs, granddaddy long-legs) nem hordozza magában a „pók” szót, így azt gondolhatnánk, az angolszász országokban nem tévesztik össze őket hosszú lábú házi hálószövőinkkel, az álkaszáspókokkal. A helyzet azonban sokkal komplikáltabb. A hosszú lábakra utaló „daddy long-legs” kifejezést ugyanis kaszáspókokra, álkaszáspókokra, és meglepő módon még a lószúnyogokra is alkalmazzák, pedig joggal gondolhatnánk azt, hogy egy pókszabású lénnyel nemigen lehet összetéveszteni egy hat lábat és egy pár szárnyat viselő repülő rovart. A „harvestman” elnevezés az aratással, betakarítással áll összefüggésben. Úgy tartják, a kaszáspókok azért kaphatták ezt a nevet, mert aratás idején nagy számban lehetett velük találkozni a földeken, ám a név utalhat a kaszáspók letört lábának jellegzetes, kaszáló mozgására is.

A kaszáspókok rendjének tudományos neve Opiliones, és a szó eredete igazán izgalmas. Eredetileg Titus Maccius Plautus (ókori római komédiaszerző, i.e. 254 – i.e. 184) műveiből ismerjük az opilio kifejezést, azokat a rabszolgákat nevezték így, akik a nyájakat vigyázták. De miben emlékeztették a névadót, Martin Lister, 17. századi brit taxonómust ezek az állatok a pásztorokra? Bármily meglepő, Európa egyes vidékein a pásztorok gólyalábon sétálva őrizték nyájaikat, mivel a magasból jobban szemmel tudták tartani az állatokat, s ez a jelenség szolgálhatott az asszociáció alapjául.

Kaszáspókok (Opiliones)
A kaszáspókok legkorábbi ősei mintegy 410 millió évvel ezelőttről, a devon földtörténeti időszakból ismertek, s olyan szempontból élő kövületnek tekinthetők, hogy az elmúlt 100-200 millió év alatt szinte mit sem változtak. Legközelebbi rokonaik a skorpiók, álskorpiók és rovarpókok, ellenben a pókoknak igen távoli rokonaik csupán. Világszerte több, mint 6500, hazánkban pedig mintegy 35 fajuk ismert.

A trópusi esőerdőktől a tundrákig, szinte bárhol találkozhatunk velük, bár a nedvesebb habitatokat kedvelik, csak kevés fajuk alkalmazkodott a szárazabb élőhelyekhez. Legtöbbjük éjszakai életmódú. Magyarországon a fajok zömét erdőkben, patakpartokon, sziklafalakon, fatörzseken, az avarban, levelek, farönkök és sziklák alatt lehet megtalálni, ám néhányuk alkalmazkodott az emberi környezethez is. Nagy testű, hosszú lábú kaszáspókfajokat gyakran lehet látni, ahogy házaink falán sütkéreznek, ám ezek a lakásokba nemigen szoktak betérni.

A kaszáspókok rendkívül változatos megjelenésű állatok. Akad közöttük apró termetű, 1-2 milliméteres, egészen atkaszerű, de teljesen lapos, rövid, vaskos lábakkal rendelkező faj is, bár messze a legismertebbek a rendkívül hosszú, vékony lábú, gömbölyded testű kaszáspókok. S bár a hazai fajok között is találunk egészen meghökkentő külsejű, hatalmas ollókkal rendelkező állatokat, a legkülönösebb alakú, színpompás lények természetesen a trópusi esőerdőkben élnek.

Tíz példa, ami megkülönbözteti a kaszáspókokat a pókoktól:

1.) A kaszáspókok elő- és utóteste szinte egybeolvad, nem tagolódik két jól elkülönülő részre. A hosszú lábak kuszaságában a kaszáspókok teste általában egységes „gombócként” jelenik meg, a pókok teste viszont mindig két látványosan elkülönült részre, előtestre, illetve utótestre oszlik. Léteznek ugyan egészen lapos, rövid lábú, meglehetősen bizarr külsejű kaszáspókfajok is, ám az egységes test ezekre is jellemző.

2.) A kaszáspókok testén rendszerint felismerhető az ősi szelvényezettség, elsősorban hasi oldalukon. A pókok testén azonban a kettős tagoláson kívül nemigen láthatók a testszelvények nyomai.

3.) Legfeljebb két szemük van. A legtöbb kaszáspókfaj egyetlen pár szemét az előtest háti részének közepén viseli, ezzel szemben a pókok általában 6-8 szemmel rendelkeznek, amelyek rendszerint az előtest szegélyén ülnek.

4.) A kaszáspókok csáprágói ollósak. Sokunk rettegésének alapja a pókok méregkaromban végződő csáprágói, ezeket döfik bele áldozatukba, illetve ezek segítéségével fecskendezik be mérgüket. A kaszáspókok azonban nem viselnek méregkarmot, csupán egy pár kisebb-nagyobb ollót, amivel pusztán megragadni és feldarabolni tudják zsákmányukat.

5.) A kaszáspókoknak nincs mérgük. Míg a legtöbb pók rendelkezik méreggel, a kaszáspókok egyáltalán nem. Éppen ezért csupán ollóik erejében bízhatnak, illetve bizonyos fajok a tapogatólábaik szőrén kiváló ragacsos cseppecskék segítségével ragadják meg és tartják fogva prédáikat. A kaszáspókok nem is olyan sikeres vadászok, mint a méreggel ölő pókok, sok faj kifejezetten elhullott rovarok után kutat, és azokat fogyasztja el, nem vesződik a zsákmány elpusztításával.

6.) Nem csak állati eredetű táplálékot fogyasztanak. A legtöbb kaszáspók omnivór, tehát növényi és gomba eredetű táplálékon is él, ezzel szemben a pókok túlnyomórészt ragadozók (habár a legújabb kutatások szerint bizonyos pókok polleneket is fogyasztanak).

7.) Nem szőnek hálót. A kaszásoknak nincsenek fonószemölcseik, nincs selymük. A pókok között is rengeteg olyan fajt találunk, amelyek nem hálójukban gubbasztva várják a zsákmányt, hanem aktívan vadásznak, ám ezek többsége is gyakran készít kisebb-nagyobb szövedéket vedlés, vagy egyszerűen nappali elrejtőzés céljából, továbbá petéiket is selyemburokba csomagolják.

8.) Lábaik nem regenerálódnak. A házaink falán napozó hosszú lábú kaszáspókok fenyegetésre előszeretettel dobják el egy-egy lábukat, amely még percekig mozog. Mindezt azért teszik, mert abban bíznak, hogy a vonagló láb elvonhatja támadójuk figyelmét. Ugyanakkor elég nagy ár ez, illetve korlátozott mennyiségben bevethető figyelemelterelés, mert a még fiatal kaszáspókok lába sem nő vissza egy-egy vedlés után. Ezzel szemben a pókok egy-egy elvesztett lába, vagy épp csáprágójáról letört méregkarma vedlés után regenerálódik.

9.) Sok kaszáspók rendelkezik bűzmirigyekkel. Nem is gondolnánk, de a poloskákhoz hasonlóan a kaszáspókok is üríthetnek kellemetlen (fajra jellemző) szagú váladékot testük elülső szegélyén, így téve magukat nemkívánatossá bizonyos ragadozók számára. A pókok nem folyamodnak efféle „trükkökhöz”.

10.) A hím kaszáspóknak van pénisze. A hím pókok a csáprágóik szomszédságában eredő, megvastagodott végű, módosult tapogatólábaik segítségével párosodnak. Nincs péniszük, hímivarsejtjeiket a tapogatólábak végében található hajszálcsövek segítségével itatják fel, majd ezeket a speciális alakú struktúrákat illesztik párzáskor a nőstény ivarnyílásába. A kaszáspókok ezzel szemben valódi párzószervüket használják e célra.

Bármily meglepő, még a kaszáspókok között is akad a hírhedt harlekinkaticákhoz hasonlóan idegenhonos, gyorsan terjedő, szinantróp faj.

Az Opilio canestrinii feltehetően Olaszországból indulhatott európai turnéra, még az 1970-es évek végén, azóta pedig számos közép-európai országban megjelent, s lassan kiszorítja az egykor gyakorinak tartott fali kaszáspókot (Opilio parietinus). Ám hozzá kell tenni, hogy e kaszáspókok robbanásszerű, tömeges, az ökológiai egyensúlyt komolyabban felborító elterjedésére nem kell számítani, így nem tekinthetők inváziós fajnak.

Városi legendaként hallani olykor a kaszáspókokról, illetve a velük oly gyakran összetévesztett álkaszáspókokról, hogy az állatvilág egyik legerősebb mérgével rendelkező lényei, s csupán azért ártalmatlanok ránk, emberekre nézve, mivel nem képesek átharapni az emberi bőrt. Ezek a felvetések mindkét csoport esetében teljesen alaptalanok.

A legnagyobb, legerősebb csáprágókkal rendelkező kaszáspókok sem képesek egyébre, minthogy ollóikkal finoman csipkedjék bőrünket, ha kézbe vesszük őket, minden szempontból ártalmatlanok.

Álkaszáspókok (Pholcidae)
Az álkaszáspókok (Pholcidae) a kaszáspókokkal ellentétben a pókok (Araneae) közé tartozó család. Nevük onnan ered, hogy megjelenésük (elsősorban apró testük és hosszú, vékony lábaik) meglehetősen hasonlít bizonyos kaszáspókokéra. Világszerte mintegy 1800, hazánkban pedig összesen 6 fajuk ismert. A trópusi, szubtrópusi, mediterrán fajok nyirkos, sötét helyekre – sziklarepedésekbe, barlangokba, bokrok közé, kidőlt fák alá készítik kusza hálóikat, míg a hűvösebb éghajlaton élő fajok között meglehetősen sok a szinantróp, kifejezetten épületlakó. A 6 hazai faj közül egyetlenegy, a kis álkaszáspók (Pholcus opilionides) az, amelyik természetes környezetben is előfordul. A többi álkaszáspók pincékben, aknákban, padlásokon, kamrákban, melléképületekben – tehát általában sötét, nyirkos helyeken –, de gyakran szobák sarkaiban, ablakpárkányok alatt, így világosabb, szárazabb környezetben is elkészítheti kiterjedt, kusza hálóját.

Az álkaszáspókok rendre tizedelik a lakásainkba tévedő legyeket, szúnyogokat, sőt, olykor az ősszel tömegesen betérő inváziós poloskafajokat és harlekinkaticákat is.

A hálóba akadt prédát először hosszú lábaik és selymük segítségével gúzsba kötik, majd az így harcképtelenné tett zsákmányt végül megmarják. Ha fenyegetve érzik magukat – például porszívócsővel, tollseprűvel közelítünk feléjük –, az álkaszáspókok villámgyorsan rángatni, lengetni kezdik hálóikat, testük körvonala elmosódik, szinte láthatatlanná válnak. E védekező mechanizmust nevezzük vibrotropizmusnak. A farkaspókokhoz hasonlóan az álkaszáspókok is gondos anyák. Petéiket, a kokont, laza selyemszövedékbe helyezik, majd később a kikelő utódok fürtjeit is csáprágóik között hordozzák. A fiatalok azonban hamar szétrajzanak, s körükben gyakori a kannibalizmus.

Az álkaszáspókok között is találunk olyan fajt, amely csak nemrégiben jelent meg Magyarországon.

A márványos álkaszáspók (Holocnemus pluchei) Dél- és Közép-Európa számos országából ismert, a mediterrán térség irányából kezdett terjedni, hazánkban első példányát 2005-ben találták meg.

Bár a Balkán-félszigeten sokfelé lehet találkozni e pókokkal természetes környezetben, Magyarországon kifejezetten épületekben, ott is elsősorban nyirkosabb zugokban, esővízcsatornák mentén szövik kusza, vitorlaszerű hálóikat. Mára a legtöbb településen elterjedt, gyakori fajjá vált, ám a páratartalomra a gyakori hazai fajoknál jóval érzékenyebb, így azokat valószínűleg nem fogja kiszorítani.